Gyűjtögetünk, tehát vagyunk

Igen, nálunk is vót’ Bartók Béla út elvtárs. Gyűjteni vót’ a Bartók Béla út elvtárs. Gyüttek barna bőrkabátban, géppisztollyal, mindent elvittek. Gyűjtöttek. Ja, az nem a Bartók vót’. Most jelenti a TASSZ. A Bartók az népdalt gyűjtött, az Isten ággya’ meg.” (Hofi Géza)

Hogy mi a különbség, mind kulturális, mint mentális, mint szellemi téren, azon géppisztolyos elvtársak, és Bartók Béla között, akik gyűjtöttek, hosszasan mesélhetnénk, de felhívnám a figyelmet egy hasonlóságra – sokkal több nincs – hogy mindkét társaság fehér férfiak társasága volt. Ők gyűjtöttek. Az ő szokásuk, hogy dolgokat összeszedjenek, és hazahurcoljanak. Amennyit csak lehet, nem annyit, amennyi reálisan kellene.

Tessék bemenni egy bélyeggyűjtő körbe. Hány nő lesz ott? Nem mondom, hogy egy se, de esetleg minden századik.

Tessék megnézni az ásványgyűjtőket. Hány közöttük a nő? Nem sok. (Én összesen négyet ismerek az országban: Körmendy Reginát, Dombi Ritát, Nagy Mónikát és Fedor Jánosnét, nyilván vannak még többen, de olyan sokan nemigen.)

Tessék keresni női fegyvergyűjtőt. Női autógyűjtőt. Női hangszergyűjtőt. Női műgyűjtőt. Olyan nőt, aki összerakta Amazónia összes pillangófaját egy rovargyűjteménybe, aki a világ 1300 álskorpiófaját összeszedte formalinos üvegbe, aki elkészítette Közép-Európa százméteres léptékű talajtérképét, vagy aki létrehozta a Kárpát-medence várrom-kataszterét. Ugye? Pedig azt szoktuk mondani, hogy a nők jobb érzékkel bírnak a precíz tömegfeladatok végrehajtásához.

Hiába, ez – a gyűjtőmunka, a gyűjtőszenvedély – valószínűleg férfiprivilégium. De azért, férfiprivilégium ide avagy oda, azért nem valószínűsíthető, hogy Nigériában ezer és millió bélyeggyűjtő van. Hogy Ceylon csak úgy hemzseg a klasszikus órákat gyűjtőktől. Hogy Namíbiában számos internetes csoport szerveződött kövületek gyűjtésére. Hogy ott ez nem szokás? Hmmm.

Hogy gyűjtögetni, művészettörténeti, földtörténeti, botanikai, kultúr-, és technikatörténeti gyűjteményeket létrehozni… kifejezetten fehér férfiak szokása? Hogy az Ermitázs híresebb gyűjtemény a mombasai múzeumnál, hogy a New York-i Metropolitant nem harlemi néger fiúk adták össze, hogy a Louvre gyűjteményét nem malájok hordták egy halomra, hogy Herman Ottó, Semsey Andor vagy Czarán Gyula nem brazilok voltak, hogy Linné rendszertanát vagy Haeckel zoológiai monográfiáját, Hipparkosz csillagkatalógusát, Avicenna kánumját nem busman hómunkások írták le?

Nagyon ritka az a fehér férfi, akinek nincs gyűjtő -, vagy másféle összeszedő-szenvedélye (pl. horgászat, vadászat, könyvmolykodás, barkácsolás) legalább élete egy szakaszában. Nem furcsa?

Nos, őszintén szólva, mindannyian tudjuk a választ: nem, ez nem furcsa. Sőt, annak, aki alapszinten képes gondolkozni, teljesen természetes. Az a furcsa, ha egy férfit nem érdekel semmi. Az nagyon buta vagy nagyon semmirekellő, vagy alkoholista.

Mert mi a gyűjtőszenvedély? Egy szublimáció, akárcsak a sport vagy a művészet. A művészet a valóság visszatükrözésének képessége magas nívón (ezért nem művészet az, amelyet a XX. század eleje óta „izmusék” produkálnak, azaz az „alternatív”, „te, odaszarjak a sarokba? – minek, úgyse értenék” nagyképű, de színvonaltalan pöffeszkedés), a sport a versengés, a küzdelem, a harc szublimációja.

A versenysport a civilizált világban, az ókori Hellaszban már háromezer éve is a harcot hivatott leváltani, nemesíteni, a fair play szabályai közzé terelni. Tessék megnézni egy gólszerző labdarúgó örömét és csapattársai viselkedését: nonverbális kommunikációjuk egy csontlándzsás kőkori harcos viselkedése: magasra nyújtott kéz (én vagyok a legnagyobb) ökölütés a levegőbe (velem van az erő) levegőbe ugrálás (kicsattan belőlem az életerő) mezlevétel (nézd, milyen izmos vagyok), térdre rogyva felemelt kezek (térden is magasabb vagyok nálatok) vigyor (ezek a fogaim, ezekkel marcangollak szét) grimaszok (harci düh) vagy Roger Milla emlékezetes seggrázó tánca (megbaszom anyád is), hátbaveregetés (befogadó harci tánc) ölelgetés (enyém vagy, egyek vagyunk) pacsi (kéz a kézben a közös erő). A civilizált, modern világban az ember nem viselkedhet törzsi harcos színvonalán, nem zsugorítja a levágott fejét a szomszédainak (legfeljebb facebook-on, virtuálisan), nem belezi ki a sógorát, és harci vagy hatalmi viselkedését – szublimálja. Kimegy horgászni, ha zsákmányolhatnékja van (férfi), elmegy focimeccsre szurkolni, ha ordibálhatnékja van (férfi), elmegy tippmixezni, ha kockáztathatnékja van (férfi) elmegy vásárolni, ha összeszedhetnékje van (nő), elmegy manikűröshöz, ha dughatnékja van (nő), elmegy a barátnőkkel pletyizni, ha panaszkodhatnékja van (nő). Mert, bár tenné, akarná, de a társadalmi normák nem engedik meg, hogy rabolni vagy erőszakolni menjen (most tekintsünk el attól a rétegtől, amely szarik a társadalmi normákra).

A bronzkori harcos századik leszármazottja harci ábrákkal rajzolt testét harci dühvel
egybekötve mutogatja a néz
őknek. Forrás: Esport1.hu

A nő jellemzően és általában, olyan formában, mint a gyűjtőszenvedéllyel rendelkező férfi, nem gyűjt, és a színesbőrű sem gyűjt, mert nekik erre nincs ösztönük. Hiába gazdagszik meg pl. az USA-ban egy afroamerikai kosaras, bokszoló vagy baseball-játékos, vagy színész, nem fog nekiállni autókat és barokk műtárgyakat gyűjtögetni, mint pl. egy Anthony Hopkins vagy egy Gene Hackman. Beverly Hill-s luxusházakat, meg fehér luvnyák skalpjait, azt esetleg gyűjtögeti, de művészeti vagy természettudományos gyűjteményt, vagy bármit, ami kitartást, alázatot, érdekelődést igényel – azt nem.

A különböző hasznos és haszontalan, de szép, érdekes, vagy furcsa, érdeklődésre számot tartó tárgyak és eszközök gyűjtögetése sem más, mint szublimáció: egy civilizált viselkedési formája annak, hogy a férfi a családja, a csoportja érdekében felhalmoz. A csiszolatlan kőkorszak beli vadász természetesen élelmiszert gyűjtött, hogy családjának legyen élelmiszertartaléka, meg persze, tüzelőt, meg nyíhegynek való kovadarabokat, a mai ember nem elégszik meg azzal, hogy kolbászok és füstölt oldal szalonnák lógjanak a kamrájában: valahogy úgy vannak vele, mint a húsvéti nyúl, amely normálisan, rendes nyúlként viselkedik, de egy ködös hajnalon akkor is belóg a tyúkudvarra, és kifesti a tojásokat. Nincs menekvés az ösztönök elől!

Ahogy az általam sokszor idézett Fritz Kahn szexuálpszichológus fogalmazta meg: a férfit ösztöne készteti a gyűjtögetésre. Oka, hogy sok-sok ezer évvel ezelőtt az férfi szaporodott, (Európában – a szerző) akinek családjának télen volt mit ennie, és ez az a család volt, ahol a férfi mániákus gyűjtögető volt. A fehér férfi minden egyedének sem volt, gyűjtögethetnékje, csak azoknak, akik Európában laktak a legutóbbi Würm glaciálisban, és ilyen ösztönnel nem rendelkeztek, családjukkal együtt sem volt annyi túlélési esélyük, mint sánta sünnek a hatsávos út közepén, csúcsforgalomban.

A fehér férfi gyűjt. Szellemi és iskolázottsági szintjének, érdeklődésének és hajlamainak megfelelően van, aki sörösdobozokat és van, aki reneszánsz festményeket, van, aki bélyeget, van, aki Lamborginiket, van, aki japán miniatúrákat, és ezen belül is van, aki XVII. századi cseresznyevirágos eredeti fametszeteket, más meg XXI. századi, hiányos öltözetű, karikírozottan nagy szemű tinilányokat ábrázolókat, ebből a szempontból ez mellékes. Gyűjt, mert ösztöne gyűjtögetésre készteti.

Ebben feszül egy látszólagos ellentmondás, mert a tömegeknek tanított komersz történelemoktatás első lapjain az olvasható, hogy az „ősember” (jelentsen ez bármit, ez kb. olyan fogalom, mint az izé) idején a férfiak vadásztak, a nők gyűjtögettek (meg barlangban lakott, és bőr ágyékkötőben kőbunkóval hadonászott). Nos, ez így eléggé sarkított, mert egyrészt a férfiak sem vadásztak mindig, és főleg nem mamutra (jellemzően nem mamutra, ha ősember lennék, én is inkább őzre és kacsára vadásznék, mint egy akkora benga nagy szőrös dögre, amivel nem bírok el, de ha elbírok vele, se tudom az egytizedét se megenni egyszerre az összes haverommal együtt se), mondani sem kell, hogy nem, nem laktak barlangban (nem közforgalmú, de a nemzeti park engedélyével, hivatásos barlangásszal látogatható a Bükki Kőlyuk-barlang, ahol meg lehet tekinteni, hogy a barlangba húzódott bükki kultúra embere a barlangban is felépítette cölöpházát), és az, hogy a „nők gyűjtögettek”, leginkább azt jelenti, hogy ők a vadászatokban általában nem vettek részt. Valójában – és erre a legékesebb bizonyíték éppen a férfiak gyűjtőszenvedélye és a nők ilyen irányú szenvedélyének jellemző hiánya – a gyűjtögetést, a begyűjtést is a patriarcha irányította és vezette, a nők csak munkaerőként vettek ebben részt, értelmét és fontosságát nem volt szükséges magukévá tenniük. Tették, amit mondtak.

Magyarország legnagyobb magán ásványgyűjteménye Kövecses Lajosé (Siófok).
Negyven év gy
űjtőmunkája. A szerző felvétele.

Lényeges és fontos hangsúlyozni: a nőknél megfigyelhető, ruha-cipő-rúzs felhalmozás nem gyűjtőszenvedély. (Ezek a nő számára nem tárgyak, hanem protézisek, azaz önmaguk meghosszabbított részei.) A gyűjtögetés, a gyűjtőszenvedély nem egyenlő a gyűjtéssel, nem egyenlő rengeteg hasonló vagy hasonló célú tárgy kupacba hordásával és elásásával, a földbe vagy a szekrény mélyére. Utóbbi a méhecskék és a hangyák által is művelt dolog. A gyűjtőszenvedély feltételezi az adott téma iránti érdeklődést és abban elmélyülést, annak tanulmányozását, rendszerezését és szabályzását. A gyűjtőmunka ezért tanít és nevel, alázatot és szorgalmat, tanulást és kitartást igényel. Hitvány ember nem képes gyűjteni. Ezért szublimáció, ezért más már, mint az őse, a gyökéroka, a kiváltója volt, ahogy a labdarúgás sem egyenlő a háborúval, még ha a B középnek ettől eltérő véleménye is van. (Az 1960-as évekig Európában éppen azért nem létezett futballhuliganizmis, mert a szurkolóknak osztályrészül jutott igazi háború is, és köszönik, elegük is lett belőle, nem igényelték.) Azért több, mint a dolgok kupacra hordása, mert ősének, a dolgok kupacra hordásának is úgy volt csak értelme, ha az meghatározott célért történik, átlátva, tudatosan. Az ösztön adott, a cselekvés viszont már tudatos.

Ez adja gyűjtőszenvedély és az ehhez kapcsolódó tudományos gyűjtő, kutató és rendszerező munka kulturális, technikai, természettudományos jelentőségét és fontosságát: a legtöbb kiváló tudós és művész egyben gyűjtő is volt. A földrajztudósok ásványgyűjtők, a művészettörténészek műgyűjtők, a biológusok botanikai és zoológiai gyűjtők, a zeneszerzők hangszer-, vagy zenegyűjtők (az író írja, a festő festi, a zeneszerző „szerzi” ). Igen, én is tudom, hogy Snóblis Józsi söröskupak-gyűjteményének művészettörténeti jelentősége az egyetemes kultúra szempontjából messze nem olyan magas, mint Xantusz János és Kittenberger Kálmán Afrika-gyűjteményének, melyet „érdekes módon” nem afrikaiak gyűjtöttek, írtak le, és rendszereztek, de általánosságban, igenis, elmondhatjuk: gyűjtés nélkül nincs tudományos munka, se természettudományos, műszaki, de nagyjából humán területen se. Én megkockáztatom, hogy az a tudomány, aminek van egzakt leíró gyűjteménye. A rovartannak van. Az ásványtannak van. Az irodalomtörténetnek van. A néprajznak van. A genderizmusnak és a feminizmusnak pont annyi, mint a chemtrailnek. Olyan hosszú, mint a természetes floridai sípályák vagy a szaud-arábiai vallászabadság-biztosító törvények listája. Jó, igen, jelenleg még az exobiológiának sincs, bár nem jártam a CIA titkos raktáraiban, de annak elméletben lehetséges, hogy legyen.

Richard Katz, aki a múlt század húszas éveiben írta néprajz-, és útleírás-könyveit, azaz egy olyan világban, mikor a nyugati ember agyát és nyelvét még nem kötötte gúzsba a cenzúra és a politikai korrektség, leírja, hogy a „senang” maláj, az egyszerű ausztrál bennszülött vagy a bantunéger viselkedése és gondolkodásmódja egy természetes adaptáció ahhoz az éghajlathoz és életviszonyokhoz. Az, amit mi munka-, és társadalmi erkölcsnek nevezünk és tartunk, a szorgalom, a precizitás, az igyekvés és az előrelátás, a trópusokon nemcsak felesleges, de jórészt megvalósíthatatlan is. Pontosabban, nem célravezető. „A mi erkölcseink és társadalomfelfogásunk a színeseknek ugyanolyan káros, mint az övéké nekünk. Európai munkakultúrával élni délszakon annyira nevetséges, mint a Németországban a meztelenség decemberben.”

Tudnivaló, hogy a Karibi-szigeteken vagy dékelet-Ázsiában nem lehet csak úgy éhen halni vagy az út szélén nyomorultan elpusztulni, azt akarni kell. Arrafelé nem igazán van szükség házra és ruhára, a házakon leve nincs ablaküveg, mert minek. Elvan az ember egy pálmafa árnyékában is. A mangó és a banán gyakorlatilag úgy nő az út mentén, mint nálunk a parlagfű. Nem kell az embernek szántania és vetnie, aratna és télire gyűjtenie, ha nem akar. Európában minden tél nagy számban „irtja” az önálló életvezetésre képtelen hajléktalanokat, ott ez nincs. Ugyanakkor mégsem veszélytelen az élet, sok olyan körülmény van – a vérmételycsigától a májmételyférgen át az ebolán keresztül a mérges kígyókig, skorpiókig és az oroszlánig – amely ellen relatíve szerencse is kell, abszolút védekezés nincs. Ezért a trópusokon sosem volt „helyes” túlélési stratégia túlságosan okosnak, tanultnak és szorgalmasnak lenni, kellett az is, hogy az ember jókor jó helyen legyen, ehhez pedig alapfeltétel, hogy leginkább ne menjen sehová, ha nem muszáj. Más szavakkal: egy színesbőrű genetikailag nem akkor sikeres, ha három gyereket gondosan nevel, taníttat és oktat, mert mindez hiába, ha más véleménye van erről egy krokodilnak vagy egy sárgaláz-terjesztő haemogoggus-szúnyognak, hanem akkor sikeres, ha „gyárt” tucatnyi gyereket, de egyébként túl sokat nem invesztál beléjük, mert egy cápafog vagy egy mérges szkolopendra azt bármikor nullázhatja, és majd az élet szelektál, hogy megmarad-e belőle vagy három. Egy olyan világban, ahol akár egy törzsi háború, akár egy hurrikán bármikor elviheti az ember minden vagyonát, inkább hódít az „élj a mának” szellem, mint a gyűjtés, a felhalmozás. Minek gyönyörű házat építeni, ha egyrészt nem esik a hó, másrészt minden harmadik évben úgyis viszi az ügyeletes trópusi ciklon? Katz leírta, hogy a Fidzsi-szigeteken a bennszülött és a bevándorolt indiai kuli egyaránt annyit dolgozik csak, hogy aznap legyen mit ennie, a holnappal mit sem törődik. Aki törődik a holnappal, a kínai kereskedő, akinek a számlakönyve nem felejti el azt, amit a fidzsi bennszülött tegnap „hozomra” vásárolt, de a kínai is kénytelen magas összegű biztosítást fizetni, részint a cunamik, részint a bennszülöttek „feledékenysége” miatti üzleti veszteségek okán, mert a szorgalmas kínai – felhalmoz. Gondol a jövőre. A fidzsi nem. Katz leírja: a legtöbb maláj azt se tudja, hány éves, és mikor született. Minek foglalkozni azzal, ami elmúlt, és minek törődjön azzal, ami majd csak soká lesz? Sok évezredes, életmód és környezet bevéste kollektív gondolkodásmódot nem lehet csak úgy megváltoztatni.

A Kalahári-medence busmanjai még a hetvenes években is ténylegesen kőkorszakban életek, és mint ilyen, ugyanakkor barátságos emberek (a hasonlóan kőkorszaki pápua törzsek nem voltak barátkozósak, sőt, megették, aki óvatlanul megközelítette őket) a néprajztudósok az ő viselkedésükből igyekeztek az őskorról minél többet megtudni. Vadásznak és gyűjtögetnek, földet nem művelnek: a férfi dolga a család ennivalójának biztosítása. A busmanok nem tartósítják a húst: nem tárolnak. Mit tesznek, ha nincs zsákmány? Egyszerű. Éheznek. Foto: sulinet tudásbázis.

Hogy egy kellően „rasszista” példát hozzak (mivel minden, az emberi népcsoportok, nemzetek, rasszok közötti fiziológiai vagy kulturális különbözőség felvetését és a gyakorlatban történő figyelembe vételét manapság „rasszizmusnak” nevezik, a valódi rasszizmus, mint olyan, elvesztette értelmezési keretét) gondolkodni képes ember nem lepődik meg azon, hogy egy , de több mint ezer éven keresztül vándorló életmódot folytató, de nem nomád (azaz: nagyállattartó, legelőváltó pásztor) állandó települést és államalakulatot nem képező, sátorban és lovaskocsin lakó törzs tagjainak többsége Európába érkezése után több mint ötszáz év múlva is európai szemmel nézve döbbenetesen igénytelen lakókörnyezetére, azt elborítja hulladékkal, nem foglalkozik háza karbantartásával, nem foglalkozik földműveléssel (közmondásosan nem szokja a szántást), ellenben autó (korunk lovasszekere) a legnagyobb szegénység esetén is kell neki, azt cicomázza. Hogy a vándorló vagyonát, pénzét nem fekteti nehéz barokk diófa bútorgarnitúrákba, stabil üzleti érdekeltségekbe vagy földbirtokba, hanem letelepült ember számára megmosolyogtatóan vad vonzalmat érez a könnyen szállítható arany, az ékszerek, a testen állandóan viselhető (gazdagságot azonnal mutató és mobil, ill. gyorsan értékesíthető) csillogó nemesfémek iránt? Egy vándornál ez a logikus. Más a világ rendje Európában és dzsungelben.

A precíz és embert próbáló munka, a feszes ütemterv, a hajtás nap mint nap, Európában, Észak-Amerikában, Kínában vagy Japánban meggazdagodást, Brazíliában, Szudánban vagy Kongóban szívinfarktust okoz. Kutasi Kovács Lajos írta Amazónia-monográfiájában, hogy a vele együtt kivándorolt „hajtós” emberek pár éven belül mind meghaltak, többnyire szív-, érrendszeri betegségben. „Felhígul a vér”, ahogy a brazil caboclo mondja: a trópusokon nem szabad idegeskedni és törtetni, ha valaki hosszú életet szeretne. A mi normáink és gondolkodásmódunk ott nem érvényes, a trópusi ember azt, amit mi erénynek tartunk, az előrelátást, az óvatosságot és a tartalékképzést – kineveti. Nem is érti. Amit mi lustaságnak és felelőtlenségnek, alacsony munkakultúrának és az önbecsülés és becsvágy hiányának gondolunk és lenézünk, nekik az ahhoz az éghajlati és környezeti viszonyokhoz való elkerülhetetlen alkalmazkodás. Ahogy a miénk is az! Katz le is vonja a következtetést: senki ne higgye, hogy fehér ember trópusi viszonyok között európai országot tud létrehozni, a fehérnek téllel bíró, minimum mediterrán éghajlatú országra van szüksége. Fokföldön és Argentínában, Új-Zélandon és Kanadában megtehette, hogy kiirtotta az őslakosságot és elfoglalta a helyét, Kenyában és Zanzibáron, Indiában és Guatemalában legfeljebb megpróbálta, aztán legyintett, és belátta, hogy legfeljebb ültetvényes lesz, és a színeseket dolgoztatja, azzal a tempóval, amivel a színes dolgozni hajlandó. (Ehj, boldog békeidők… Éppen elég baj, hogy változik, melegszik az éghajlat, míg 80 éve Budapesten évi 3-4 nap emelkedett a csúcshőmérséklet 32 fok fölé, most 14-20 nap, lehet, két évtized múlva 100 nap, de a munkarend (egyenlőre) mit sem változik, szieszta nincs, tűző fényes délben kell aszfaltozni, aztán a melós essen össze a hőgutától. (A klímaváltozással foglalkozás nem fér e cikk kereteibe.))

Megismétlem: ezt mondta egy kiváló tudományos ismeretterjesztő író akkor, mikor még az egy meg egy az kettő, a kilenc meg kilenc meg tizennyolc volt a nélkül, hogy a tizennyolcas szám neonácinak lett volna minősítve. A józan és reális világban, mikor még magától értetődőnek számított, hogy Európát európaiak, Afrikát afrikaiak lakják, és mindenkinek ott van a helye, ahová való, persze, máshová is lehet rakni, csak az eredmény fájdalmas vagy röhejes lesz. Vagy egyszerűen csak mérhetetlenül gazdaságtalan.

(Közbevetés: Lukács Béla “Környezetgazdálkodás fizikus szemmel” című művében idézi egy afrikai értelmiségi álláspontját, mikor leírja, hogy mennyire megérthetetlen, mikor eljön a fehér ember Afrikába, meghonosítja a normáit, és persze, azt az afrikai elit is átveszi. Az angol, francia vagy német gyarmatos kiment a dzsungelbe, hatalmas házat épített, azt vastag szőnyegekkel és kárpítokkal rakja tele, mert oda haza ez jelképezte a gazdagságot: a hideg elleni védelem. Afrikában a szellős bungalló és a hideg cementpadló lenne a luxus és a kényelmes. Persze, a gond nem ez, hanem az hogy ez a személet a társadalom és a gazdaság minden szegmensét átitatja, az európai receptet akarják erőltetni a társadalomra, amely ott csak káoszt tud okozni.)

A fehér nőnek, akárcsak a trópusok lakóinak, nem alakult ki gyűjtési, összeszedési ösztöne. Ha jelen civilizált formájában az átlagember sport-, és gyűjtőhobbijait vizsgáljuk, elméletben nekik van igazuk, hiszen önmagában egy bélyeggyűjtés vagy söröspoharak vitrinbe gyűjtése a világ kocsmáiból kontraproduktív viselkedés. Mint ahogy a gyűjtési szenvedéllyel nem rendelkezés nem jelenti azt, hogy egy nő nem tud előre gondolkozni, háztartást vezetni vagy gazdálkodni, azt hiszem, a gyakorlati tapasztalatok ezt ékesen cáfolják, de azt megfigyelhetjük, hogy kevésbé törekednek a felhalmozásra és a készletezésre. Azt hiszem, ha bárkivel pöröl neje, hogy minek ebből ennyi, miért van tele mindennel a polc, miért van dugigra rakva a fagyasztó vagy miért kellett venni a hat mellé egy hetedik horgászbotot, a frappáns válasz legyen az: menj máskor feleségül egy négerhez, ne aggódj, ő nem fog neked hazahordani semmit: se fizetést, se tűzifát, se szerszámokat, se ennivalót. Legfeljebb változatos nemi betegségeket.


Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »