Hadsereg: „Amikor a lelkész fél évig együtt él és szolgál a katonákkal”

Hadsereg: „Amikor a lelkész fél évig együtt él és szolgál a katonákkal”

Kálinger Roland őrnaggyal, katolikus tábori lelkésszel beszélgettünk missziós tapasztalatairól, hitről, a katonalelkészség felemelő és emberpróbáló pillanatairól.

Kálinger Roland őrnagy – ismertebb nevén Rozsé atya -, az MH 86. Szolnok Helikopterbázis katolikus tábori lelkésze 1973-ban született Szombathelyen. Édesanyjának köszönhetően elsőosztályos kora óta járt hittanra és ministrálni így már gyermekkorától kezdve természetes volt számára a templomi környezet. Mint mondta: akkori hitoktatója nagy hatással volt rá. „Az ő életét látva a hivatás gondolata, az, hogy én pap szeretnék lenni, már egész kisgyermek koromban felötlött bennem, megmozgatta a szívemet. Harmadik osztályos voltam általános iskolában, amikor egyszer hazamentem és mondtam édesanyámnak, hogy én pap szeretnék lenni és talán attól a pillanattól, hogy én ezt akkor kimondtam, attól olyan természetes volt nekem, hogy az én utam a jó Isten szolgálata felé tart.”

A rendszerváltást tinédzserként élte meg és „bár voltak úgymond olyan szakmák, olyan hivatások, ami felé kacsingattam – a történelem és a régészet is érdekelt – de valójában mindig is pap szerettem volna lenni. A jó Isten megsegített és biztos, hogy nagyanyám, édesanyám is sokat imádkozott azért, hogy az álmom valóra váljék.” – mondta.

1988-tól már a győri bencés gimnázium tanulója volt két évig, innen a kőszegi Jurisich gimnáziumba került. „A jó Isten egy vargabetűt tett bele a gimnazista létembe, és azt hiszem ez így volt tökéletes: a bencés gimnázium zárt világa és a kőszegi civil gimnázium teljesen nyitott, liberális világa. Mind a kettő kellett ahhoz, hogy negyedik év végén, amikor jelentkeztem a teológiára, hogy ezt a döntésemet úgy tudjam meghozni, hogy láttam mind a két világot”. Az érettségi után újra Győrbe vezetett az útja, ahol a Püspöki Hittudományi Főiskola hallgatója lett, 1997-ben szentelték pappá és a Szombathelyi Egyházmegye szolgálatába állt. Hittanosaival, cserkészeivel, házasközösségével aktív kapcsolatot ápolt, közös programokkal – legyen az kirándulás, terepjárós túrák a gyerekekkel, fáramászás. „Próbáltam megszerettetni az emberekkel a Jó Istent, úgy, ahogy én azt elképzeltem, hogy egy boldog élettel, egy vidám életen keresztül tudja megszólítani az embereket.” – mesélte.

Tizenhárom évig volt a szombathelyi egyházmegyében káplán és plébános, amikor 2009-ben, Kölnben egy ifjúsági találkozón megszólította volt tanára, az akkori tábori püspök. „Ismert, ismerte a személyiségemet és ő kérdezte meg, hogy lenne-e kedvem tábori lelkésznek lenni. Annyira természetes volt a kérdése és annyira nem idegenkedtem ettől a dologtól, hogy rögtön igent mondtam rá. Úgy éreztem, hogy ez az új kihívás tartogat annyi érdekességet, annyi kihívást a számomra és annyi feladatot, amit egy falusi plébános nem biztos, hogy nap mint nap megél.”

Tizenegy év katonalelkészi tapasztalattal a háta mögött Rozsé atyának van összehasonlítási alapja. „Egy egyházmegyei lelkipásztor és egy tábori lelkész között szerintem az a különbség, hogy a hívek hétköznap, vasárnap, ünnepnapokon elmennek a templomba, és a plébániára a közösségekbe. A tábori lelkészi szolgálatban a lelkésznek kell a katonákhoz mennie. Az a klasszikus közösség, ami egy plébánián létrejön, a katonáknál más módon alakul ki. Mélyebb és szélesebb spektrumú a lelkész és az egyes katona között a személyes kapcsolat, mint a plébánián a plébános és a hívek között” – összegezte.

2009-ben lett szerződéses katona és 2010 elején, alig pár hónap katonai szolgálat után kezdetét is vette első missziója. „Az EUFOR-misszióban voltam, Szarajevóban és a tábori lelkészi feladatokkal párhuzamosan az volt a feladatom, hogy a katonáknak hétvégi programot szervezzek. Kulturális, kirándulás, túra, mindenféle programot, hogy egy kicsit ki tudjanak zökkenni a megszokott kerékvágásból ki tudjanak kapcsolódni, fel tudjanak töltődni. A tábori lelkészet csúcsa mindig a külszolgálat. Amikor fél évig a lelkész együtt él szolgál a katonákkal. Együtt reggelizünk, együtt veszünk részt a kiképzésen, az oktatásokon, együtt nézzük este a filmeket, együtt vagyunk – már aki eljön – az istentiszteleteken, a szentmiséken és ezt a fél évet együtt formálódjuk” – mondta. 

Hírdetés

Rozsé atya eddig összesen két évet töltött külföldi missziókban. Misézett erdőben, tábori asztalon, de katedrális szerű kápolnában is. Előfordult, hogy olyan volt a biztonsági helyzet, hogy a karabélya is ott volt a szentmisén. Karácsonyozott külszolgálatban és húsvéti misét is tartott. A szarajevói EUFOR-t, 2011-ben egy afganisztáni PRT misszió követte, majd 2015-ben Koszovóban a KFOR missziós szolgálat, míg utoljára 2018-ban indult külszolgálatra Irakba, az IKBK misszióba. „Nincs két egyforma misszió és minden külszolgálatomra szívesen emlékszem vissza. Mindig a nemzetközi környezet és a nemzetközi környezet kihívásai esnek nekem a legjobban. Amikor a tábori lelkész kimegy egy misszióba, akkor hirtelen »nemzetközi kinccsé« változik, ugyanis Szarajevóban sem volt az osztrákoknak katolikus lelkésze és segítenem kellett misét tartani, s most az IKBK-ban is három hónapig én voltam az egyetlen katolikus lelkész a bázison, így nekem kellett az olaszoknak az amerikaiaknak a magyaroknak misézni. A tábori lelkészi tevékenység 0-24-es szolgálat, mindig is úgy éltem a katonák között, hogy bármikor elérhető és bármikor megszólítható legyek. Jártam hozzájuk, műhelysátorba, raktársátorba a dohányzóhelyiségbe, hogy ott legyek köztük és találkozzak velük”.

Négy missziójából kettőt a muszlim világban töltött. Afganisztánban még az árvaházba szánt Máltai Szeretetszolgálatos dobozokon lévő máltai keresztet is le kellett ragasztaniuk. Ezzel ellentétben Irakban, „az IKBK-ban, amikor bementünk a keresztény negyedbe, akkor kétemelet magas Mária-szobor, keresztek az utcasarkokon, harangozás hallatszott, tehát egy muszlim világban teljesen jelen volt a kereszténység.”

Afganisztánban és Irakban is rendszeresen lehetősége volt beszélnie az ott élőkkel. „Találkoztunk Afganisztánban olyan emberekkel, akik 60 éves korukban láttak először orvost, a magyar orvost, aki kiment egy faluba és ránézett ott a betegekre” – mesélte. A muszlim világban eltöltött egy év alatt Rozsé atya a hitről és annak jelentőségéről és a két kultúra különbözőségéről megállapította, hogy „egy muszlim ember elfogadja, hogy valaki más vallású: te keresztény vagy, ezt elfogadják, azt nem fogadják el, hogy ha hitetlen vagy. Az nem fér a fejükbe, hogy hogyan lehet hit nélkül élni, mert őket pont az segíti át az élet nehézségein”.

Missziós tábori lelkészi szolgálata tele van felemelő pillanatokkal és természetesen mélypontokkal is. A megtéréseket természetesen a felemelő pillanatok közé sorolja. „Ezeket szoktam úgy hívni, hogy sikertörténet, nem az én sikertörténetem, hanem annak az embernek a sikertörténete, aki rátalált az Istenre. Vagy akit megszólított az Isten és azt a megszólítást elfogadta. Minden misszióban keresztelek. Fél év szoros együttlét, összezártság, sok-sok beszélgetés, hittanóra, felkészülés azt eredményezi, hogy vannak emberek, akik nyitnak. Nem egy olyan katona van, akit én kereszteltem meg misszióban, vagy idehaza, aztán hozta a gyerekeit, hogy kereszteljem meg. Talán ezek a legörömtelibb dolgok a tábori lelkész életében”.

A mélypontokkal kapcsolatban elmondta: „ahogy a külszolgálatban lévő katonáknak, vannak nehéz pillanatai, előfordul, hogy egy tábori lelkész is mélypontra kerül a misszióban. Ugyanakkor azt szoktam mondani, hogy félre kell tenni a saját önsajnálatunkat és a saját bajainkat, és úgy kell a lelkipuskapor-készletet felhalmozni, hogy erre a fél évre elég legyen. Voltak olyan helyzetek, betegség, baleset, halál, amikor nem volt könnyű erősnek lenni, de nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy gyengének lássanak, ugyanakkor embernek kell látniuk minket. Azt hiszem, hogy a legbensőségesebb pillanatok azok, amikor bejönnek hozzánk a katonák és látjuk a könnyet a szemükben és mernek megnyílni, merik elmondani belső érzéseiket.”

A missziók számára is önismereti és tanulási folyamatok is egyben. „Az EUFOR misszióban nagyon érdekes volt, ahogy a falak bomlottak le, ahogy rájöttem arra, ahogy megtanultam azt, hogy hogyan kell lebontani a falat a katonák és köztem, és azokkal az emberekkel, akikkel 2-3 lépés távolságból beszéltünk a misszió elején, a mai napra igaz jóbarátokká váltunk. Amit Afganisztánban megtanultam az az, hogy nagyon fontos a hit. Akár keresztény, akár más, de az embernek legyen hite, az viszi előre az életben.” – állapította meg.

A missziókban kialakuló közösségek hazai környezetben történő tovább élésének tapasztalatairól Rozsé atya elmondta: „bár önként mennek a katonák, azt tudni kell, hogy egy misszió egy kényszerközösség. Sokszor olyan emberek vannak egymás mellett, akik amúgy a civil életben talán nem keresnék egymás társaságát. Az a féléves misszió ott kint bajtársakká teszi az embert, ami nem biztos, hogy itthon folytatódik barátként. Ugyanakkor egy-egy bajtárssal olyan kapcsolatba keveredik az ember, hogy a kint megélt barátságot itthon is folytatja, mert olyasmit kaptunk kint egymástól, ami az itteni folytatást fontossá teszi. Vannak olyan bajtársak, akikkel misszió után, lassan tíz év után is tartom a kapcsolatot és az azért jó érzés, hogy az a fél év az ő lelkükben és az én lelkemben is olyan nyomot hagyott, amit nem akarunk kitörölni.”

Képek: archív

Ördög Kovács Márton


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »