Gumivilág

Gumivilág

Bár az első, Életem, Zsóka! című drámáját be akarták tiltani, az Adáshiba nemzetközi siker lett. Műveinek mondanivalója ma éppolyan időszerű, mint évtizedekkel ezelőtt, az utcán most is megismerik az emberek, színdarabjait újra és újra műsorra tűzik a színházak. A Kossuth- és József Attila-díjas író, dramaturg nyolcvanötödik születésnapja alkalmából két újabb kötettel jelentkezett.

– „…ha a jó szándék Önöknek mellékes, ha az igazság felesleges, ha az emberbe vetett hit közömbös, hagyjuk abba a meccset…” Az idézett sorokat – ahogy a Függöny fel!… című, nemrég megjelent kötetéből kiderül – a kultúrpolitika hatalmasainak címezte 1963-ban. Mi bőszítette fel ennyire?
– Az első, Életem, Zsóka! című színdarabomat be akarták tiltani. Azt kifogásolták, hogy a mű egyik szereplője – egy minisztériumi főtisztviselő, aki úgy érzi, meghasonlott önmagával – öngyilkos lesz. Alig kezdődtek el a próbák a Nemzetiben, a színház vezetősége behívatott, és közölték, hogy felsőbb utasításra fel kell függeszteni az előadást. A színészek, Domján Edit, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc mellém álltak, de Major Tamás és Marton Endre ragaszkodtak hozzá, hogy – mivel ők ezt az utasítást kapták – abba kell hagyni a próbákat. Aztán jött az alkudozás: ha a szereplő nem öngyilkos lesz, hanem infarktusban hal meg, akkor bemutatják a darabot. Nem egyeztem bele. Levelet írtam a minisztériumnak, a szemükre vetettem, hogy ők ugyanazt akarják tőlem, amibe a darabban szereplő minisztériumi képviselő belehal, azazhogy megalkudjak. Hogy ki olvasta el, nem tudom, mindenesetre egy hét múlva – az eredeti forgatókönyv szerint – folytatódhattak a próbák.

 „Az Ördöghegy című drámában pedig Bertha Bulcsuról mintáztam a féltékeny férjet. Meglehetősen élethűre sikeredett, nem is örült neki az érintett”  Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

 – A színház már gyermekkorában fontos szerepet töltött be az életében. Már csak azért is, mert ahogy a születésnapjára megjelent, A rőt hajú nő című novelláskötetében is írja, az édesapja vendéglője a Dob és a Rózsa utca sarkán, a Magyar Színház közelében állt. Mire emlékszik ezekből az időkből?
– Sok színész járt hozzánk, a Németh-vendéglőbe – eredetileg az én vezetéknevem is ez volt –, a törzsvendégeink közé tartozott Bilicsi Tivadar, Rajczy Lajos. Nekem a Nemzetibe volt bérletem, csodálatos előadásokat láttam, például a III. Richárdot Bajor Gizivel. Kamaszként vonzott a színészi és az írópálya is, de azon is gondolkodtam, hogy festő leszek. Apám művészetkedvelő ember volt, a könyvespolcunkon ott sorakozott a magyar és a világirodalom színe-java, többnyire antikváriumi vagy Olcsó Könyvtár-i példányok. Különösen nagy hatással voltak rám Csehov egyfelvonásosai. A színház iránti rajongásom odáig „fajult”, hogy magam is a színművészeti főiskolára jelentkeztem. Szerencsére nem vettek fel. Gyurkovics Tibor barátom csúfolódott is emiatt eleget. Mindig azt kérdezte: ezzel a hanggal akartál te színész lenni?

– Legendás barátság fűzte Gyurkovics Tiborhoz, és az akkori irodalmi élet számos neves képviselőjével is jóban volt. Hogyan formálódtak a művésztársaságok az ötvenes évek fullasztó légkörében?
– A diktatúra éveiben is voltak „szigetek”, például az Egressy Gábor Művelődési Központ, amely kulturális klubként működött. Egy néptáncos házaspár vezette, Jancsó Adrienne és Szentpál Mónika versmondást tanított, és volt ott egy kis szobája a váci börtönben íródott Füveskert antológia egyik szerzőjének, Kárpáti Kamilnak is. Sokat jártunk hozzá, nála találkoztam Ágh Istvánnal, Csukás Istvánnal, Kiss Dénessel, Bertha Bulcsuval. Egy másik „szigeten”, Andrássy Kurta János szobrászművész műtermében pedig Gyurkovics Tibort és Lázár Ervint ismertem meg. Ezek a barátságok olyanok voltak, amelyekre mindennap szüksége volt az embernek. Megmutattuk egymásnak az írásainkat, sőt egymásról is írtunk. Gyurkovics színműbe illő karakter volt. A Ha itthon maradnál című darabomat például annak az élethelyzetnek a komikuma ihlette, amikor Gyurkovics vakbélműtét után otthon lábadozott, és a feleségét, Nellit kínozta. Az Ördöghegy című drámában pedig Bertha Bulcsuról mintáztam a féltékeny férjet. Meglehetősen élethűre sikeredett, nem is örült neki az érintett. Nagy fájdalmat jelent, hogy a barátaim közül sokan már nincsenek közöttünk.

– A Függöny fel!… című kötetében azt írja, hogy a hetvenes években volt a magyar színjátszás virágkora, de legalábbis az egyik legtermékenyebb időszaka. Mi változott meg akkorra a korábbi évekhez képest?
– Lassan kezdett felengedni az addigi szemléleti dermedtség. Végre nem csak olyan témákról lehetett írni, amelyek a kultúrpolitika ízlése szerint valók voltak. Ekkoriban vált sikeressé – külföldön is – Örkény Macskajáték című drámája, és ekkor született az Adáshiba is. A kultúra más területein is változások álltak be. Ekkor volt az Új Írás folyóirat fénykora, és a könyvkiadók is egyre merészebbek lettek.

– Az Adáshiba hazai és nemzetközi fronton is elsöprő sikert aratott, ma is a műsorukra tűzik a színházak. Igaz, hogy a színdarab mindössze nyolc nap alatt született meg a nagymarosi alkotóházban?
– Egy évvel korábban kötöttem szerződést a darabra a Vígszínházzal, aztán valahogy elfeledkeztem róla. Amikor eszembe jutott, már szorított az idő. Elmentem a nagymarosi alkotóházba, láttam, ahogy vacsora után az emberek az ebédlőben ülve órákon át bámulták a tévét… Ez a jelenet indította el a fejemben a történetet. És ha az első néhány mondat megvan, a többi már jön magától.

– Bódogék, az Adáshiba szereplői egész nap tévét néznek, kapcsolatuk a külvilággal és egymással annyira felszínes, hogy még azt sem veszik észre, hogy kiadó szobájukat maga a Megváltó bérelte ki. Ami az emberi kapcsolatok minőségét illeti, a helyzet azóta csöppet sem javult, sőt… Gondolta volna, hogy az Adáshiba mondanivalója, a színmű születése után közel fél évszázaddal, aktuálisabb lesz, mint valaha?
– Nemrég történt, hogy a hetes buszon ülve arra lettem figyelmes, hogy egy ember megállás nélkül telefonál. Amikor abbahagyta, odafordult hozzám, és azt mondta: „Bocsásson meg, uram, hogy ennyit telefonáltam, tudom, hogy maga írta az Adáshibát, de higgye el, a modern készülékek átvették felettünk a hatalmat. Egyetemen tanítok, és mindennap látom, hogy a diákok ahelyett, hogy egymással beszélgetnének, a telefonjukat nyomkodják…” A technika sokat fejlődött – ha ma írnám a darabot, a tévé helyét talán a számítógép vagy a mobiltelefon venné át –, ezzel együtt a szellemi értékektől való elfordulás, az emberi kapcsolatok kiüresedése, a társas magány jelensége is felerősödött. Talán nem véletlen, hogy Kecskeméten a napokban újra bemutatták az Adáshibát. 

 „A szatírában értékeket kell ütköztetni, de ma gumivilág van, szilárd pontok nélkül. Bármi megtörténhet, és semminek sincs következménye” Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

– Úgy tudom, hogy annak idején a híres amerikai drámaíró, Neil Simon is szerette volna megszerezni az Adáshiba előadásának jogát. Végül bemutatták a darabot Amerikában?

– Nem, mert nem adtam oda. Féltettem, ahogy a gyermekét félti az ember. Leginkább attól tartottam, hogy átalakítja amerikai módra. A szovjetekkel volt hasonló a helyzet, ugyanis a hetvenes évek közepéig, amíg nem léptek be az irodalmi és művészeti alkotások védelméről szóló berni egyezménybe, a külföldi színdarabokkal azt csináltak, amit akartak. Jött például egy orosz fordító, aki azt mondta, hogy ha az Adáshibából kihagyjuk Krisztoszt, akkor garantálja, hogy több száz színházban játsszák majd Szovjetunió-szerte. Szerencsére aztán a moszkvai bölcsészkaron tanító Jelena Malihina fordította le, kitűnően, Krisztoszt pedig eszébe sem jutott kihagyni.

– Aczél, Kádár nem talált kifogásolnivalót az Adáshiba történetében?
– Az egyik előadást megnézték a Pesti Színházban. Kellemetlenül érezhették magukat, mert nem volt páholy, és be kellett ülniük a közönség közé a nézőtérre. Akkor készültünk az Adáshiba első külföldi előadására. A darab szünetében a protokollszobában odajött Várkonyi, és megkérdezte tőlük, hogy mi a véleményük az előadásról. Aczél azt válaszolta, hogy „nem parabola”. Azaz utazhatunk, mert nem a rendszert szidom áttételesen. Ami Kádárt illeti, máig a fülembe cseng, amit a SZOT-díjam átadásakor mondott nekem: „Nehéz lehet mostanában színdarabot írni, Szakonyi elvtárs. A munkásosztály átvette a hatalmat, és nincs konfliktus…”

– Aczél nem próbálta meggyőzni, hogy írjon darabot mondjuk a szocializmus dicsőségéről?
– Egyszer egy színházi előadás szünetében megkérdezte, hogy miért írok folyton olyan „privát ügyekről”, amilyen a Zsóka is, miért nem foglalkozom egy kicsit „társadalmibb” témákkal. Azt javasolta, hogy mivel úgyis nemsokára jön a felszabadulás évfordulója, írjak színdarabot erről a témáról. Hiába tiltakoztam, erősködött, hogy menjek fel hozzá egyszer, beszéljük meg, és ha beleegyezem, még ösztöndíjat is adnak. Tudtam, hogy ha most nem mondok nemet, akkor legközelebb lehet, hogy már késő lesz. Azt feleltem, hogy „nem akarom megbántani, Aczél elvtárs, de nem megyek föl magához”. Aztán egy balatonfüredi fesztivál után az autójából odakiabált nekem, hogy „jöjjön, Szakonyi gróf, elviszem”. (Nem tudom, miért nevezett így.) Akkor sem ültem be mellé. Érdekes módon nem sértődött meg. Aczélnak megvoltak a maga skrupulusai, de, visszagondolva, biztosan sok mindent ki kellett védenie a szovjet kultúrpolitikával szemben. Ha például ő nem rendelt volna el valakinek mondjuk egyéves szilenciumot, akkor valószínűleg Moszkva nagyobb botrányt csinált volna. A hibái mellett jócskán akadtak pozitívumai is a tevékenységének.

– Hosszú ideig zsűrizett a pécsi országos színházi találkozón, kuratóriumi tagja a vidéken játszó, pályakezdő színésznők művészetének elismerésére létrehozott Domján Edit Alapítványnak. Hogy látja, miben változott meg a színjátszás a virágkorként emlegetett hetvenes évekhez képest?
– A mai színház mindenáron szenzációt akar. Nagy divat lett átírni a klasszikusokat, ami nem feltétlenül válik javukra az eredeti műveknek. Szegény Shakespeare, szegény Cse­hov, ha látnák! Pedig egy jó történet, amelybe „bele lehet ülni”, mindig vonzóbb a közönség számára, mint a megfoghatatlan események össze­vissza­sága. Az sem igaz, hogy a nézők csak akkor értik meg a régi történeteket, ha aktualizálják őket. Szerintem ha az eredeti változatban előadják Gogol A revizorját – nyilván kell bele egy kis frissesség, tempóváltás –, mindenki megérti az üzenetét, nem kell pirossal aláhúzni a lényeget. Divat lett az is, hogy a klasszikus szövegekbe belegyömöszölik a politikát, általában ezt is a színdarab – meg a néző – sínyli meg leginkább.

– Egyszer azt mondta, hogy a mai korról leginkább szatírát lehetne írni…
– Ma már ez sem igaz. A szatírában értékeket kell ütköztetni, de ma gumivilág van, szilárd pontok nélkül. Bármi megtörténhet, és semminek sincs következménye. Ilyen körülmények között szatírát sem lehet írni.

 Szakonyi Károly 1931. október 26-án született Budapesten. Író, drámaíró, dramaturg. Vezetékneve eredetileg Németh, a Szakonyit édesanyja szülőfaluja után választotta eredetileg írói álnévként, majd polgári névként is  Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

– Mikor írt utoljára színdarabot?
– Három évvel ezelőtt, Két nő és valaki volt a címe, a Gyulai Várszínházban, a felolvasószínpadon adta elő Ráckevei Anna és Takács Kati. Régen sok minden másképp volt, pél­dául rengeteget írtam felkérésre. Előfordult, hogy Ádám Ottó úgy kötött velem szerződést, hogy nem is volt témám. Egyik este, amikor zenehallgatás közben eszembe jutott a történet, felhívtam, és mondtam, hogy egy házaspárról szeretnék írni. Nem is engedte, hogy befejezzem, már mondta is, hogy „Piros Ildikó és Sztankay István, bemutató december 6-án”. Ez lett a Holdtölte.

– Jóval fiatalabbnak néz ki a koránál. Hogy az ön számára is múlik az idő, talán csak a műveiből derül ki: egyre többet foglalkozik a múlttal. A Vénusz lánya című kisregényének a főszereplője is idősödő, magányos férfi. Joákimra azonban hirtelen és váratlanul rátalál a boldogság. Önről szól a történet?
– Ezt a könyvet egy kicsit a fiamnak, a hatéves Bencének írtam. Részben az időskor problematikájáról szól, részben arról az örömről, hogy ennyi idősen ajándékba kaptam ezt az új kis életet. Sokat gondolkodom azon, hogy mi lett volna akkor, ha – miután tíz évvel ezelőtt megözvegyültem – egyedül maradok. Talán lassan bezárkóztam volna. Nem mondom, hogy ez nem merész vállalkozás, főleg a feleségem, Gerda részéről. De látni, ahogy a fiam élete alakul lépésről lépésre, újraélni vele a fiatalságot, ez engem is megfiatalít. Mindenben persze nem tudom túlszárnyalni magam, ha focizni szeretne, akkor a vejemet hívjuk el…

– Mostanában miről ír?
– A Lyukasórának 1993 óta vagyok a szerkesztője. Az Olvassuk újra! rovatban régi írókat „támasztok fel”, most készültünk el az ’56-os számmal. Nagyon kedvemre való ez a munka, és az utóbbi időben, örömömre, egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a folyóirat iránt. Amire még vágyom, hogy írjak egy-két jó novellát. Régen úgy volt, hogy reggel bementem a Marika presszóba, rendeltem egy szimplát meg egy szódát, és fél háromra kész is volt a novella. Ma már egy kicsit lassabban megy, de nem baj, talán sikerül így is…

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 26.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »