Frakkos méregkeverők a Nagy-Trianon-palotában

Frakkos méregkeverők a Nagy-Trianon-palotában

Kilencvenhat éve, 1920. június 4-én írták alá az első világháborút Magyarország számára jogilag lezáró trianoni békeszerződést. Az eseményre 16 óra 31 perckor került sor.

Ebben a pillanatban látta el kézjegyével az okmányt dr. Benárd Ágost orvos és miniszter, teljhatalmú megbízott, valamint Drasche Lázár Alfréd író és diplomata, meghatalmazott miniszter. A döntés lényegében már 1919 nyarán megszületett. Magyar delegáció csak 1920 januárjában érkezhetett Párizsba, de akkor már minden érv, tény, adat és igazság könnyen lepergett a döntéshozókról. Pedig a delegáció tagja volt Teleki Pál, Bethlen István, Apponyi Albert és számos egyéb, nagy felkészültségű politikus és tudós is. Ők azt hitték, olyan döntés születik, amely – egyebek mellett – figyelembe veszi a Kárpát-medence etnikai viszonyait is. Súlyosan csalódniuk kellett.

Hadüzenet békeszerződés alakjában

Ítélethirdetésre gyűltek össze ugyanis a Nagy-Trianon-palotában a frakkos méregkeverők, fellebbezésre nem volt mód. A döntés legfájóbb eleme az volt, hogy minden harmadik magyar embert idegen államba kényszerítettek, teljes mértékig ellentmondva a népek önrendelkezéséről hangoztatott szólamnak és a józan észnek is. Hacsak, a végső cél nem az volt, hogy a magyarságot végleg eltüntessék Európa térképéről. Ez utóbbit látszik alátámasztani azoknak az igényeknek a számba vétele, amelyekkel a szomszédos országok, Románia, a szlovén-horvát-szerb állam és Csehszlovákia előállottak.

Ezek az igények a ma is elcsatolt területek, városok mellett elszakították volna Magyarországtól Szeged, Győr, Pécs, Komló, Szigetvár, Siklós, Villány, Sopron, Mosonmagyaróvár, Szombathely, Körmend, Vasvár, Miskolc, Balassagyarmat, Békéscsaba, Gyula, Nyírbátor városát is. Innen már valóban csak egy lépés volt megrajzolni azt az elképzelt térképet, amelyen Magyarország nem található meg. Belgrádban, Prágában, Bukarestben buzgón dolgoztak ilyen térképeken „Hogyan kell megalkotni a jövőben a mi határainkat és szövetségeseink határait?” felütéssel. Ezen a térképen Románia nyugati határát a Tisza képezi, a csehszlovák–jugoszláv határ pedig a Zalaegerszeg–Balaton–Kecskemét vonalon húzódott volna. Lehet, hogy ez ma kissé merész elképzelésnek tűnik, de ne feledjük: 1919 őszén az ország keleti és középső része – Budapestet is beleértve – román megszállás alatt volt, Szeged, Pécs szerb megszállás alatt, Nyugat-Magyarországon fegyveres harcok dúltak, megakadályozandó, hogy az osztrákok birtokba vegyék Sopront és környékét. A csehek nem tettek le a „korridorról” és más igényeikről sem.

Magyar tragédia

Akkoriban valóban gondoltak arra, hogy a magyarságot ki lehet iktatni – egyelőre államilag, majd nemzeti, végül népi mivoltában is – a Kárpát-medencéből. Volt hozzá ideológia is: a pánszlávizmus. Az oroszországi kommunista térnyerés hatására azonban a lengyelek, csehek, szerbek, románok (és franciák) már nem lelkesedtek egy Moszkvából irányított, kommunista pánszláv birodalom iránt. Végül megkapták, de ez már egy másik történet, bár egyenes folytatása az első világháborút lezáró ostoba rendezésnek. A békeszerződés aláírása után ott, a teremben a cseh, szerb és román meghatalmazottak kölcsönösen gratuláltak egymásnak. Volt miért. Talán maguk sem hitték, hogy vérlázító igényeik bejelentése után a döntőbírák majd „kompromisszumra” jutnak. Olyan felelőtlen döntés volt ez, amely feladta a legalapvetőbb emberi értékeket, és millióktól tagadta meg a nemzeti önrendelkezés lehetőségét.

A versailles-i békerendszer elsősorban és mindent felülmúlóan magyar tragédia. Hadüzenet volt egy nemzet ellen békeszerződés formájában. De Közép-Európa tragédiája is. Az Osztrák–Magyar Monarchia nem volt tökéletes megoldás, de nem volt a „népek börtöne” sem. Bécsben, Budapesten nem értették eléggé, hogy az emberek nemcsak egyéni szabadságra vágynak – hiszen ezt megkapta a Monarchia minden polgára –, hanem más, kollektív nemzeti élményekre is. Versailles-ban szétzúzták az Osztrák–Magyar Monarchiát, amely egy kísérlet volt Közép-Európa integrálódására, versenyképessé tételére. Minden adat azt támasztja alá, hogy ez sikeresen haladt. Abban a szűk ötven évben, 1867-től 1914-ig nemcsak Budapest vált világvárossá, de Prága is, óriási fejlődésnek indult továbbá Zágráb, Kolozsvár, Szabadka, Pozsony, sőt Krakkó és Lemberg.

Miért is kellett hát kirobbantani azt az átkozott nagy háborút? Széttörni ezt az egységet. Nem szétzúzni kellett volna Ausztria–Magyarországot, hanem hozzávonzani a többi lengyelt, szerbet, románt, létrehozva a közép-európai nemzetek hatékony közösségét. De abban a pillanatban, hogy az elvakult mohóság eluralkodott, az ezeréves Magyarország és Közép-Európa sorsa megpecsételődött. Kiszolgáltatott, egymással ellenséges államok, magukba forduló kultúrák jelezték ezt. Majd vérengzések, kitelepítések, lakosságcserék, asszimiláció, üldözés, gyűlölet, homogenizáció. Ezt kaptuk Versailles-ban, Trianonban. Védtelen államokat, amelyek mind áldozatává váltak birodalmak területi, ideológiai, gazdasági szándékainak.

Volt, nincs Magyarország?

A versailles-i bűnt tetézte Trianon. Mi, magyarok ezt érezzük minden mozdulatunkban, gondolatunkban. Nem feledhetjük, mert fáj. Nem tudjuk feldolgozni. Nem is várhatják el. Minket nem „csak” megaláztak, nem „csak” halálra ítéltek, nem „csak” megcsonkítottak, de igyekeztek elvenni tőlünk a perspektívát, a jövőt. Az, hogy volt rá válaszunk, a magyarság újrakezdési képességét mutatja, belső tartalékait, kulturális értékeit, tanulékonyságát. Hiába érezték úgy sokan, hogy Trianonnal megszűnt az ország: „Széthúzták, elhordták / volt, nincs Magyarország”.

A magyarság újrakezdte. Az újabb Trianon – 1945 – után is. Már nem úgy, ahogy Babits tehette, a lelkiismeretre apellálva. „S döntött az erőszak… / Mi jogotok beszélni többé?” Már tudjuk: a lelkiismeretre apellálni felesleges. De az értelemre? Hogy senki ne küldjön békébe csomagolt hadüzenetet nap mint nap a kettős állampolgárság, a székely zászló, a magyar szó miatt.

Trianon ma is fenyegető veszélye abban mutatkozik meg, hogy elérni látszik a célját. A Csallóközben, a Partiumban és a csonka országban is. Mintha tényleg magunkat semmisítenénk meg. Táncaink, nyelvünk, irodalmunk, a magunk szépsége helyett csillogó üveggolyókat bámulunk, mint egykor Amerikában a bennszülöttek. Bethlen István vezetésével a magyar kultúra fundamentumán az ország képes volt talpra állni Trianon után. Nincs kétség: talpra áll ma is. De ennek van egy fontos feltétele: el kell hitetni a világgal, hogy egy sikeres Magyarország érdeke Európának. De még ez sem elég. Magunkban kell hinnünk leginkább, hogy szükség van ránk, mert pótolhatatlan veszteség érné a világot, ha elsüllyednénk Atlantisz módjára.

Sokan dolgoznak ez ellen. 1920-ban is sokan dolgoztak. Masaryk, Benes, Seton-Watson, mindenféle baloldali szervezetek és pártok, szimpla idióták, a Károlyi Mihály–Kun Béla-féle „magyar emigráció”, a kommunisták és a már jelentkező nemzeti szocialisták is. Trianon paradox módon ma is a patriotizmusunk forrása. Minden gondolkodó magyarban ébren tartja az igazság iránti vágyat. Talán már azt is tudjuk, hogy az igazság nem elegendő.

Érvényt is kell szerezni neki. Tudjuk, mi történik határainkon túl és belül. Tudjuk, hogyan fogy a nép. Gyakran az erő és a hit is. Trianon ma is légszomjat okoz a magyarságnak. Szeretnénk nagyobb levegőt venni, nagy elszánásra vállalkozni, nagyobb célokat látni: a jövőt! Újra meglátni a perspektívát, feledni a síró, elkuszált gondolatokat. Megvetni a közönyt, visszautasítani a mesterségesen keltett nemzeti bűntudatot. Trianonra világos választ adni elfojtások, frusztráció nélkül. Kezet fogni, először magyar és magyar, aztán minden közép-európai náció, még Mohács előtt. Még Katyn előtt. Még Srebrenica előtt. Ez a kontra Trianon programja. Az összetartozás.

Rólunk, nélkülünk

Otthon vagyunk Erdélyben, Felvidéken, Bácskában. Szívesen vesszük, ha otthon érzi magát minden náció a Kárpát-medencében. Valamikor átrajzolták a térképeket, de a nemzet él ma is. Összetartozik a határok ellenére. Talán tesped. Talán közönyös. Talán menekül. Talán lesüti a szemét. Talán megtört. De azért még dacos. Az igazság mégis csak nagy erő. Trianonban rólunk döntöttek – nélkülünk.

Arrafelé mintha ma is uralkodna ez a szellem. Érvényes, sőt hatályos. De itt a Visztula, Vltava, Dráva, Duna partján már érezni kellene, hogy kár volt ezért a száz évért. Nem kétséges, hogy lesz erőteljesebb európai, sőt euro-atlanti integráció. Ha Közép-Európa együtt képes gondolkodni, tervezni, cselekedni, az hasznos. Talán képes lesz olyan megoldást érvényre juttatni, amelyben a nemzeti gondolat, kultúra nem sikkad el. Ellenkező esetben bekövetkezik egész Közép-Európa Trianonja, és lehet, hogy azt már nem éli túl egyetlen itteni nemzet sem. S akkor hová tűnik Európa?

Így hát a jövő igazsága is: kontra Trianon!

Szerencsés Károly

A szerző történész


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »