Futballvereségből forradalom Pesten

Futballvereségből forradalom Pesten

Futball és politika viszonya nem csak manapság számít érzékeny és heves vitáktól övezett témának: a legnépszerűbb csapatsport magyar sikerei vagy kudarcai többször is az utcára terelték az indulatokat az elmúlt száz évben. Focitörténeti körkép a bécsi döntéstől a „focialista” forradalomig.

Az anekdota szerint amikor Dietz Károly, aki 1934 és 1939 között 41 mérkőzésen irányította szövetségi kapitányként a magyar labdarúgó-válogatottat, 1954 júliusában hírét vette, hogy Pest utcáin földühödött tömeg tombol, keserűen ennyit mondott: „Ezt már ismerem…”

Bécsi döntés focivereségért cserébe?

Nem lehetünk biztosak az anekdota igazságtartalmában, de meglehet, elhangoztak ezek a szavak. Dietz akár saját szemével is láthatta, mi történik, lévén akkorra már visszaengedték a fővárosba. Valamennyi politikai rendszerrel meggyűlt a baja. Az őszirózsás forradalom idején nevezték ki Budapest rendőrfőkapitányává, ő tartóztatta le a Népszava székháza előtti lövöldözést követően a kommunista vezetőket, egy hónappal később viszont már őt csukták le Kun Béláék. A két világháború között ügyvédi irodája volt. 1944-ben a nyilasok Sopronkőhidára hurcolták, megjárta a mauthauseni koncentrációs tábort. A háború után ismét ügyvédként tevékenykedett, majd 1951-ben két évre Bodrogkeresztúrra kitelepítették.

Dietznek mindazonáltal egyszer kellett szembenéznie földühödött tömeggel, és mentenie bőrét a népharag elől: 1938 júniusában, amikor a franciaországi labdarúgó-világbajnokságról hazatérő magyar válogatottat elkeseredett emberek fogadták a Keleti pályaudvaron. A kialakult hangulatban Dietz annyira veszélyeztetve érezte magát, hogy rejtekutakon elmenekült.

A közvélemény őt hibáztatta azért, hogy a magyar csapat 4:2-re elveszítette az olaszok ellen a vb-döntőt. Tény, hogy mindmáig értetlenül állunk Dietz azon húzása előtt, hogy az utolsó mérkőzésre fölforgatta az addig remeklő csapatot. Sokan politikai befolyásról suttogtak, egyesek tudni vélték, egy magas rangú pesti küldöttség, netán maguk az olaszok követelték ki (avagy egyenesen Mussolini), hogy a döntőben ne lépjen pályára a magyarok egyik legjobbja, Toldi Géza, amiért Dietz másutt is kénytelen volt az összeállításhoz nyúlni. Érthető – mondogatták a pesti utcán –, hiszen fontos az olaszokkal való barátság.

Ami három és fél hónappal később abban realizálódott, hogy a Bécsben összeült német–olasz döntőbíróság visszaadta Magyarországnak a Felvidék déli részét, ily módon is erősítve a vb-döntővel kapcsolatos pletykákat. Mindenesetre miközben a tömeg a Keleti pályaudvaron magához ölelte a „csak” ezüstérmes futballistákat – tudván, hogy a csapat erőn felül teljesített –, a kapitány fejét követelte.

Törtek-zúztak, újságokat égettek

Tizenhat évvel később kísértetiesen hasonlóan megismétlődtek az események: megint egy fölforgatott csapat, megint egy elveszített vb-döntő, megint dühös tömeg. Igaz, ezúttal sokkal nagyobb: már a Bernben 1954. július 4-én lejátszott NSZK–Magyarország-mérkőzést (3:2) követő órákban tüntetők verődtek össze Budapesten, akik újságokat égettek, és betörtek a rádió épületébe, mivel be akarták olvastatni a követelésüket, miszerint büntessék meg a nem várt teljesítményt nyújtó futballistákat és szövetségi kapitányukat, Sebes Gusztávot. Az akkor focialista forradalomként emlegetett és a hatóságok által évtizedekre elhallgatott eseménysorozat három napon át tartott. Megesett, hogy ezrek törtek-zúztak a világbajnoki ezüstérem okozta csalódás miatt a pesti utcákon; a tömeget nehézségek árán, karhatalommal tudták csak föloszlatni.

Bár a válogatottat még annál is nagyobb hivatalos ünnepi fogadtatásban akarták részesíteni, mint amikor nyolc hónappal korábban, a 6:3-as diadalt követően tértek haza Puskásék, ez természetesen elmaradt. Sőt míg Hegyeshalomnál az állami vezetők és az ott fölvonultatott emberek még azt hangoztatták, hogy nem haragszanak, addig a zavargások hírére a csapatot Tatán leszállították a vonatról, majd a játékosokat egyenként csempészték be a fővárosba.

A közvélemény ekkor is külső okokat keresett: van olyan egykori résztvevő, aki a mai napig állítja, hogy a magyarok ötven Mercedes gépkocsiért adták el a nyugatnémeteknek a meccset. Noha voltak letartóztatások, a focialista forradalomba végül csak Feleki László, a Népsport főszerkesztője bukott bele, mondván, a sajtó túlzott várakozásokat gerjesztett a vb előtt. Ugyanakkor az elveszített döntő nyomán a futballisták kiestek a politika kegyeiből, a hatalom onnantól fogva nem hordozta a tenyerén őket. (Ennek egyik látványos megnyilvánulása volt Grosics eltiltása, majd Budapestről való száműzése.) A tüntetések mindazonáltal ráébresztették egyfelől a tömeget az erejére, másrészt az államhatalmat arra, hogy mivel addig nem számítottak ilyesmire, képtelenek kezelni egy efféle szituációt. Következő összecsapásukra már más körülmények között, de az 1954-es tanulságokat talán némiképp mindkét részről levonva, 1956 októberében került sor.

A magyar futball hanyatlásával a körülötte lévő indulatok és fölfokozott várakozások is csillapodtak. Amikor 1973 júniusában a svéd Edström fejese nyomán eldőlt, hogy Magyarország immáron két egymást követő alkalommal nem vesz részt világbajnokságon, a tömeg elkeseredetten, szitkozódva elindult haza a Népstadionból, ám a kiesés csupán a sajtóban és a szakmai berkekben okozott földindulást.

Na meg Spiró György írt belőle egy remek novellát.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »