Fidel Castro halálára

Fidel Castro halálára

Fidel Castro egy kommunista tömeggyilkos volt, aki terrorban tartotta népét, ölt, börtönként használta országát, betiltotta a keresztény hitet, s papokat tett lehetetlenné, gyilkoltatott meg. Döbbenten olvasom tehát a gyásztáviratokat, a világ politikusainkat és egyházi vezetőjének kondoleáló sorait, megnyilvánulásait. Egy gyilkost búcsúztat a világ úgy, mintha hőstől kellett volna megválnunk.

Az alábbiakban egy rövid novellámat adom közre Castro emlékére. Mert mindazon a bűnöket, amelyeket a Sátán hatalmát földi eszközökkel gyakorló kommunisták elkövettek, nem lehet leírni. Az alább leírt történet azonban jellemzi azt az emberellenes diktatúrát, amelynek a kubaiak még ma is áldozatai… s amely bármikor visszatérhet, ha szabad utat engedünk a mostani gyászkeretes kommunista bűnpártolásnak…

Irigyellek Pista, nagyon irigyellek…

A Margit körút csendes volt. A villamosok és az autók ritkán zavarták meg a „nép” nem éppen tartalmas szórakozását.  A Ganz utca sarkán, a volt Flórián Kávéház lépcsőjén ült a fehérhajú, megviselt külsejű rongyos-reverendás ember. Zavart mosolya, zagyva beszéde, vihogása egyértelművé tette, hogy nem normális szegény. Többen ismerték is, hiszen az egyik budapesti plébánián volt lelkész, amíg az ÁVH be nem vitte és vallatni nem kezdték. Soha senkit nem bántott, de mindig félt a hatalomtól… a háború előtt a Horthy féle csendőröktől, majd a nyilasoktól, most meg az ÁVH-tól. Ám ez utóbbi félelme nem volt alaptalan. Misézett, amikor a templomajtóban megállt két bőrkabátos ember. A mise után elvitték, mert összetévesztették egy másik plébániával ezt a plébániát (ugyanaz volt a titulusa), s egy másik pappal őt.

A Fő utcában vallatták, majd átvitték az Andrássy útra, az egykori Hűség Házába, ahol bizony jobbára ugyanazok a prolik szolgálták hűségesen a moszkovita söpredéket, akik korábban Szálasi nyilas pártjában tettek hűségesküt emberkínzással. Állatok voltak akkor is, és azok is maradtak, de megúszták az akasztófát, a kivégzőosztagot. Primitív pribékek maradtak, hiszen annak is születtek. Mindegy milyen szocialistának nevezik is őket… nemzetinek vagy internacionalistának…

Mire kiderült, hogy nem az a plébánia, nem az a pap, addigra szegény káplán úr a veréstől és a félelemtől teljesen eszét vesztette. Ötvenfelé járt már, s nagy jövőt jósoltak neki az új rendszerben, mert igazán diplomatikusan tudott minden ellentétet feloldani, s erre a kommunistákkal szemben nagy szükség volt.

Amikor kiengedték ötnapos fogságából, kissé bizonytalanul járt, mindene fájt, s fel sem fogta mi is történt vele. Nem emlékezett semmire.  A plébániára érve aztán kezdett derengeni neki. Az asszonyok, akik az oltárdíszítéssel voltak elfoglalva, most hirtelen köréje álltak, kérdezgették, de ő nem értett ebből semmit. Csak mosolygott. Nem ismerte meg ezeket a „szent asszonyokat”, akik ott a plébánián élték le nyugdíjas éveiket. Ki-ki a maga területén… Volt, aki mosott, aki takarított, aki az oltárt díszítette, főzött, és így tovább. De az atya csak állt és mosolygott. Végül megkérdezte, hogy hányas villamoson van most és ez a villamos merre tart… Az asszonyok szétrebbentek, s ijedten tanácskozni kezdtek mitévők legyenek, hiszen mindjárt kezdődne a litánia, a plébános úr beteg, s az atya meg villamoson képzeli magát. Aranka néni még egy próbálkozást tett. Vitte az albát az atyának, hogy vegye fel. A pap ránézett a fehér ruhát kezében tartó asszonyra, s a börtönpincében a fehérkombinés ÁVH-s, a keresztényeket és a magyarokat genetikailag gyűlölő, erkölcstelen pribék nőt látta benne. Azt, aki őt megerőszakolta… – „Csuhásfütyi még nem volt bennem… le a gyatyát atya”… és már fogta is két markos egyenruhás, a nő pedig sikongatva, visítva rávetette magát a pap szűzi férfiasságára… A sekrestyében szinte mindent összetört, majd kirohant az utcára és mutogatta a templomajtót… „ott van, ott van az ördög” kiáltozta. Az asszonyok nem tehettek mást, mint telefonon felhívták a kórházat és a püspökséget…

Az atyát kényszerzubbonyban vitték a Lipótmezőre, a püspökség pedig, kisegítőt küldött a plébániára…

Amikor kijött a Lipótról az atya, már nem félt senkitől. A rengeteg sokkolás, amit kapott, megtette a hatását. Ott ült a templommal szemben, a volt kávéház lépcsőjén, ahol egykor a főúr frakkban állt, s nézte a körút forgalmát… ott ült és hebegett-habogott. Amikor megkondult a ferences templom harangja, hibátlanul elmondta az Angelus-t, este a Lorettói litániával szórakoztatta a nézősereget. Mert nézősereg mindig akadt: gúnyolódó ifjúgárdisták, ócska, kárörvendő prolik, néhány buta tekintetű rendőr… A normális emberek azon gondolkodtak, hogy miként szüntethetnék meg ezt a szörnyű jelenséget.

A nagy műsor vasárnaponként volt délelőtt tízkor. Ekkor a „bolond pap” valami piros rongyot tett a nyakába és ünnepi misét celebrált. Énekelt, s kívülről mondta a szentmise latin szövegét, a végén áldást adott, és elbocsájtotta „a híveket”… ám egy valami minden alkalommal hiányzott a „miséből”. Egy, aminek az elmaradását minden alkalommal valaki megreklamálta… s a válasz minden alkalommal ugyanaz volt: – az nem vicc barátocskám… az nem vicc… és folytatódott a „mise”… Így ment ez három esztendeig.

***

Egy napon az öreg főorvos maga jött el a Széher útról mentővel a „bolonddá vert papért”, mert a napokban, a kórházban különleges terápiát beszéltek meg néhányan testi és lelki szakemberek, végét vetendő ennek a mindenkire nézve megalázó helyzetnek.

– Jöjjön velem főtisztelendőséged… – kezdte a doktor.

– Ó, nagyon kedves, de nem tehetem főorvos úr, mert itt nekem pasztorálnom kell…

– Legalább nézze meg a plébániát, kérem. Majd a hívek odajönnek ön után…

– Na, az ön kedvéért főorvos úr kérem, de hozzon is vissza, ha kérhetem. Sok a dolgom ma még.

Mindketten beültek a mentőbe, amely a Széher útig vitte az öreg főorvost és a nép által „hülyére vert papnak” titulált atyát. A kapuban Szabó Imre püspök úr várta a beteget. Meglapogatta a vállát és azt mondta: – Menjen föl a kápolnába atya, már várják. Miséznie kell. Ismerte a beteg pap a kórházat, mert sokat járt ide a betegekhez annak idején. Nem kísérte senki, ő kettesével vette a lépcsőket… A kápolnába érve térdet hajtott, bement a sekrestyébe, ahol épp Mécs László, a kiváló papköltő állt a miséhez beöltözve, s csak annyit szólt paptársához: Kérem, igyekezzék, a betegek már várják.  Együtt fogunk misézni – nézett mélyen a költő paptársa szemébe, és semmi furcsát nem látott. A beteg pap boldognak, nyugodtnak látszott és öltözött, miközben lassan tagoltan mondta az imát. Készült… A stólát megcsókolta… s mindent úgy csinált, mintha nem maradt volna ki ez a néhány tragikus év.

A nővér csengetett és megkezdődött három évvel a vesszőfutás után, az első mise… Az öreg orvos, a nővérek és maga a nagy költő is lélegzetvisszafojtva figyelték a beteg papot, aki évekig az egykori Flórián Kávéház lépcsőjén „pasztorált”, de miséiből az Eucharisztia mindig kimaradt…

Most azonban kezébe vette a kenyeret, szemét az égre emelte, térdre roskadt, és zokogva mondta el: + Hoc est enim Corpus meum +… Akik ott voltak a kápolnában, mind ismerték a pap tragikus történetét, mind féltek ettől a pillanattól, de az isteni Kegyelem nagyságát újra megtapasztalva mind együtt sírtak a pappal…

Amikor letette a kelyhet is, és térdet hajtott, Mécs László megölelte és térdre ereszkedve az áldását kérte. A beteg pap megáldotta a költőt. S az valóban Isten áldása volt…

A beteg pap nem ment vissza az utcára soha többé. Meggyógyult… A kórházkápolnában elmondott szentmise után, a sekrestyében, valami jóságos, mennyei mosollyal arcán leült a karosszékbe, de mint aki odáig szaladt, lihegve kért egy pohár vizet. Mire a „Liebeschwester” hozta a poharat, az atya csendesen, és azzal a mosollyal az arcán, örökre elszenderült.

Miután ott a sekrestyében a szent kenetet feladta elhunyt oltártestvérének, Mécs László csak annyit mondott: – Irigyellek Pista… nagyon irigyellek…

Stoffán György

The post Fidel Castro halálára appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »