George Clooney-val úgy lesz vicces egy dráma, hogy nem válik vígjátékká – Pénzes cápa kritika

George Clooney-val úgy lesz vicces egy dráma, hogy nem válik vígjátékká – Pénzes cápa kritika

A cím, az előzetes, a George Clooney-Julia Roberts-duó, az amerikai igazságmegmondásról szóló történetet sejtető szinopszis alapján gondolunk valamit a Pénzes cápáról, aztán amikor beülünk rá a moziba, kiderül, hogy annál sokkal jobb. 

Következésképpen én sem fűztem túl sok reményt a Pénzes cápához, illetve ahhoz, hogy jelentősebben hozzátenne az életemhez bármit ez a jeles műalkotás. Ja igen, Pénzes cápa. Jóeséllyel nem csak nekem nyílik ki a bicska a zsebemben e cím hallatán/olvastán, hát szóval egyszerűen nem is értem. (Mondjuk az eredeti cím, a Money monster sem túl bizalomgerjesztő megoldás.) Aztán meg a premier előtti vetítésen tudvalevő volt, hogy szinkronos verziót tekinthet meg a nagyérdemű, szóval kumulálódott, kumulálódott a rossz szájíz. Mindegy.
 
De tényleg: mindegy. Ugyanis a film egyáltalán nem volt rossz. Persze egy sznob mozinéző, amely jelző rám is alkalmazható, mindig a nagy érzelmi-emberi katarzisokat, az egyedi formanyelvet, meg efféle bölcsészetben előszeretettel használt kifejezések megvalósulását várja; legalábbis arra a filmre tudja azt mondani, hogy jó, ami ezeket megvalósítja. Mégis vannak olyan, pusztán szórakoztató filmek, amelyek kedvéért, ha időlegesen is, felfüggeszti sznobériáját a megfelelő befogadói nyitottság elérése érdekében. (Nana! Azt azért azt nem várhatjuk el, hogy az ilyen cirkalmas mondatokról is lemondjon egyúttal…)
 


 
A Pénzes cápa (mit nem adnék érte, ha nem ezt a címet kellene leírnom!) okozott meglepetéseket, és ezt tartom a legjobb tulajdonságának. Persze nem mindenben tudott meglepni. Például a történet tekintetében egyáltalán nem: az már a szinopszis alapján tudvalevő volt, hogy egy anyagi gondokkal küszködő, majd egy tőzsdei malőr miatt csődbe jutó felháborodott amerikai állampolgár dühében mellényre szerelt bombával és kézi lőfegyverrel ellátogat egy tévécsatorna stúdiójába a Money monster című produkció forgatására.
 
Ebben a műsorban hangzott el ugyanis az a befektetési tipp, amely a bankszámláját nullára tarolta, és meg akarja tudni, ki a felelős csődhelyzetéért. Igazából tényleg ez a motivációja; a szorult helyzetből minél egyszerűbben kimászni igyekvő műsorvezető, Lee Gates (George Clooney) felajánlja neki ugyanis, hogy zsebből kifizeti a kárát (60K, dollárban), de emberünk erről hallani sem akar. Merthogy ez már nem a pénzről szól. „Köszönjük, nemes lelkű, megalkuvást nem tűrő igazságérzettel ellátott hősünk, hogy megmutattad emberi nagyságodat. Íme a hollywoodi cukros maszlag.” – gondoltam magamban.
 


 
De aztán kiderült, hogy nem ilyesmire akarja kihegyezni a forgatókönyvíró és/vagy rendező a történetet, rövid úton megtudjuk ugyanis feldühödött hősünkről, Kyle-ról (Jack O’Connell), hogy egyszerű, mint a bot (és ez időnként eléggé vicces), ennek megfelelően jelentéktelen, mint szereplő. Sőt, tulajdonképpen az összes szereplő jelentéktelen. A helyzet a lényeg. Mégpedig, hogy Kyle (és a néző) a film folyamán úgy jut közelebb a keresett információhoz (hogy ki a felelős ugyebár), hogy az majdhogynem magától göngyölődik fel: egy ötlet ettől a szereplőtől, egy minimális nyomozás a másiktól, egy telefon, egy kis hackelés, még pár telefon, némi jövés-menés, és már ott is vagyunk a fináléban. Ez sem tartogat túl nagy meglepetéseket. Inkább az kevésbé várt húzás, ahogy a show-biznisz (mert mégiscsak egy élő adás megy mindeközben), és annak vérbeli dolgozói reagálnak a helyzetre. Érdekes.
 


 
De ami igazán szórakoztatóvá teszi a filmet, az egyrészt, nos, igen, George Clooney, mert George Clooney akkora mestere az adott helyzetben legütősebb szellemeskedésnek, öniróniának, csipkelődésnek, hogy már önmagában igen jól lehet rajta mulatni. (Persze, a forgatókönyvben valószínűleg le volt írva minden mondata, de nyilvánvaló, mennyire kell ahhoz a papírhoz meg nyomdafestékhez a színész is.) Aztán ott van ez az együgyű Kyle, akinek megnyilvánulásai szintén szórakoztatóak helyenként, de a leginkább elismerésre méltó a filmben az, hogy eléri a következőket:
 

  • a néző teli szájjal röhög
  • a néző úgy röhög teli szájjal, hogy közben életre-halálra zajlik egy túszdráma
  • a poénok egyáltalán nem bagatellizálják el az életre-halálra helyzet komolyságát, hanem valahogy megférnek mellette.

Ez valószínűleg nem Clooney érdeme, de emlékszem, a Gravitációban is annyira beleillett a karakterének finom, szofisztikált, szívmelegető, kedves humora a drámába – pedig az a jelenleg tárgyalt filmnél nagyságrendekkel fajsúlyosabb dráma. És míg a Gravitációban a humor a dráma szerves részeként töltötte be a funkcióját, a Pénzes cápa esetében csak úgy „van”, úgy a történet mellett, hogy szinte azon kívül. Nincs különösebben feszültségoldó szerepe, nem ad hozzá sokat a jellemábrázoláshoz (persze a Clooney által megformált műsorvezető saját poénjai hozzátesznek a figurához, de most a helyzetek és a nem várt fordulatok viccességére gondolok), mint írtam, nem karikírozza ki vagy bagatellizálja el a drámát, az viszont biztosan jó, hogy jelen van, mert enélkül csak egy százhuszadik banális „hősökkel” operáló, amerikai igazságmegmondós film lenne. 
 


 
Így viszont egészen jó! Sőt, a legvégén még egy pár másodperces jelenet erejéig egy nagyon intelligensen kivitelezett társadalomkritikai célzás is megjelenik benne, ami viszont annyira el van találva, hogy még azt a kérdést is felveti a nézőben, vajon biztosan arról szólt-e a film, mint amiről egészen eddig a jelenetig gondolta, hogy szól… Úgy tűnik, Jodie Foster tudja a tutit. Várjuk a folytatást!


 


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »