Gyerekkorától a cionizmus elkötelezett híve volt a zsidó állam atyja

Gyerekkorától a cionizmus elkötelezett híve volt a zsidó állam atyja

David Ben-Gurion, Izrael első miniszterelnöke, akit a zsidó államban “a nemzet atyjaként” tisztelnek, százharminc éve, 1886. október 16-án született. Autokrata vezető volt, amit sokszor vetettek a szemére, ám a történelmi, bibliai hagyományokra épülő, modern zsidó állam létrejöttében, gazdasági és katonai erejének megszilárdításában meghatározó szerepet játszott.

David Grün néven született a Varsó melletti Plonsk városában, orosz alattvalóként. Apja lelkes cionista volt, fia az általa alapított iskolában kezdte tanulmányait. Tizennégy évesen már cionista csoportot alapított, amelynek tagjai maguk között csak héberül beszéltek. A varsói egyetem hallgatójaként csatlakozott a szocialista-cionista Poale Cion (Sion munkásai) szövetséghez, tevékenysége miatt kétszer is letartóztatták. 1906-ban az akkor török uralom alatt álló Palesztinába ment, ahol részt vett az első mezőgazdasági telep alapításában, amelyből később kinőtt a kibuc-mozgalom, s részese volt az egyik első zsidó önvédelmi csoport, a Hasomer (Őrzők) megszervezésének is. 1912-től Isztambulban hallgatott jogot, ekkor vette fel a Ben-Gurion nevet a középkori történetíró, Joszéf ben Gorion tiszteletére.

A török hatóságok az első világháború kitörése után kiutasították. New Yorkba utazott, ahol megnősült, részt vett a helyi cionista-szocialista mozgalmakban, gazdag amerikai zsidóktól próbált anyagi és erkölcsi támogatást szerezni a Szentföldön élők számára. Miután a brit kormány 1917-ben kiadta a Balfour-nyilatkozatot, amely nemzeti otthont ígért a zsidóknak Palesztinában, a brit hadsereg által felállított Zsidó Légió tagjaként visszatért Palesztinába.

Az első világháború után a terület formális népszövetségi mandátum lett, brit felügyelet alatt. Ben-Gurion 1921-ben Jichák Ben Cvível (aki Izrael második államfője lett) létrehozta a zsidó állam magjának szánt Hisztadrut szakszervezeti szövetséget. A Hisztadrut az élet minden területén ténykedett, többek között a zsidók palesztinai letelepedését és földvásárlását segítette. Ben-Gurion 1930-ban lett a baloldali Mapai párt elnöke, amely az 1960-as évekig uralta az izraeli belpolitikát. Befolyása a cionista mozgalomban egyre nőtt, 1935-ben megválasztották a Cionista Világszervezet és a zsidók palesztinai letelepedését támogató Zsidó Ügynökség elnökének is.

A növekvő zsidó jelenlét egyre jobban nyugtalanította a palesztinai arabokat, egyre több összecsapás tört ki. A britek 1939-től korlátozni kezdték a zsidók bevándorlását, válaszul Ben-Gurion küzdelemre szólított fel: elkezdődött a harcos cionizmus. A második világháború kitörése után a zsidó fiatalokat arra buzdította: jelentkezzenek a fasizmus ellen harcoló brit hadseregbe, remélve, hogy ezek a harcedzett fiatalok alkothatják majd a zsidó hadsereg magvát. Szervezte a zsidók illegális bevándorlását is, amely a holokausztot követően felerősödött, jóllehet a britek kitoloncolták az elfogottakat.

Az ENSZ Közgyűlése 1947. november 29-én úgy döntött, hogy Palesztinát egy zsidó és egy arab államra kell felosztani. A brit mandátum lejártakor, 1948. május 14-én Ben Gurion jelentette be a zsidó állam megalakulását, ő lett Izrael első miniszterelnöke. A britek ellen harcoló földalatti szervezetekből egységes hadsereget szervezve döntő szerepe volt abban, hogy Izrael sikerrel vívta meg harcát az ENSZ-határozatot el nem ismerő, Izraelre támadó öt arab ország hadseregével. Az első arab-izraeli háború 1949 januárjában zárult le, a tűzszünet után Izrael területe Palesztina 78 százalékára terjedt ki, beleértve Jeruzsálem nyugati felét is.

Az első izraeli választást Ben-Gurion Mapai pártja nyerte meg. A kormányfői tisztséget 1953-ig töltötte be, tevékeny szerepet vállalva a fiatal állam intézményeinek létrehozásában. Megbízatásának lejárta után a Negev-sivatagban található Szde Boker kibucba vonult vissza. A politikai életbe 1955-ben védelmi miniszterként tért vissza, és még abban az évben, a választások után újra kormányfő lett. Az 1956-os szuezi válság idején titkos szerződést kötött Párizzsal és Londonnal, megtámadta Egyiptomot, a harcokba Franciaország és Nagy-Britannia is bekapcsolódott. A második arab-izraeli háború során Izrael megszállta a Sínai-félszigetet, de a Szuezi-csatornát az angol-francia erők az amerikaiak közbelépése miatt nem tudták elfoglalni. A szabad hajózás biztosítása után Izrael visszavonta csapatait, és de facto békét kötött Egyiptommal. Ben-Gurion ezután többször kezdeményezett titkos béketárgyalásokat, minden eredmény nélkül.

1963-ban – feltehetően a pártján belüli viták miatt – váratlanul lemondott. Utóda Lévi Eskól lett, kettejük versengése miatt 1965-ben Gurion a Mapaiból is kilépett. Saját pártot alapított, melynek élén még kétszer lett a kneszet képviselője. 1970-ben végleg a Szde Boker kibucba költözött, ahol megírta emlékiratait, kiadta esszéit és beszédeit. Izrael Állam atyja 1973. december 1-jén hunyt el, nem sokkal a negyedik, jóm-kippurinak nevezett arab-izraeli háború után. Annak a kibucnak a közelében temették el, ahol utolsó éveit töltötte.

Ben-Gurion autokrata vezető volt, amit sokszor vetettek a szemére, ám a történelmi, bibliai hagyományokra épülő, modern zsidó állam létrejöttében, gazdasági és katonai erejének megszilárdításában meghatározó szerepet játszott. Nevét számos utca, iskola viseli Izraelben, róla nevezték el Tel-Aviv repülőterét. Az amerikai Time magazin 1998-ban a 20. század húsz legbefolyásosabb vezetője közé sorolta.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »