Ha túléljük…

Ha túléljük...

Az első, kaotikus-szokatlan, sajtótájékoztató-figyelő, ijedt hangulatú napok után az ember elkezdett gondolkodni kicsit világosabban. Hát itt van a „szép új világ”, itt van az, aminek elkerülhetetlenségéről valójában már tudtunk, de mindegyre elhessegettük magunktól.

Apokaliptikus az érzés. Rádöbbenünk, hogy ami eddig teljesen természetes volt, az immár nem az. Nem ugorhat fel a barát egy kávéra, nem hívjuk meg egymást ebédre, a munkamegbeszélések nem szemtől szembe történnek, a gyerekek nem mehetnek akármikor a játszótérre, és sorolhatnánk. A közösség, mint olyan, virtuálissá vált.

Fájó nézni a virágzó-illatozó tavaszt, és tudni, ha ki is megyünk, magányosan tehetjük, kerülve embertársainkat. Milyen öröm az, amit nem tudunk mással megosztani? Háttérbe került sok hétköznapi dolog. Nem járunk színházba, moziba, étterembe, vásárolni is csak egyedül, nem szervezünk meglepetés-születésnapot, eszünkbe se jut a szabadságunk, legalábbis teljesen más szemszögből gondolunk rá , sokkal inkább a létünk, az egészségünk jár a fejünkben, szívünkben, s mind gyakrabban mondjuk ki: “ha ezt az egészet túléljük…”.

Rohamléptekkel közeledik a várva várt nyár, s mi teljes vagy részleges, önkéntes vagy ránk parancsolt szabadságvesztésünket töltjük.Idén nem fogunk strandra járni, nem megyünk olyan helyre, ahol más is ott lehet. Idén nem töltjük meg a közösségi oldalakat felszabadult, vidám képekkel, amint éppen a tengerpart homokját tapossuk, vagy nagy közös kiránduláson veszünk részt. Nem fogunk repkedni erre – arra, s lefotózni a felhőket fentről. Még többet leszünk jelen a közösségi oldalakon, csak már nem olyan gondtalanul mint eddig.

Hírdetés

A helyzet romlik, sajnos. A betegségen, pusztító víruson, szeretteink féltésén túl, jön a nyomorúság. Lassan ( vagy nem is olyan lassan ) bújnak elő a hiénák is, akik keresik a lehetőséget, miként tehetik rá a karmaikat valamire, ami az emberek számára nélkülözhetetlen, s akkor számukra a határ a csillagos ég, jöhet a meggazdagodás. Máris vannak hiánycikkek, de ennél több lesz. Ami pedig még rosszabb, ha lesz is élelem, a létünkhöz szükséges holmi, egészen biztos nehezen tudjuk megvásárolni, ha meg tudjuk egyáltalán.

Nem akarok pesszimista lenni, mégis az vagyok. Az emberiség nem szép lassan szegényedik el, hanem hirtelen. Ezért sokan teljesen elveszítik a talajt a lábuk alól. Nézzünk magunkba, s lássuk be, hogy elkényeztetettek vagyunk, tele luxus dolgokkal, mint automata mosógép, mosogatógép, okos tévé, okos ez-az. Erről a szintről, ahogy a ma embere él, nagyot lehet koppanni, s fogunk is. Jó lesz erre nem csak fizikailag, de lelkileg is felkészülni. Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy ha a fenti holmijaink meg is maradnak, megengedhetjük magunknak, hogy használjuk is őket.

Jó lenne tényleg kicsit magunkba szállni, s imádkozni, kérni az Isten irgalmát. Itt az ideje. Most még kapálózunk, s jogainkról beszélünk, kérjük, követeljük, hogy biztosítsák nekünk a jólétben megszokott dolgainkat. De szép lassan rá fogunk döbbeni porszemségünkre, tehetetlenségünkre. Ha túléljük ezt az egészet, hihetetlen nehéz idők várnak ránk. És sok lesz a tennivalónk a nehéz időkben is. Még csak akkor lesz igazán sok.

Ha túléljük ezt az egészet…

Lakó Péterfi Tünde


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »