Giovanni Cucci SJ: Virtuális paradicsom vagy Pokol.com?

Giovanni Cucci SJ: Virtuális paradicsom vagy Pokol.com?

Az internet 1991-es bevezetése óta folyamatosan vitát gerjeszt, lelkesedést vált ki, illetve határozott vészjelzésekre indít. Giovanni Cucci olasz jezsuita szerzetes, filozófus és pszichológus könyvében az internethasználat lehetőségeit és veszélyeit tárgyalja.

A szerző alapkérdései a következők: az internet bevezetése az életünkbe szabadabbá és kreatívabbá, vagy függőbbé és sztereotípiáink foglyává tett-e bennünket? Valóban jobbá teszi az életünket, új távlatot nyit előttünk korábban elképzelhetetlen lehetőségeket kínálva, vagy pedig adott esetben halálos börtönné válik számunkra? Emlékeztet rá, hogy 2012-ben naponta 114 milliárd e-mailt küldtek el a világon. Ezeknek azonban 61 százalékát tartották lényegtelennek, és 68,8 százalékuk spam volt, vagyis nem kívánt, legtöbbször kereskedelmi jellegű hirdetéseket tartalmazó üzenet. A felhasználók által küldött és fogadott e-mailek száma ezzel szemben 4,3 milliárd volt. Az online szemét mennyisége tehát bőven meghaladja a kívánt és a minőségi termékek számát.

A könyv írója a világhálót olyan erdőnek nevezi, amely fenyegetéseket és veszélyeket rejthet, olyanokat, melyeket a valós életben is megtapasztalhatunk. Cucci atya a szülők különleges felelősségére figyelmeztet: nem ámíthatják magukat azzal, hogy ha gyermekük a szobájában marad, akkor biztonságban van, szemben azzal, ha elmegy otthonról. A „szörnyeteg” megbújhat akár ott is, a tudtukon kívül. A gyermek akármit megtehet, amit csak akar, amelynek hatásai csupán akkor válnak láthatóvá, amikor már túl késő. A naivitás ezekben az esetekben nagyobb károkat okozhat, mint a rosszindulat, különösen azok esetében, akik akarva-akaratlanul nevelői szerepet töltenek be.

Giovanni Cucci hangsúlyozza, hogy az elsődleges fontosságú szempont, amely alapja a többinek, az önmagában vett tartalomra vonatkozik, amelyet feltárunk vagy elrejtünk a világhálón. Ami biztos, hogy az „ott marad örökre.” Ez a valódi veszély: amit feltöltöttünk, megjelenik majd a jövőben is, amikor már megváltoztunk, vagy nem szeretnénk, hogy bárki is megismerje az adott tartalmat. Ily módon csak akkor ébredünk tudatára, hogy mi történt, amikor már túl késő, hogy orvosoljuk.

Tényként állapítja meg a szerző, hogy a világháló révén nagyobb fokú mozgásszabadságot, kapcsolattartási és ismeretszerzési ismereteket nyertünk el. „Ugyanakkor a korábbi nemzedékekhez képest sokkal jobban katalogizáltak és megfigyeltek is vagyunk” – írja. Példaként említi az író, hogy a hírekben felbukkanó, olykor legszomorúbb események kapcsán az újságírók olyan arckitakarásos képekre és videókra is hivatkoznak, amelyeket az adott ügy még mit sem sejtő szereplője töltött fel, és ebből olyan kínos intenciókat és „háttérinformációkat” hoznak ki, amelyek biztosan nem azonosak azzal, ami a szerző szándéka volt. Cucci atya felhívja a figyelmet: azok az erények, amelyeket a régi korok a bölcs ember jellemvonásaiként ünnepeltek – a reflexiós képesség, az önkontroll, az okosság –, a digitális korban meglepő megerősítést nyernek. Ám e képességeknek azokban kellene meglenniük, akik olyan életszakaszban vannak, mint a serdülőkor, amikor sokkal inkább a spontaneitás és az érzelmek jelentik a legfőbb mozgatóerőt. „Ily módon végül a legkülönbözőbb és legellentmondásosabb arcvonásokat öltik magukra.” A sietség és a gyorsaság, korunk két jellemzője kiválthatja belőlünk azt az illúziót, hogy mindenhatók vagyunk, hogy minden megengedett, és arra tanítanak, hogy „az abszolút áttetszőség vagy a képlékeny identitás állapotában éljünk – hacsak nem szögezzük szembe velük a bölcsesség erényét.” Enélkül előbb vagy utóbb szembesülünk a valósággal, amely úgy mutatkozik meg, mint ami „más” és eltérő a fantázia termékeihez képest. „S ezáltal megrázó kiábránduláshoz és igencsak átható szenvedéshez vezet.” 

A jezsuita professzor alapvetően fontosnak nevezi, hogy az internethasználat közben egyesítsük magunkban a kompetenciát és a tudatosságot. A kompetencia azt jelenti, hogy kellő tudatosságra ébredtünk azzal kapcsolatban, amit végzünk vagy amit felkeresünk, de főként, amire az időnket szánjuk, amiben megbízunk. Éber önirányításra van szükség, ami visszavezet az alapvető kérdéshez: mit tartok fontosnak életem szempontjából? „Hogyan valósíthatom ezt meg a napom szokásos tevékenységei közben, kezdve az internethez való viszonyulásomon?” Lelkiismeret-vizsgálatra van szükség, milyen módon használom fel az új technológiai eszközöket, különösen akkor, ha már megjelentek valamiféle vészjelzések? A téma kutatói szerint a probléma igazi gyökere az az elkeseredett törekvés, hogy „folyton online legyünk, mert így a magányt, a csöndet olyan rossznak tekintjük, amely elől menekülnünk kell – nem pedig a legértékesebb jónak. Állandóan várni valamire, kutatni a legfrissebb üzenetet vagy valamit, ami még jobban tetszik nekem – mindez megmutatja az önmagunkról alkotott kép törékenységét.” Végül azonban sokkal jobban fogunk szenvedni, mint kellene, „mivel a legborzalmasabb szenvedéseket azok a konstrukciók okozzák, amelyeket a minket nap mint nap után bombázó sokféle üzenet lehetséges jelentőségéről képzelünk magunknak.”

Az internet potenciális veszélyeivel szemben az egyik leghatásosabb módszer az, ha ápoljuk a nemzedékek közötti, és a kortársak közötti párbeszédet is. E tekintetben nem veszíthetjük el bátorságunkat a nehézségekkel, értetlenséggel és a lehetséges fáradtsággal szembesülve. Ugyanilyen lényeges elem a spirituális dimenzió, amely nem az elidegenedés vagy a valóság előli menekülés megnyilvánulása, hanem vitathatatlan segítséget jelent a személy pszichés egyensúlyának megőrzésében. A mérlegelés és a megfontolás pedig ma is időszerű erény, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a lehető legjobban alkalmazzuk az internetet, ezt a rengeteg veszélyt rejtegető, de valójában „csodálatos eszközt”.

(Jezsuita Kiadó, 2016)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír 

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »