Gundel Takács Gábor: Mosolyogva szeretnék meghalni

– A közszereplők, médiaszemélyiségek egy része jellem­ően féltve őrzi magánélete részleteit. A keresztény identitás felvállalása egyfajta vallásos „coming out” az ön részéről?

 

– Nem érzem ezt a nagyköveti szerepvállalást klasszikus „coming outnak”. Nem azt mondom, hogy a reformáció az egyedüli jó út, s azt népszerűsítem tévésként. Nem. Azt képviselem ebben a kampányban is, hogy mindenkinek a saját útját érdemes járnia, aminek során eljönnek majd fordulatok. Emlékszem, katona voltam, amikor egy vallásos barátom gyakran hívott, bátorított a kereszténység megélésére.

 

De akkor még nem álltam erre készen, később, jóval a katonaság után lettem nyitott Isten felé. Nem szeretnék hittérítő lenni. Arra szeretnék rámutatni, hogy a gondolkodás segíthet továbblépni, s felhívom a figyelmet – ennek kapcsán erős impulzusként – a reformációra. Ennyi. Itt a vége az én üzenetemnek, amelyet mindenki továbbgondolhat.

 

(…) Folyamatosan gondolkodom, hogy mit keresek itt a földön. A kampány lényege részemről: tessék gondolkodni! Ha azonban valami igazán személyeset is hozzátehetek, elárulom, hogy családilag római katolikusként nevelkedtem. Később a gondolkodás, maga a reformáció közelebb vitt saját magamhoz, egyszerűen benne van az én életem is ebben a történetben.

 

– Az interneten elérhető a kampány egyik videója, amelyben szinte egy kalap alá kerül a reformáció és a Maradj talpon! vetélkedő. Mi lehet a közös nevező?

 

– Mindkettő az életünk része. Minden emberi tevékenységben az az igazán érdekes, hogy miként gondolkodunk, hogyan hozunk döntéseket. Sportkommentátorként is ezt figyelem. Joggal tehetné fel bárki a kérdést, hogy minek a kommentátor, ha ma már minden információ ki van írva a képernyőre, a néző gyakorlatilag mindent láthat.

 

A mi dolgunk az, hogy észrevegyük a sportoló reakcióját, gondolkodását, rámutassunk, hogyan lehet felállni egy vereségből, mennyire alázatos egy játékos, mennyi munka van egy eredmény mögött. Valójában mindegy, hogy hivatalos sporteseményről vagy otthoni zsugázásról beszélünk, mindenhol az emberi viselkedés a lényeges – ez mutat rá arra, hogy mi értelme az életünknek.

 

A lutheri reformáció ugyanerre reflektál: hogyan élünk, hogyan gondolkodunk, hogyan viszonyulunk az élethez, a halálhoz… A sport, a televíziós vetélkedő, a templom mind olyan közeg, ahol az emberi tevékenység megvalósul. Mindegyik azt szolgálja, hogy megismerjük önmagunkat, és jobbá legyünk.

 

 

– Mi a fő üzenete magának az emlékévnek?

 

– Történelmi szempontból nagyon jelentős dologról van szó. Ötszáz éve hatalmas követ dobtak egy nagyon mély vízbe, ami rendkívül erős impulzusként jelent meg az emberiség történetében. A reformáció alapja maga a gondolkodás egyházról, világról, a hitünkről. Arról szól, hogy tiszteletben kell tartani az eltérő gondolatokat, más vallásokat, hitvilágokat. Nem lenne jó, ha voksot tennénk amellett, hogy mindenkinek így vagy úgy kellene vélekednie, inkább a saját utunkat kell járnunk.

 

Meggyőződésem, hogy a világot nem elsősorban a kész gondolatok viszik előre, sokkal meghatározóbbak az olyan impulzusok, amelyek gondolkodásra késztetnek, mert ezek mindenkit – a saját szintjén – előbbre visznek. Számomra leginkább erről szól a reformáció.

 

Az emlékév arra is rámutat, hogy az a hatalmas kő még ma is hullámokat vet. A reformáció nem zárult le, együtt élünk vele. Nem olyan, mint a mohácsi csata, amely egyszer megtörtént, aztán a mai napig hivatkozunk rá.

 

– Ez a különleges emlékév alapvetően ünnepnek tűnik, ám egyfajta keserűség is társul hozzá. A reformáció ugyanis egyházszakadást hozott, amely a mai napig fájó valóság. Hogy látja, helyre lehet hozni, ami ötszáz éve elromlott?

 

– Abszolút! Azért is hiszek ebben, mert meggyőződésem, hogy a szakadást külsőségek okozták. És ezt nem csupán a kereszténységre, hanem minden vallásra igaznak érzem. (…) A viszálykodást általában a politika hozza az életünkbe.

 

Minden vallás kulcsszava a szeretet. A templomok díszítésének mikéntje, a rituálék, a formák másodlagosak, a szeretet a lényeg. Kérdés, hogy az egység mikor valósulhat meg, van-e rá esély földi életünk során. Rajtunk, embereken, egyházakon, vallásokon múlik, hogy nyúzzuk-e még egymást egy darabig, de előbb-utóbb úgyis találkozunk. Ha máskor nem, hát odaát.

 

Biztos vagyok benne, hogy például a muszlimok is minden este békésen akarnak lefeküdni. Talán idealisztikusnak hangzik, amit elmondtam, de hiszek benne, hogy errefelé tartunk.

 

– Más: miként élte meg helyszíni kommentátorként a labdarúgó-Európa-bajnokságot, és minek tudható be ön szerint az az eufória, amelyhez, valljuk be, nem szoktunk hozzá?

 

– Nem ugrottunk olyan nagyot az előzőekhez képest, hiszen a szurkolók ugyanazt a közösségélményt jelenítették meg, amelyikről eddig is beszélgettünk. Minden a közös örömről szólt. Arról, hogy együtt vagyunk, együtt vonulunk Marseille utcáin. Senkinek nem jutott ott és akkor eszébe, hogy ki zsidó, ki muszlim, ki miben hisz.

 

A labdarúgásban rendkívüli kohéziós erő rejlik. Erre van szükségük az embereknek: közös öröm és maga a közösség. Ennyi kell a boldogsághoz, nem az állandó politizálás. Te is ott voltál? Én is ott voltam! De jó nekünk!

 

Érdekes, hogy nem akkor lepte el például Budapest utcáit a tömeg, nem akkor állítottuk meg a villamosokat, amikor megnyertünk egy bajnokságot, hanem az első meccs után, az osztrák válogatott legyőzését követően. Ráadásul senki nem szervezte az egészet, spontán módon, hívás nélkül özönlöttek az emberek. Ez hatalmas, fantasztikus erőt jelez.

 

„Biztos vagyok benne, hogy például a musz­limok is minden este békésen akarnak lefeküdni. Talán idealisztikusnak hangzik, amit elmondtam, de hiszek benne, hogy errefelé tartunk” Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

 

– Nem volt olyan rég ez a szép nyári élmény, mégis mintha hamar elfeledtük volna, hogy tudunk együtt, önfeledten ünnepelni. Mi van ezzel a néplélekkel, amely ritka pillanatokat kivéve rendre marcangolja magát, könnyen fordulunk akár saját honfitársaink ellen?

 

– Az a gyanúm, hogy nekünk, magyaroknak igen bizonytalan az identitásérzetünk. Nem igazán tudjuk, kik is vagyunk, sok minden kavarog a történelmünkben. Létezik ugye a mondás, hogy az említett Mohács óta vesztesek vagyunk. A mai magyar társadalom kétségkívül keverék nép, szinte minden családban van idegen vér.

 

Felmenőim között van osztrák, német, székely származású rokon is, de én magyar vagyok. Ez a sokféleség időnként szélsőségekben nyilvánul meg: hülyeségben és zsenialitásban egyaránt erősek vagyunk.

 

Az egy főre eső Nobel-díjak számában a világ élmezőnyéhez tartozunk, ugyanakkor benne voltunk két világháborúban, mindig a vesztes oldalon. Rengeteget súrlódunk, vitázunk. Hogy mit jelent magyarnak lenni? Komplikált kérdés.

 

– Hogyan tekintsünk a következő ötszáz év felé?

 

– Ahogy jeleztem, az a bizonyos kő még mindig veti a hullámokat, gondolkodásra késztet. Szerintem mindenkinek egy kicsit mást jelent a reformáció, de az alapkérdés egységes: ugyanazt csinálom-e napról napra, statikusan élem-e az életemet, vagy haladok valamerre, valami felé? Ez az egy kérdés önmagában nagyon sok feladatot ad, nem is kéne mással foglalkoznunk.

 

A privát életem gyakorlatilag ennek a továbbgondolása. Megrekedt vajon az életem? Ha elágazáshoz érkeztem, vajon merre tovább? Mindenkinek magának kell megtalálnia, megfogalmaznia a saját válaszait, a lényeg pedig az, hogy úton legyünk. Így vagyok ezzel én is, és azt szeretném elérni, hogy amikor az életem végéhez érek, mosolyogva tudjak meghalni.

 

 

Mno.hu – Gundel Takács Gábor: Mosolyogva szeretnék meghalni

Nyitókép: femina.hu


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »