Gács történeti tekintetben (Losonc pusztulásának idején)

Gács történeti tekintetben (Losonc pusztulásának idején)

Losonc városa 170 évvel ezelőtt élte át története legtragikusabb eseményét, amikor 1849. augusztus 7-9-e között a Grabbe tábornok vezette orosz seregek lényegében a földdel tették egyenlővé a várost.

   

Az esemény előzménye az volt, hogy augusztus 1-én 10 tiszt felügyelete alatt mintegy 90 fős orosz alakulat érkezett a városba. A tisztek éppen a Sárkány vendéglőben reggeliztek, amikor egy 150 fős gerillacsapat támadta meg őket. Három tisztet és három közlegényt lelőttek, továbbiakat foglyul ejtettek. A városi temetőben egy közös sírban temették el őket.

A közelben tartózkodó orosz Grabbe tábornok, miután tudomására jutott a losonci támadás bosszút esküdött.

Seregével Losonc mellett táborozott le, s miután „illendő“ eltemettette a megölt katonákat és tisztet hadisarcot vetett ki Losoncra, majd szabad rablást adva katonáinak kifosztotta a várost. Zárásul pedig felgyújtotta azt. Losonc 4000 lakosából alig 1400 maradt a városban, a többit megölték vagy elmenekült.

A pusztulást követő évek a város addig sohasem tapasztalt újjáéledését hozták magukkal magával. Ehhez jelentős mértékben járult hozzá Vahot Imre kezdeményezése, az „Az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére“ megjelentetett  három kötetes Losonczi phőnix – Történeti és szépirodalmi emlékkönyv, amely az ország számos pontjára eljutott.

Az emlékkönyvben több történeti írás is megjelent, közöttük Tóth Mihály Losoncz vidéke c. írása, melyben Gácsot mutatja be.

Kicsit talán szokatlan módon emlékezzünk a losonci tragédiára azzal, hogy a szomszédos települését  Gácsot mutatjuk be (két részben). Annál is inkább, mert  35 évvel később itt nyitotta meg gyógyszertárát Csontváry Kosztka Tivadar, akinek életét sorozatban mutatjuk meg a portálunkon.

A szöveg eredeti nyelvezetén nem változtattam. Kis odafigyeléssel nem okozhat gondot olvasni és élvezni a kor magyar nyelvezetét. Néhány ismeretlenebb szónál zárójelben azonban adok egy rövid magyarázatot. Az eredeti szöveget a jobb áttekinthetőség kedvérét több bekezdésre osztottam.

 Losoncz vidékén kétségkívül első nevezetesség, Gács mezővárosa, nemcsak azért, hogy midőn Nógrád várai, részint az idő dúló hatalma, részint az ellenség ostromai miatt mind rombadőltek, a gácsi vár mind e mai napig teljes épségben áll; hanem azért is, mert Gács hazánkban legnagyobb posztógyárral bír, — czukorgyáráról s jó hírben álló, igen kapós fehércserépedényeiről egész vidékben híres. Mig azonban ezeket, mint inkább az iparstatistikára tartozó czikkeket, alább részletesen előadnók, kitűzött feladatunkhoz képest, előbb különösen Gácsvára történetét írjuk le.

Gács, tótul Halitsnak neveztetvén, innen Bél Mátyás azt következtevén, hogy ezen vár a Galicziából jött régi Haliczi nemzettől vette nevezetét, mely nemzetet először könyves Kálmán, utóbb II. István, végre II. Géza hódított meg, Galicziát Magyarországhoz csatolván. Innen Gács Galsurinak is hivatott, melyből az akkori magyarok Halicsot, utóbb, könnyebb kimondás végett, Gácsot – képeztek.

Mások ismét Galsuri helyett Gács-várát olvasnak, s ezen szót a cseh nyelvből származtatják, állítván, hogy Galcs-hura, mely a mai tót nyelvben Gács-horának mondatik, magyarul Gács – hegyét jelenti.

Ez utóbbiak a gácsi-vár eredetét is, a csehek Magyarországbani tartózkodásuk idejéből hozzák le. Azonban, Bél Mátyás, gr. Forgách Ferencz nagyváradi püspök, és Engel hiteles történetírónk bizonyságaik után, a csehországi husziták vezére, Giskra (vagy a g. betű cseh nyelven j-nek olvastatván, Jiskra) a gácsi várat csak megújította, s hogy a szomszédvidéken annálinkább űzhesse hadi kicsapongásait, számosabb őrsereg tarthatása végett, nagyobbította. Giskra már 1433-ban Pozsonyt, Nagy-Szombatot s ezeknek egész környékét, ellepte.

Hunyady János után elpusztult a gácsi vár, sőt később 1544-ben az ország rendei által széthányatni rendeltetett, mint olyan vár, mely nem királyi engedelem mellett újitatott meg. Végre gr. Forgács Zsigmond 1612-ben nagy költséggel helyreállította, s most is azon állapotban látható.

Majd másfél század alatt hevert pusztán s romban a gácsi vár, midőn e szerint azt gr. Forgács Zsigmond újra fölépítteté, annak épületeit éjszak-dél felé nyúló hosszúságba tétette, minden szögleten erős bástyákkal körülvétette, s előrészére két egymásra nyíló kaput állíttatott, az egész várat mély sánczczal körülkerítteté, s e fölött a várban 60 ölnyi mély kutat ásatott, melynek jó és egészséges vize mind e mai napig használtatik.

Hogy a gácsi vár 1612. óta mind e mai napig erős épségében fenáll, midőn Nógrád, sőt Magyarhon több híres várai e hazában dúló tatár, török, huszita, és kurucz-csapatok ostromai alatt leromboltattak, — midőn maga az e vár alatti Gács mezőváros többszöri tűz által elpusztíttatott: ezt leginkább a gr. Forgáchok állhatatos jellemének s a dynastiához (=Uralkodóház, dinasztia) hű ragaszkodásának köszönhetni.

Kísértették s kecsegtették hízelgő leveleikkel őket is a felkelők, de ők nem hajlottak, — mint ez magának Tököly Imrének 1678-ról költ s akkori országbíró gr. Forgách Ádámhoz irt levele tanúsítja, melyet itt csak azért is közlök, hogy a XVII-i k századbeli nyelv- és irmodornak egyszersmind egy példányával szolgáljak. Tököly levele szorul szóra így következik: „Méltóságos Ghymesi gróf Forgách Ádám Judex Curiao (=országbíró) uramnak. bizodalmas nagy jó uramnak eő (=ő) kegyelmének adassék. —

„Méltóságos gróf, Judex Curiae uram! nékem bizodalmas uram! Szalay Pál uram által Németujhejből való levelét kegyelmednek tartozó obligatioval  (=kötelességel) vettem; tehetségem szerént ez úttal is édes hazám s Nemzetem szabadsága restitutiojával (=helytállás) eő Felsége igaz hivének s egyébaránt is igaz hazafinak kívánok experiáltatni, az minthogy eddig talán csak látni és hallani, most már ugyan követségben credentiákkal (=ajánlással) expedialtatik (=küld el) eő Felségéhez, s az eő Felsége némely ministereihez ugyan Szalay Pál uram eő kegyelme, kire én iá bízván bizonyos dolgaimat, izentem eő kegyelme által, édes Gróf uram kegyelmednek, bizodalmasan kérvén szómmal, mondandó eő kegyelnie szavainak hitelt adni, és az én méltatlan személyemet és csekély szolgálatomat ezen állapotokban respectusban  (=tekintély) vévén eő Felsége előtt, és az kik előtt illik, helyes kívánatomat promoveálni (=előmozdít, elősegíteni) méltóztassék, kiért én is kötelezem magamat kegyelmed szolgalatjára. Tartsa és éltesse Isten édes Gróf uram kegyelmedet megromlott Hazánknak szerencséjére.”

Hírdetés

Datum ex Castris ad Véglyes positis. Die 10. nov. 1678.

Kegyelmed köteles jóakaró szolgája, gr. Theökölyi Imre m. p.

Itt ugyan nincs meg többé a nyelv szüzessége. Atalában Bethlen s Pázmány idejétől országnagyaink magyar leveleit latin szavakkal látjuk eltarkitva. De mégis e nyelv, melyet apáink különösen a szatmárnémeti békekötésig beszéltek, bámulandó, nemcsak az egyes szavak helycsb értelmi alkalmazásában, de főként a ragozások szigorú szabatosságában, a kifejezések eredeti fordulataiban és különösen a magyar sajátságos szókötés minden szabályainak oly hü megtartásában, mire egy példányt még a XVII. századból épen a gácsi vár történeti leírásában következtetünk.

Tökölynek idézett levele az I. Leopoldhoz tántorithatlan hűségű gr. Forgách Ádámra hatásnélküli volt. Ugyanazért Tököly kezetfogva Balassa Imrével, még azon 1678-ik évben gr. Forgách Ádám ágyúit Gácsról elvitette Divénybe. Mimódon vitette pedig azokat el, kitetszik Makkfalvay Jánosnak, Gácsvára kapitányának, gr. Forgách Ádámhoz írott leveléből (Theatrum Europae Tom. X I. Pag. 1172 et sequ.), mely az eredeti után, főleg az említett nyelvsajátsági tekintetekből is, egészben idézve itt következik:

„Kegyelmes uram!

„Minket a mézesbuza mellett, az madarászok szépen szólló sípokkal valóba reávevének, kiknek oka mind Balassa Imre uram eő Nagysága, a mint tudjuk.

 22-ik nov. Palotásról megindulván Teökeöly uram és Balassa Imre eő Nagok magok hadjaival, olykor pedig, hogy tizenkét órakor az eleőjárója nyargalat jővén, csak elleptek egyszersmind bennünket marháinkkal együtt, legelsőben is elővévén a juhokat, az Divényig inditván Divény felé, azokat Tamásinál elérvén, visszahajtattam. Mégh odanyargalóztam, addig Theökeöly uram eő Nagysága is az táborhelyre érkezvén, mindjárt mentem eő Nagyságához, tudakozván mint vagyunk; nem lettünk é mégh eördögökké? Kire mondám Nagyságához: Uram! azelőtt sem voltunk mink eördögök, most sem vagyunk. Azonban mondja eő Nagysága: No hadjunk most békét ezeknek, hanem jöjjön kegyelmed, és felém menvén, kérdvén, hol van most Grófúr? mondván, úgy irtak és tudom Nagyságos uram, hogy eő Nagyságok Rajkán vannak.

Mondja eő Nagysága, Makkfalvay uram, ha ma nem is, de idein kegyelmed, magával hozzon alá hozzám egy hites tizedest, a kit én is megesküttetek, kinek Gróf uramhoz kell menni az én levelemmel, — mert az úrnak nagy dolgokról kell irnom, de idein, mert meg fogunk indulni, én megcselekedtem, ezen levelem vivő hites tizedest Szabó Jánost, idein alá vittem magammal, mondván: Nagyságos uram, ím ihon már a hites tizedes, mondván, jó im kész a levél is, szóllítván Czotó András uramat, mondgya, ezen tizedest esküttesse meg, hogy igazán járjon ez dologban, agyon kegyelmed úti költségre ft. 4, igazítsa ki Makkfalvay uram. Ezek igy meghlévén, már a Tábor mester meghindulván s a Tábornak is egy része, azonban vitette magát Balassa Imre eő Nagysága Teökölyi uramhoz, . . . csak utánna a Tábor mesternek, mert Tábor még ma megh nem indul, ugy mint 23-ik, hogy minket inkább ronthassanak az Nagyságod jószágát. 

 Azon nap mind csak azon untatta Balassa uram Teökölyi uramat és a Tanácsokat, csak hogy megronthassanak minket mind váróstul, az minthogy a sarampón (=kapu, sorompó) belül szállították az eő felsége Táboráról való követét, kit Lesly General uram eő nagysága küldött követtséget, azzal együtt Beszterczei Aynemer fiát rabul is vele lévén, azokat hatvan gyaloggal eőrizték Géczy István és Géczy András uramék magok szolgáikkal együtt, vigyázván azok is arra, hogy ha mi veszedelem fog bennünket követni, kit el is végeztek volt már nagyobb részint, el is voltak rendelve a gyalogságok, de az Isten mégis másképen rendelte, mintegy négy órakor délután, alá menvén megént az Táborra, kérvén azon Teökölyi uramat, hogy parancsoljon eő Nagysága, ne rontanák el az majorházak és istállókat, mivel már az padlásokat kezdették volt szaggatni.

Parancsolt mindjárt ugyan eő Naga négy katonának oda menni, azok oltalmazták az mint által mászhattak, én magamat megtartóztatván, Teökölyi uram, akkor ott lévén Balasy Imre uram is eő Nagyságánál és Farkas Fábján uram is, magánosan beszélgetvén magok között, egyszer csak szólít Teökölyi uram eő Nsága be a sátorban, és mondgya „megmondották e kegyelmednek Makkfalvay uram az követséget vagy is izenetet? Kérdem kicsoda Nságos uram?

Nekem senki semmit sem mondott; mondgya, ehez nem kell szó, hanem a leövö szerszámokat elveszük, mert nekünk arra szükségünk vagyon; mondám, hát Nagyságos uram azután mit teszünk mi, az én kegyelmes uram az várral, ha leövő szerszám nem lészen benne? Mondgya, ti lássátok, hiszen senki sem bánt kegyelmeteket. Hát Nagyságos uram, mire való a Nagyságos paroláta, és a magáról adott levele? mondgya eő Nagysága, micsoda levelem, nem tudom? Én azonban kiveszem kebelemből eőket, együtt az alá küldött párral, és megolvasván, mondgya eő Nagysága: elmentenek erről, mert a Német nem akarja az armistitiumot (=fegyverszünet).

Mondám, Nagyságos uram, mi arról nem tehetünk, vagy akarja vagy nem, de azon nagyságtok levele addig tart, valamégh Szalay uram eő kegyelmek és Gyürky Pál uraimék el nem jönnek. Azért kérem Nagyságodat az Istenért, addig várakozzék már Nagyságod még alá jönnek, vagy Urunk eő Nagysága; megírom az dolgot, ily gyalázatot és kissebbséget Nagyságod ne tétessen, az én kegyelmes uram eő Nagysága várán és magán; mondgya: bizony jobb ha felmégyen kegyelmetek, mig több érje kegyelmeteket, mert ennél nagyobbal is tartoznátok, és Ukmár uram is csak készüljön, mert el kell velünk jönni.

Ezeket csak mind hallgatván Balasy úr, csak egyetlen egy szót sem szóllott közénkben, és mondgya Tökölyi Balassa Imre uramnak; Gróf uram csak menyen el kegyelmed már; és magának fogatván, mindgyárt indult Divény felé, magam ott maradván, megént instáltam (=kértem) Teökölyi uram eő Nságát sokáig; keménykedvén eő Nsága mondgya: híjába Makfalvay uram, mert csak nem lehet a semmi nélkül, hanem anyi anyi maradjon ott is benne, ki is kell belőlök adni. Mondván, lássa Nagyságod az erő ellen én már nem tehetek, már most ályon az Nagyságod jó akaratyában a dologh.

Mondgya arra eő Nagysága: Makfalvay emberségemre és becsületemre fogadom, vissza adatom és visszaküldöm eőket Ukmár urammal együtt, talán addig az armistitiumra reá állanak ott fent. Mondám: ályon már most az Nagyságod jó akaratyában az dologh, mondgya Csotó Andrásnak, menyen el fel Makfalvay urammal, és az én gyalog hadnagyommal, semmi kárt ott fent ne cselekedgyenek, fejek vesztesége alatt senkinek, hanem bocsássanak alá az leövő szerszámokbúl, és ott is maradgyon benne.

Ugy feljövén már setétben, úgy bocsájtották le a tó felül való bástyáról az hasatott ágyút, az kapu fölött való rövidet is, és az város felül kettőt, de annak az egyikét visszahoztam másnap az Táborrúl, de az hármat csakugyan elvitték három tonna porral, és mindenik ágyúhoz negyvenkét golyóbissal.

Másnap alá megyünk Ukmár urammal idein, Csotó urammal; hát már akkor nézegették eőket Teökölyi uram több jó embereivel együtt, akkor én mégis instálván eő Nsága előtt, hogy ha lehetsége ne vitesse el eő Nsága eőket. Mondgya eő Nsága, egyikét vitesse vissza még kegyelmed, mivel a kerekei is rosszak; azt félre állitván, mondám Teökölyi urnak eő Nagyságának:

Mivel már Ukmár uramnak is kell menni, Nagyságoddal, Ukmár úrral pattantyust (=az ágyúk kezelője,  ágyús, tüzér) Nagyságod elküldöm, hogy vigyázzon a leövő szerszámokra az útban: monda mosolyogva eő Nagysága, igen is jó lészen; elfutottak a német pattantyúsért, hogy készüljön, menyen el velek; egy emberséges ember a ki ott hallgatta: de édes Makfalvay uram, bár ne küldgye kegyelmed azzal senkit is, mert messze viszik azokat. Divény felé fordították eőket.

 

Köszönheti kegyelmetek mind az három napi létünket, és az ágyúk elvitelét Balasy Imre uramnak. Én is csak abban hagyván a dolgot, jöttem Ukmár uramhoz és kocsijához, sirván, elbúcsúzván teőlle, csak feljöttem az várban, eő kegyelme is mindgyárt indult, azon nap Balasy Imre a várában vitetvén az három ágyút, minden cselédivel, leányával együtt felrakodván elment a Kuruczok Tábora után. Véglyest is ma feszegetvén, az benne való kuruczok, azok is Balasa urammal elmentek Táborok után Osgyanhoz, a ki egy nap innen addig ment.

 

Az Fülekiek belé kaptak. volt az Tábornak hátulyában és mind két részrül estének le bennek, de menyire valók nem tudom. Ugy látom Kegyelmes uram, hogy az az országhrontó pusztító gyülevész nép az sok prédával csak elmégyen, kitül még eddig minden marháink megmaradtanak ugyan, hanem a majorokat igen elpusztították, és az minemeü tavalyi szénánk még itt bent volt, azt mind elhordták, de az szalmánk Jelsövekben, Ráczkán, Dályon lévő kaszálók, Istennek hála, mind megmaradtak, még csak már Ukmár uramat bocsájtanák vissza, kit egyébbért sem vittek el, hanem Szalay Pál uramért, úgy gondolom, hogyha oda fel megtalálnák tartóztatni. Az többi ide való dolgokrúl ezen hites tizedes szóval is informálhatja Nagyságodat. Ezzel az Ur Isten éltesse Nagyságodat szerencsésen jó egésségben. Datum in arce Gács 23. uovemb. 1678. Nagyságodnak alázatos szolgája Makfalvay János m. p.

E terjedelmes levelét Makfalvay gácsvári kapitánynak, nem csupán törté neti tekintetből idéztem, noha ez világosban beszélő bizonysága annak is, mi nyugtalan, mi bizonytalan lehetett az élet, midőn szegény hazánkat egyszerre három, egymás irányában ellenséges had pusztitá: hanem nagyfontosságú ezen idézett levél a nyelvnek azon tisztaságára nézve, mely ebben uralkodik; azon rövid, erőteljes kifejezésekre, s a kifejezések eredeti fordulatira, a magyar sajátságos szófüzésre nézve, mely a Tököly és Makfalvay között oly igen talpraesett, oly őszinte párbeszédet jellemzi.

A belviszály-szülte nyugtalan és bizonytalan sorsban osztozott árvult hazánkkal együtt a gácsi-vár is szinte 5 éven át; mígnem 1683-ban gr. Forgách Ádám özvegye, b. Rehberg Mária Katalin, szinte hű ragaszkodást akarván tanúsítani I. Leopoldhoz, az ehhez hű magyarokkal együtt tanácskozott, s e tanácskozmány után követeket küldött az akkori lengyel király Szobieszky Jánoshoz, hogy jönne segélyül és oltalmúl a pártokra szakadozott honnak.

E czélből követek választattak: Ukmár György, Dobai János, Baratnaky Ferencz, Darvas János és Királyi Pál. E követeknek adott utasítás 1683-ik év nov. 9-ik napján költ; és igy akkor, midőn ezt megelőzőleg már a vitéz lengyel király, Szobieszky János az ausztriai fővezérnek lotharingiai herczeg Károlynak segélyére jővén, egyesült erővel ugyanezen év sept. 12-kén a nagy török tábort Bécs kőfalai alól elverte, nemcsak, hanem a megfutamodott ellenséget üldözőbe vevén, Esztergomnál herczeg Károlylyal együtt a török nagyvezéren uj győzelmet vett, ugy, hogy innen nyakrafőre Belgrádba szaladni kénytelenittetett.

Tököly Imre a török tábor e kettős szerencsétlenségét magáénak nézvén, felső Magyarországra vonult, egyszersmind I. Leopoldnál is békességet kért; másfelől a háború folytatását is sürgette a török-udvarnál. De egyik szándékában sem boldogult, mert a következő 1684-ik év kezdetén (jan. 12-kén) költ királyi levele által közönségesen kihirdettette I. Leopold, hogy azoknak, kik febr. l-s ő napjáig az engedelmességre visszatérnek és a hűség hitét leteszik, vétkök elfeledtetik, nemességük, becsületök s minden javaik visszaadatnak. A hitletétel helyéül Pozsonyt, annak elfogadóivá pedig lotharmgiai Károlyt és b. Abellet nevezte ki. Meg is jelentek igen számosan a kiszabott helyen és időben hűségi hitök letételére. És igy épen azt, mit a gácsi követségnek adott utasítás tartalmaz — I. Leopold közbocsánatot hirdető levele — a gácsiaknak is esedezésök és kívánságuk szerint rövid idő alatt önként megadta.

Később Rákóczy Ferencz 1703-ban újra fölkelvén: a gácsi vár menedékül szolgált azoknak, kik az ausztriai házhoz hívek maradtak s meg is oltalmazta őket a mindenfelül sebesen repülő golyók ellen. Mintegy 2000 fegyveres gyalogság ostromolá a gácsi várbelieket, de ezek oly vitézül védték magukat, hogy az ostromlókat két izben visszaverték, végre pedig egészen szétszórták őket. Azonban idővel annyira megszaporodott a felkelők száma, hogy a gácsi várbeliek is kénytelenek valának engedni a rajok rohanó nagyobb erőnek.

De e veszélyes helyzetükben is a király iránti hűségöket tanusitandók a gróti sz. Benedek conventjéhez igazoló levelet küldének. Mivel pedig minden ágyú s egyéb fegyver nélkül hagyatott a vár, csakhamar visszakerült a császáriak hatalmába, — anynyival inkább, mert Rákóczy 1710-ki januárban hadával a Nógrádban táborozó császári sereget megtámadván, a szerencse nem kedvezett többé fegyverének, — Vadkert táján történt ütközetben 2000 csatárja esett el, gyalogsága pedig Siekingen tábornagytól egészen elfogatott.

Ekkor épen Bonefuss nevü franczia volt a gácsi várőrzet parancsnoka, kit Rákóczy szállított oda népével együtt, de a ki Rákóczy szolgálatját megunván, mihelyt a császári fegyveres sereg ostrom alá vette e várat, azonnal feladta azt. szemébe mondván egész elszántsággal Rákóczynak, hogy: csak annyi zsoldot sem nyert volt, melyen más falábat vehetett volna magának (mert azelőtt egyik lábát ágyúgolyó sodra el,) mely szavaira azt nyerte válaszul: vigyázzon magára, nehogy a másik lábát is elragadja az ágyúgolyó.

Ezentúl gr. Forgách János Ádám Nógrád főispánja lett e vár békés birtokosa s mint ennek utóda bírja mind e mai napig épségben e várat a ghymesi és gácsi gr. Forgách család.

Puntigán József


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »