Bő harminc éve szerveződtek az első tiltakozások a Bős-Nagymaros Vízlépcsőrendszer ellen. Hatásukra Magyarország felmondta az államközi szerződést, válaszul Szlovákia egyoldalúan elterelte a Dunát, és üzembe helyezte az erőművet. Mindenki győztesnek hirdette magát. Valamiről azonban megfeledkeztek közben.
A bősi vízlépcső és a hozzá kapcsolódó műtárgyak, átalakítások következtében a Duna addigi, és a felső szakaszokon épült több tucatnyi vízlépcső miatt egyébként is sérült önfenntartó rendszere voltaképpen megszűnt.
„Az elterelés után megfeledkeztünk a további tennivalókról, nem fogtuk fel tetteink súlyát és nagyságát”
– mondja Fodor Péter biológus, a DunaVit társulás egyik alapító tagja. Bárminemű beavatkozás a természetbe megváltoztatja annak működését, hatásai pedig a jövőre vonatkozólag ismeretlenek.
„Jellemző emberi tulajdonságunk, hogy a környezetünk átalakítására megvan minden képességünk, de tetteink következményeit már sajnos nem vagyunk képesek, vagy nem akarjuk előre látni. Többek között azért sem, mert csak kevés energiát fordítunk arra, hogy a lépéseink előtt alaposan megismerjük a körülöttünk lévő természetet, az ökoszisztémák kusza kapcsolatrendszerét”
– fejti ki Fodor Péter.
A természet rendszerébe való beavatkozással a jó, illetve rossz következményekért is felelősséggel tartozunk, ugyanis amint ezt megtesszük, azzal gyakorlatilag átvesszük az irányítást felette. Ezért a Dunával kapcsolatban is fontos a szükséges karbantartási munkálatok elvégzése.
„Egy folyó szabályozása, elterelése azt is jelenti, hogy a továbbiakban nem lesz többé az az önszabályozó rendszer, ami addig volt, vagyis a legtöbb eredendő funkcióját már sajnos nem lesz képes magától ellátni. Ilyen fontos szerepük az ágrendszerekben például az áradásoknak volt. A bősi erőmű tározóteréből most pontosan ez a dinamika hiányzik, ugyanis emiatt a terület erőteljesen feltöltődött, eliszapolódott. Ezt a közeljövőben az iszap szigetekbe halmozásával akarják megoldani a Körtvélyesi víztározóban, amelyek azután madárszigetekként funkcionálnának majd”
– magyarázza Fodor Péter. A szakértők szerint ez egy jó lépés lehet annak érdekében, hogy visszaadjanak valamit a természetnek, de hosszú távon maga a mesterséges meder (az erőmű üzemvízcsatornája) is állandó karbantartási munkálatokra szorul majd, amivel számolniuk kellett már az erőmű építésekor is. Feljebb a Dunán, Ausztriában a gátak felett felgyűlt kavicsot és iszapot például átrakják a gát alvizi oldalára, amivel egyúttal a további medermélyülést is hátráltatni tudják.
Miután Magyarország felmondta a Bős-Nagymaros Vízlépcsőrendszer megvalósítására kötött államközi szerződést, Szlovákia a dunacsúni műtárgy megépítésével, és a saját országhatárain belül létrehozott szűkített tározótér feltöltésével egyoldalúan elterelte a Dunát. A tározótér magyarországi, rajkai-dunakiliti részét, bár egy időben volt rá kormányzati szándék, a tiltakozások miatt nem töltötték fel azóta sem. Ugyanakkor a szigetközi Duna-ágak rehabilitációja a magyarországi vízügyi szakembereknek köszönhetően sokkal átfogóbban, nagyobb területekre kiterjedően és változatosabban valósult meg, mint itt a Csallóközben. Az elterelésben érintett Duna-meder rehabilitációja azonban mind a mai napig nem kezdődött meg, többek között a két ország egészen a Hágai Nemzetközi Bíróságig elvitt jogvitája miatt. Műszaki megoldások évtizedek óta léteznének az öreg-meder vízszintemelésére, konkrét tervek is voltak már a kilencvenes évek elején. A két ország akaratán és átgondolt döntésén múlik, hogy harminc év mulasztását a közeljövőben jóvá teszi-e, és rehabilitálja-e végre az Öreg-Dunát.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
