Gyújtogató, talányos szellem

Csak egyetlen mód van a régi társadalom véres haláltusájának és az új társadalom véres szülési fájdalmainak megrövidítésére, a forradalmi terror.

Gyújtogató, talányos kísértet jelent meg Európában a XIX. század közepén. Nem volt új jövevény, járt már erre korábban is, s fortéllyal beférkőzött emberek lelkébe, s ha oda nem, hát a testükbe. Veszélyes szellem volt, mert azt sugdosta a fülekbe: „senki vagy s minden leszel!”, másnak meg, hogy „egyenlően részesülhetsz az anyagi és kulturális javakból!”.

A legaljasabb és a legszebb emberi érzésekből gyúrt ideológiát, s biztosította megszállottjait, hogy nem kell tartani a büntetéstől. Nincs felette semmilyen hatalom, sem Isten, sem erkölcs, sem törvény, sem állam, sem család, sem nemzet: ezeket elsöpri az új világ, a kommunizmus megteremtése.

A „földi mennyországról” szellem még annyit nem hazudott, mint ez a kommunista kísértet. Az utópia, ahol minden ember egyenlő! S amikor már eléggé megdolgozta kiválasztottjait, beléjük szuggerálta a pusztítás sátáni tervét is.

Embernek ember elleni, társadalmi osztályoknak egymás elleni pusztító vízióját. Csak a kommunista maradhat, a kiválasztott, s hogy ne lógjon ki a lóláb, legyen a harchoz bázis, a „proletariátus”.

„A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el” – duruzsolta a kísértet, s ez a tanítás nyitott fülekre talált mindenféle bolygó lelkekben, akikben a hatalom akarása és a gyűlölet mélyen megült.

Az erőszak! Sokat hazudtak, sokat dolgoztak, szervezkedtek, s a megtévesztés, az erőszak és az emberiség megrendült öntudata lehetővé tette, hogy a múlt században meg is ragadják a hatalmat Oroszországban, s aztán exportálják azt, amerre lehetett.

De ez csak terrorral volt lehetséges. A terror szelleme is kalandozott már ezen a földrészen, próbálkozott a hatalom teljességének kisajátításával is a Szajna partján, de csak rövid időre sikerült.

A Marxba bújó gyújtogató szellem végül kihirdette, „csak egyetlen mód van a régi társadalom véres haláltusájának és az új társadalom véres szülési fájdalmainak megrövidítésére, a forradalmi terror”.

A szellem rosszabb reinkarnációja, Lenin már így fogalmazott: ha megkérdezzük, „hol állsz a forradalom kérdése kapcsán? Mellette-e vagy ellene? Aki ellene van, a falhoz állítjuk.” Ez nem valamiféle morális, filozófiai képzelgés volt.

Nem Nietzsche önmaga szellemével meghasonlott megoldása: „A jók ugyanis nem tudnak alkotni: ők mindig a vég kezdete. Zúzzátok, zúzzátok össze a jókat és igazakat!”

Az utópia nevében a kommunisták a terrort rendszerfenntartó eszközzé tették. Ez következett a marxizmusból. Nem elferdítették, hanem megvalósították a marxizmust. Nevezték ezt kommunizmusnak, szocializmusnak, bolsevizmusnak, a lényeg azonban mégis a terror, a hatalom.

Az egész gondolat szellemi alapja az volt, hogy az a bizonyos gyújtogató szellem azt plántálta az emberekbe, hogy rosszból (terrorból) jó származhat. Erőszakból szabad társadalom. Hazugságból igazság. A „különös anyagból gyúrt” emberek csoportjának (pártélcsapat) abszolút hatalmából a társadalmi önrendelkezés szabad rendszere.

Nagy tragédiája az emberiségnek, Oroszországnak, ahol kezdődött, az egykori Szovjetunió népeinek, Közép-Európának, a Balkánnak, Kínának, Koreának, Vietnamnak, Kambodzsának, Kubának s még néhány jobb sorsra érdemes népnek és országnak, hogy 1917-ben ennek az egész rémisztő kísérletnek a kulcsfigurái – Lenin és Sztálin – képesek voltak az intézményes, rendszerfenntartó terrorgépezetet felállítani és működtetni.

Mert talán még a baljós gyújtogató szellem is megrémült attól a vérszomjas kegyetlenségtől, amit elszabadított.

A terror nemcsak rendszerfenntartó lett, de önfenntartó, sőt öngerjesztő is.

A kétes utópia nevében fogtak hozzá minden más gondolat kiirtásához, s velük a gondolatok, világnézetek, ízlések, stílusok, erkölcsök, hitek, vallások megsemmisítéséhez is. S ez másként nem történhetett, mint emberek tízmillióinak meggyilkolásával.

Falhoz állításával, maguk megásta gödrökbe lökésével a tarkólövés után, halálra éheztetéssel, kínzással, akasztással, agyonveréssel, internáló-, kényszermunka- és átnevelőtáborokban történt kivéreztetésével, népek egészének vagy egy részének erőszakos áttelepítésével, családok ezreinek kitelepítésével.

A gyújtogató, talányos szellem már szinte iszonyodva nézte, mit művel az ember, akire rászabadította a kommunista eszmét, amely lassan felfalt mindent, ami emberi volt, s az országokból, ahol megszállottjai hatalomra jutottak, átmenetet képzett a koncentrációs táborok és az őrültekháza között.

A megfélemlítettség, a megalázottság, de az irigység, a gyávaság, az önzés, a kapzsiság, a meghunyászkodás, a sunyiság is része volt ennek a rendszernek. De ebben az irracionális világban is volt dacos, rebellis vagy csak fatalista hit és ellenállás.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján vigyázzunk, s vigyázzanak az alkalmi szónokok is: nem csak a becsült – sokszor alá- vagy túlbecsült – halálos áldozatok száma jellemzi e végzetes tévútnak a szörnyűségeit. Főhajtásunk elsőként nekik szól.

A kommunista terror halálos áldozatainak a világban. És Magyarországon. Akiket 1919-ben, az első proletárdiktatúra alatt a forradalmi törvényszék „ítélete” alapján felakasztottak a legközelebbi alkalmas fára Szamuely Tibor pribékjei. Akiket minden teketória nélkül belelőttek a Dunába Cserny József Lenin-fiúi.

Akiket 1945-ben „népítélettel” főbe lőttek, mint Gyömrőn, hátba lőttek, agyonvertek, majd 1947-től kivégeztek, súlyos börtönbüntetésre ítéltek, amit nem éltek túl. Akiket szovjet és magyar gulágra hurcoltak és ottpusztultak.

Akiket a forradalom utáni években felakasztottak, vagy öngyilkosságra késztettek, esetleg a falu szélén agyonvertek és elástak. Voltak köztük munkások, papok, parasztok, hivatalnokok, katonatisztek, színészek, mindenféle emberek. Még kommunisták is.

De főhajtásunk szóljon azoknak is, akiket megaláztak, megnyomorítottak, megbélyegeztek, elvették tőlük a tanulás, az érvényesülés lehetőségét, mert ragaszkodtak a kis földjükhöz, hitükhöz, belső szuverenitásukhoz, magyarságukhoz.

És főhajtásunk szóljon azoknak is, akik nehéz szívvel, megalázva, de az életösztönbe kapaszkodva legalább a „részleges becsület árán” átvészelték azt a reménytelennek látszó, akaratzsibbasztó emberöltőt, amit a szocializmus építésének Kádár-korszaka jelentett.

A kommunizmus áldozatai előtti főhajtás ma egyben figyelmeztetés is kell hogy legyen. Az a gyújtogató, talányos kísértet éppúgy örök, mint a hit, a remény, a szeretet, s nagyon sok ember szívébe beférkőzhet, mert nincs az megtöltve az Istennek szerelme révén a Szentlélek által.

Űr tátong ott, s még rosszabb, ha gyűlölet, kapzsiság, meghasonlottság, békétlenség. És az üres, céltalan, elégedetlen ember ma is könnyű prédája a nihilista szellemnek, aki ma is köztünk settenkedik. S akinek a lelkét megkaparintotta, az már nem érvel, nem meggyőz: megfélemlíteni akar, s megint áthazudni magát, hova is? A hatalomba. S már nem is titkolva: a hatalmat felhasználva a terrorba.

Figyelmeztető, hogy a terror, a jogállamiság látszatát is kerülő leszámolás ígérete, lehetősége fertőző. A terror, vagyis a hatalom mámorossá tette a kommunisták élcsapatát. A gyújtogató szellem már nem kommunista jelszavakkal dolgozik, de jelen van, s kínálja a mámort. Népes csapata van.

Imádja az élemedett ösztönöket, a romboló elégedetlenséget, a közönyt. Odaférkőzik. S a végén közös nevezőt hoz létre. Azt mondja: tudod, mi a morál, mi a humanizmus? Ne sajnáld az ellenséget, hanem gyűlöld és semmisítsd meg! Aztán hályogot tesz az ember szemére: Ugye tudod, ki az ellenség? S hogy biztos legyen a dolgában, aranyat perkál az asztalra.

Akinél a legtöbb pénz s aki leghangosabban követeli az ellenzéki egységet (a „leszámolás” jegyében), oda furakodott be biztosan a gyújtogató, talányos szellem. Ez a „családtag” hozza a hírt, hogy pusztulnunk kell. De mi nem hiszünk neki. Mert tudjuk, hogy nemcsak sújtott minket az Isten, de kedvel is.

S ha talán egy magyar baloldali demokratához is eljutnak e sorok, üzenem a szociáldemokrata Mónus Illéssel: „Mi a bolsevisták egységmanővereit leghatározottabban visszautasítjuk, mert a kommunistákkal nem értünk egyet sem a hatalom megszerzésének, sem gyakorlatának mikéntjében.”

Szerencsés Károly

A szerző történész, egyetemi oktató


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »