Németországból az egyházat fontosnak tartók számára idén nyáron újabb riasztó hírek érkeztek. A két nagy történelmi egyházból, a római katolikusból és a protestánsból még soha nem léptek ki annyian az utóbbi harminc évben, mint 2021-ben. Összesen 640 ezren (360 ezer katolikus, 280 ezer protestáns) jelentkeztek ki hivatalosan az egyházi nyilvántartásból. Ez 200 ezerrel több, mint az előző évben. Mielőtt a kárörvendés bűnébe esnénk, meg kell jegyezni, hogy Európában (Magyarországon is) az elmúlt évtizedekben mindenütt csökkent nemcsak az egyházhoz tartozók, hanem az egyház kazuális szolgálatát (keresztelő, esküvő, gyászszertartás) igénybe vevők száma is, még ha nem is olyan drámai mértékben, mint Németországban. Figyelemre méltó kivétel, hogy Magyarországon 2013 és 2017 között a keresztelők és az esküvők száma – 1990 óta először – emelkedett, ám azóta újra csökken. Fontos az is, hogy ma körülbelül kétszer annyian ajánlják fel adójuk egy százalékát az egyházaknak, mint tizenhárom évvel ezelőtt, s a hittanra beíratott gyermekek száma is magasabb, mint az elmúlt évtizedekben bármikor.
Különböző elemzések és magyarázatok igyekeznek megvilágítani, hogyan és miért változik az egyházak társadalmi szerepe és súlya szerte a világon. Az Európán kívüli jelentős növekedést többen a demográfiai robbanásnak tulajdonítják, mások azt hangsúlyozzák, hogy a kereszténység súlypontja már régen áttevődött Európából az úgynevezett harmadik világba, Afrikába, Dél-Amerikába és Ázsiába, ahol a Krisztus-hit megélése olyan hitelesen történik, hogy vonzerőt jelent egyre több más valláshoz tartozónak is.
Végül is ez számít: a hitelesség, mely szoros kapcsolatban van az egyház lényege, Jézus Krisztus iránti hűséggel.
A németországi felmérések az egyházból kilépőket kérdezik, s igen eltérő válaszokat kapnak távozásuk okáról. Több mint egyharmaduk szerint az egyház túlságosan megfelel a korszellemnek, míg a többség éppen a progresszivitást, a modern időknek megfelelést hiányolja. Így az egyház egyfajta szorítóba kerül, mert mind a reformpártiak, mind a reformokat ellenzők elégedetlenek vele. A bizalomvesztés oka mégis leginkább az utóbbi időben feltárt visszaélésekre és azok mediális tálalására adott válasz. A kérdőívekből az is kiderül, hogy most olyan hívek is távoznak, akik korábban a gyülekezet oszlopos tagjai közé tartoztak (Welt online, Exodus aus den Kirchen, 2022. 07. 12.).
Magyarországon ősszel népszámlálás lesz, ami arra is lehetőséget ad, hogy a szabad döntéssel válaszoljunk a vallási hovatartozásunk iránt érdeklődő fakultatív kérdésre. A hit megvallása ilyen módon egy fontos próbatétel és lehetőség lesz az egyházi közösségek számára. A 2011-ben tartott utolsó népszámlálás jelentős csökkenést állapított meg a vallásos emberek számában a 2001-es adatokhoz képest. De majdnem minden harmadik megkérdezett nem kívánt válaszolni arra a kérdésre, hogy „mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzi magát?” (2001-ben csupán 10 százalék nem válaszolt). Vajon miért?
Még a hitüket komolyan vevők között is vannak olyanok, akik vonzónak találják a szlogent, miszerint „a vallás magánügy”. Az a természetes jogunk és igényünk, hogy a hitünkről akkor és úgy beszélhessünk vagy hallgathassunk, ahogyan mi magunk azt jónak tartjuk. De ez nem jelenti azt, hogy a hitünket ne vállalhatnánk nyilvánosan is. Ennek „belső” oka, hogy a keresztény hit lényegéhez tartozik annak megvallása, ami a tanúságtevőre magára is erősítőleg hat vissza. „Külső” értelme pedig, hogy együtt, közösségben jobban, lényegibben élhetjük meg.
Arra biztatni bárkit, hogy úgy vallja magát valamely keresztény felekezethez tartozónak, hogy nem az, értelmetlen lenne. De abban támogatni egymást, hogy minél többen vállalják a vallásos hitet, melyet sajátjuknak tartanak, erősítheti az összetartozás érzését, s kifejezheti, hogy az elmúlt évtized külső, intézményes és belső, lelki építkezése valóban öntudatosabbá tette a magyar keresztényeket.
Balog Zoltán püspök, az MRE Zsinatának lelkészi elnöke gondolatai a Mandiner hasábjairól.