Góóóóól, góóóóól, góóóóól!

Pangea (részlet 2028-ból)

Borisz Matijevics nagyszülei a néhai Horvátországból származtak, a múlt század végén, az 1990-es évek elején, a délszláv háborúk idején költöztek át hozzánk. Miképpen a mi nagyszüleink is délről érkeztek, hasonló okokból kifolyólag, szinte velük egy időben, igaz, nem annyira délről, nem a dalmát tengerpartról, hanem az egykori Jugoszlávia északi tartományából. Ugyanabban a határ menti kisvárosban telepedtek le, ahol aztán életük végéig éltek. Ott ismerkedtek meg, már a határ innenső oldalán Borisz nagyszülei és a mi nagyszüleink. A közös emigrációs sors összehozta őket – s tartott ez a barátság életük végéig.

Barátságukat örököltük mi, az unokák, Borisz, Évi és én. A vakációk idején hosszú heteket töltöttünk nagyszüleinknél, hallgattuk nagyapa régi történeteit, aki a nyári délutánokon az elmaradhatatlan szalmakalapjával a fején kiült a verandára, és mialatt a nagymama a sárgabaracklekvárt főzte odabenn a konyhában, vagy a paradicsombefőttet töltögette a hosszú, vékony nyakú üvegekbe, addig ő meséket mondott nekünk – legalábbis amíg Évi kicsi volt, és nekem is volt még türelmem elüldögélni mellette. Amiket mesélt, már elfelejtettem. Csupán homályos, szétfoszló képek jutnak néha az eszembe egy délvidéki, alföldi faluról, tikkasztó nyarakról, aratásokról, lakodalmas mulatságokról. Nagyapa képeket festett. Nagyanyám szerint egykor híres ember volt – legalábbis szerette magáról ezt hinni, tette rögtön hozzá elnéző mosollyal, ha szóba került nagyapa múltja. Valamennyire azonban kétségkívül ismert ember lehetett, hiszen magam is láttam a fekete iratgyűjtőbe ragasztott régi újságkivágásokat azokból az időkből, amikor még létezett papírsajtó. Ezeken a képeken nagyapa többnyire egy kiállítás megnyitóján volt látható, amint hátratett kézzel állt mások mellett, valaki éppen beszélt, a háttérben festmények lógtak a falon, de voltak abban a fekete iratgyűjtőben interjúszövegekbe ágyazott portréképek, amelyeken rövidre nyírt szakállat viselt, görbe szárú pipát tartott szája előtt. Hosszú haját hátrafésülte, tarkóján lófarokba kötötte. De a hírnév, ha egyáltalán létezett, csak addig tartott, amíg festett. Amíg képeket alkotott. Aztán egy nap mindezt abbahagyta, minden előjel nélkül, valahogy úgy, ahogy az ember reggel felkel, és eldönti, attól a naptól kezdve többet nem dohányzik. Megcsömörlött, így magyarázta nagyanyám, mintha ez mindent megmagyarázott volna. Gyerekfejjel nem értettem, mit jelent ez a szó. Hogy hogyan „csömörlik” meg az ember. Azt hittem, ez egyfajta betegség, a folytonos festés, ecsetmozgatás szövődménye. Hogy valami deformálódott nagyapában a megerőltető pingálás következtében. Mint a teniszkönyök a teniszezőknél, akik mindig ugyanazzal a kézzel püfölik a labdát.

Borisz nagyapja, Vladen bácsi hegyekről mesélt, tengerről meg gránátalmáról, az örökké fújó bóráról, a kikötőkben ringó halászhajókról. Lélekben sosem szakadt el elvesztett szülőföldjétől, Dalmáciától, mindazonáltal a szóbeszéd szerint egyetlenegyszer volt csak hajlandó hazalátogatni, de a kirándulás olyan fájdalmas élmény volt számára, hogy soha többet nem ismételte meg. A befogadó ország nyelvét öregkorára is furcsa, egzotikus akcentussal beszélte, és nagyon fájt neki, hogy Borisz már nem értette az övét. Mindkét öreg rajongott a labdarúgásért, igaz, egyiküket sem lehetett volna a legnagyobb jóindulat mellett sem sportembernek nevezni: Borisz nagyapja alacsony volt, kövérkés, a focinál csak a hasát szerette jobban, fasírton és krumplipürén elélt volna ítéletnapig, míg nagyapa dohányos volt, borivó, és valami eredendő tehetséggel került mindenféle fizikai erőfeszítést.

Borisznak megvolt az a helyzeti előnye velünk, fővárosi gyerekekkel szemben, hogy rendelkezett nagyapáék falujának, Szentmihálynak részletes helyismeretével. Ott született, s ott is élt. Ebből adódóan rendszerint ő volt az, aki mindennapi programjainkat eltervezte. Kicsiny településről lévén szó lehetőségeink behatároltak voltak. Főképp a kiserdőre és a Holt-Tisza halban gazdag mellékágaira korlátozódtak kiruccanásaink, ahol is rövid idő alatt sikerült megszeretnem és elsajátítanom az egyszerű, fenekező horgászás tudományát, olyannyira, hogy teljesen rabja lettem a pecázásnak – nagyanyám nem kevés bosszankodására, ki nem állhatta ugyanis a halszagot, amelyet magamon hazahordtam, nem beszélve a félig döglött keszegekről, amelyeket nejlonzacskóban hagytam a konyhaasztalon.

Amikor a magyar labdarúgó-válogatott hosszú évtizedek után, 2018-ban kijutott végre a világbajnokságra, a vébé időtartamára nagyapáék házában háromhetes készenléti állapot lépett életbe. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, pedig alig múltam tizenhárom éves, Évi pedig éppen betöltötte a hatot. A két öreg gyakorlatilag el sem mozdult a tévé elől. (Nagyapáék sosem vettek holotévét, később sem, mikor már mindenkinek olyanja volt, régi, ócska plazmatévéjüket le nem cserélték volna semennyi pénzért. A nagyit ugyanis rendre elfogta a szédülés és a rosszullét a 3D-s kivetítő előtt. Olyankor, amikor nálunk vendégeskedett, be sem tette a lábát a nappaliba, ahol a holotévé fészkelt. Rémisztőnek találta, hogy hús-vér embereknek tűnő apró alakok jönnek-mennek a szoba szőnyegén, amely hol mezővé változott a lábuk alatt, hol meg vízzé, levegővé vagy valami mássá.) Évivel éppen akkor, a focivébé idején töltöttük náluk vakációnk egy részét, tanúi lehettünk a vég nélküli esélylatolgatásoknak, a közvetítések alatti hangos szurkolásnak, csatakiáltással felérő gólörömnek és nagyanyám permanens zsörtölődéseinek: olyan lett a ház, mint egy stadion. (Ki ne emlékezne arra a pillanatra, amikor Nagy Ádám a 91. percben bevarrta a győztes gólt a mexikói kapuba, s továbblőtte a magyar válogatottat a negyeddöntőbe? Hány millió torokból – köztük mindenekelőtt a hozzám legközelebbiekből, Vladen bácsi és nagyapám torkából – szakadt, mit szakadt, robbant ki az üvöltésszerű góóóóóól!, vagy legalábbis valami ehhez hasonló, alig artikulált hangrobbanás, amelytől nagyanyámnak, odakint a konyhában, ijedtében kiesett a pohár a kezéből.) Borisszal – kivételesen – nem csellengtünk a környéken, nem is horgásztunk, ehelyett ott ültünk nagyapáék nappalijában, miránk is átragadt a két öreg megszállottsága, s már fejből fújtuk a magyar válogatott keretét, név szerint védőket, középpályásokat, támadókat. Együtt üvöltöttünk velük, mert vannak pillanatok az életben, amikor az öröm – még ha látszólag mégoly bagatell dolog okozza is, mint amilyen egy focimeccs – képes egymásra hangolni a lelkeket, korosztálytól függetlenül. Nagyapa és Vladen bácsi a levegőben tapsikolt, mi meg, mint két megkergült kiskecske, körbeugráltuk a foteljüket, s kiabáltuk velük, hogy góóóóól, góóóóól, góóóóól!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »