Gyámügyi sóhivatalok

Újabb gyermekgyilkosság borzolja a kedélyeket. A gyilkossággal alaposan gyanúsítható apa, bár én inkább nemzőt írnék, próbált összevissza hazudni, tizenkilenc éves párjával együtt. Másik, ma már négyéves kislányukat is rendszeresen verték, eljárás indult ellenük, amelynek eredményeképp gyereküket a nagymama gondozza. Azt gondolnánk, hogy ilyen esetben a gyermekvédelem beindul ezerrel, s a gyámhatóság fokozott figyelemmel kíséri az újszülött sorsát. Úgy tűnik, még leginkább a védőnők próbálnak helytállni, jeleznek, javasolnak, és valahol a lánc mégis elszakad. Ha már nem vették el a felelőtlen pártól a második gyereket, nagyítóval kellett volna rájuk figyelni – nem ez történt, hanem egy újabb tragédia.

Havonta kapunk híreket kisgyerekekről, akiket agyonvertek, kukába dobtak, halálra éheztettek, eldugtak a külvilág elől, hagytak naphosszat sírni az éhségtől. A múlt héten agyonvert recski kisfiúról a szülők azt mondták, a kutya lökte ki a babakocsiból, de az orvos szakértő ezt cáfolta. Időközben a szülők beismerő vallomást tettek, a baba betört fején a nyomok arra utaltak, hogy téglába verték vagy bezúzták a koponyáját. Akárhonnan nézzük, horror innen is meg onnan is. A közelmúltban történt gyermekgyilkosságoknál, illetve a meghozott ítéleteknél az ismerős kitétel: „kiskorú sérelmére elkövetett”.

De ki számít kiskorúnak? Mindenki, aki nem töltötte be a 18. életévét. Ezen belül védekezésre korlátozottan képesnek tartjuk a 14 és 18 év közöttieket, és védekezésre képtelen gyermekkorúnak minősül az, aki 14 év alatti. Egy csoportba tartozik tehát a teljesen magatehetetlen, napi 24 órás gondozásra szoruló csecsemő és a kiskamasznak nevezhető erőszakos utcagyerek, aki egy mobilért vagy egy jóképű bicikliért leveri a nyeregből az osztálytársát. Keresem a láncszemet, amelynek gyengesége folytán csecsemők és kisgyermekek halnak meg szüleik kezétől. Tisztában vagyok azzal, hogy egy tízéves gyerek is roppant módon kiszolgáltatott tud lenni ostoba vagy gonosz szüleinek, de ő mégis szólhat egy tanárnak, segítséget kérhet egy emberséges felnőttől, s még az óvodás is elsírhatja magát az óvó néninek, ami után a szülő beszélgetésre invitálható, felelősségre vonható. S ha az állam nem tűri az agresszív szülőt, és emberi jogi vakerra való tekintet nélkül sittre vágja, ha az bosszúból megüt egy tanárt vagy óvónőt, akkor a pedagógus is bátrabban ki tud állni. Ne feledjük, a gyöngyösi gyilkos J. Médea nagyobb gyereke csak azért nem jutott kis húga sorsára, mert a bölcsődében kapott enni. Egy kéthetes vagy másfél éves gyerek kiszolgáltatottsága egy tíz–tizennégy év közti gyerekével össze sem vethető. Rettenetes, ha egy kiskamasz kenyeret kér a szomszédtól vagy az iskolában vagy idegenektől az utcán, de az éhenhalásra mégis kevesebb az esélye, mint egy élettől és ételtől elzárt másfél évesnek. A gyöngyösi kislány, aki olyan csontsovány volt, hogy a szülők csak este tíz után merték levinni sétálni, ugyan kihez fordulhatott volna segítségért?

Vajon praktizál-e még az orvos, aki „elfelejtette” jelenteni a gyámhatóságnak, hogy egy elegáns nő, J. Médea (nomen est omen) hibátlanul manikűrözött kezén már rég kattannia kellett volna a bilincsnek? És hány halálnak kell bekövetkeznie, hogy az állam kicserélje a gyerekvédelemben a gyenge láncszemet? Láthattuk, kevésbé a védőnő, sokkal inkább a gyámhatóság, a gondatlan orvos, a hanyag hivatalnok hibáztatható. Mert mindig van egy-két ember, aki próbál tenni valamit, mások viszont ülnek az íróasztaluk mellett, és nem érdekli őket az, amiért a fizetésüket fölveszik.

Nem kellene végre meneszteni a gyámhivatalt sóhivatalként működtetőket?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 11.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »