Ferenc pápa pünkösdi homíliája: Egy Lélek nélküli kereszténység örömtelen moralizmus!

Ferenc pápa pünkösdi homíliája: Egy Lélek nélküli kereszténység örömtelen moralizmus!

Június 9-én, pünkösd ünnepén a Szentatya a Szent Péter téren mutatott be ünnepi szentmisét. Homíliájában a Lélek nélkülözhetetlen szerepét hangsúlyozta: egyedül ő ad tartós lelki békét és derűt, ő teremt egységet köztünk, egyedül az ő látásmódjával tudunk keresztény életet élni.

Ferenc pápa homíliájának magyar fordítását teljes terjedelmében közöljük.

A pünkösd ötven, bizonytalanságban töltött nap után érkezik el a tanítványokhoz. Egyfelől Jézus feltámadt, örömmel telve látták és hallották őt, sőt ettek is vele. Másfelől még nem győzték le kételyeiket és félelmeiket: zárt ajtók mögé húzódtak (vö. Jn 20,19.26), kevés perspektívával, képtelenül arra, hogy hirdessék az Élőt. Aztán érkezik a Szentlélek, és az aggodalmak eltűnnek: az apostolok már azoktól sem félnek, akik elfoghatják őket; korábban menteni akarták az irhájukat, most nem félnek meghalni; korábban bezárkóztak az imaterembe, most hirdetik az örömhírt minden népnek. Jézus mennybemeneteléig egy nekik szánt „Isten-országot” vártak (vö. ApCsel 1,6), most türelmetlenül indulnak, hogy ismeretlen határokig is elmenjenek. Korábban szinte sosem beszéltek nyilvánosan, és amikor azt tették, akkor is csak bajt okoztak, amikor például Péter megtagadta Jézust; most pedig parrésziával [bátor nyíltsággal] beszélnek mindenkihez. A tanítványok élményét, mely végállomásához érkezni látszott, teljesen megújítja a Lélek fiatalsága: azokat a fiatalokat, akik a bizonytalanság rabjaként beérkezettnek érezték magukat, átalakította egy őket újjászülő öröm. A Szentlélek művelte ezt! A Lélek nem valami elvont dolog, ahogy gondolhatnánk; ő a legkonkrétabb, legközelebbi személy, aki megváltoztatja életünket. Hogyan teszi? Nézzük az apostolokat! A Lélek nem könnyítette meg a dolgukat, nem művelt látványos csodákat, nem söpörte el útjukból a nehézségeket és az ellenfeleket, hanem bevitte a tanítványok életébe a hiányzó harmóniát, az övét, mert ő harmónia.

Harmónia az emberen belül. Belül, a szívükben a tanítványok rászorultak a változásra. A történelem tanúsága szerint az sem elég, ha látjuk a Feltámadottat, ha nem fogadjuk be őt szívünkbe. Nem elég tudni, hogy a Feltámadott él, ha mi magunk nem élünk feltámadottként. És a Lélek az, aki feléleszti és újjáéleszti Jézust bennünk, aki feltámaszt bennünket belül. Jézus ezért ismétli, amikor övéivel találkozik, hogy „Béke nektek!” (Jn 20,19.21), és ezért adja nekik a Lelket. A békét nem azzal érjük el, hogy elrendezzük a külső problémákat – Isten nem mentesíti övéit megpróbáltatásoktól és üldöztetésektől –, hanem azzal, hogy befogadjuk a Szentlelket. Isten nekünk is felkínálja a békét, amely az apostoloknak adatott, azt a békét, amely nem szabadít meg a nehézségektől, hanem a nehézségek között is eltölt! Olyan béke ez, mely a szívet a tenger mélyéhez teszi hasonlóvá, amely mindig nyugodt, akkor is, amikor a felszínen a hullámok háborognak. Annyira mély harmónia, hogy még az üldöztetéseket is boldogságokká tudja változtatni. Mi ellenben sokszor a felszínen maradunk! Ahelyett, hogy a Lelket keresnénk, próbálunk a felszínen maradni, azt hisszük, minden jobb lesz, ha az a baj elmúlik, ha nem látjuk többet azt a bizonyos személyt, ha javul a helyzet. De ez felszínen maradás: az egyik nehézséget követi a másik, a nyugtalanság pedig újból előjön. Nem akkor leszünk derűsek, ha távolságot veszünk attól, aki nem úgy gondolkodik, mint mi, nem akkor lesz békénk, ha túljutunk a pillanatnyi bajon. A fordulatot Jézus békéje, a Lélek harmóniája hozza meg!

Ma, a korunk által ránk erőltetett rohanásban úgy tűnik, a harmónia félre van állítva: ezer oldalról húznak-vonnak minket, félő, hogy felrobbanunk, állandó idegeskedésben élünk, nem csoda, hogy mindenre rosszul reagálunk. Gyors megoldásra törekszünk, egymás után vesszük be a nyugtatókat, hogy valamennyire bírjuk, izgalmakat keresünk, hogy élőnek érezzük magunkat. De nekünk elsősorban a Lélekre van szükségünk: ő az, aki rendet tesz a nagy rohanásban. Ő béke a nyugtalanságban, bizalom a csüggedésben, öröm a szomorúságban, fiatalság az öregségben, bátorság a megpróbáltatásban. Ő az, aki az élet viharos hullámai között mélybe ereszti a remény horgonyát. A Lélek az, aki – ahogy ma Pál mondja – megakadályozza, hogy visszaessünk a félelembe, mert azt érezteti velünk, hogy szeretett gyermekek vagyunk (vö. Róm 8,15). Ő a vigasztaló, aki közvetíti felénk Isten gyengédségét. A Lélek nélkül a keresztény élet szétesett, hiányzik belőle a mindent egyesítő szeretet. A Lélek nélkül Jézus egy múltbeli alak marad, a Lélekkel ma is élő személy; a Lélek nélkül az Írás halott betű, a Lélekkel éltető szó. Egy Lélek nélküli kereszténység örömtelen moralizmus, a Lélekkel élet!

Hírdetés

A Szentlélek azonban nemcsak belül teremt harmóniát, hanem kívül is, az emberek között. Egyházzá tesz bennünket, különböző elemeket egyetlen harmonikus épületté alkot. Jól magyarázza Szent Pál, aki az Egyházról beszélve gyakran ismétel egy szót: „különfélék”. „Különfélék a kegyelmi adományok, különfélék a tevékenységek, különfélék a szolgálatok” (vö. 1Kor 12,4–6). Különfélék vagyunk, a tulajdonságok és adottságok sokféleségében. A Lélek élénk képzelőerővel osztja szét őket, kiegyenlítés, egymáshoz erőltetés nélkül. A különféleségekből épít egységet. A teremtéstől kezdve így cselekszik, mert szakértő abban, hogy a káoszt kozmosszá alakítsa, hogy harmóniát hozzon létre. Szakértője annak, hogy különbözőségeket alkosson, gazdagságot teremtsen. Mindenkinek megvan a maga gazdagsága. Ő az, aki ezt a sokféleséget teremti, és egyben ő az, aki harmonizál, aki összhangot, egységet teremt a különbözőségben. Egyedül ő képes erre a két dologra!

Ma a világban a diszharmóniák valódi szakadásokká váltak: egyeseknek túl sokja van, másoknak semmijük; egyesek próbálnak száz évig élni, mások világra sem születhetnek. A számítógép korszakában távol vagyunk egymástól: több a közösségi média, de kevesebb a közösség. Szükségünk van az egység Lelkére, aki újraszül bennünket mint Egyházat, mint Isten népét és mint teljes emberiséget. Állandóan megkísért bennünket, hogy „kuckókat” építsünk: hogy saját csoportunkba húzódjunk, csak a nekünk fontos dolgokra figyeljünk, a hasonló a hasonlóval legyen, tartva minden kívülről jövő fertőzéstől. A kuckótól a szektáig rövid az út, az Egyházon belül is. Hányszor előfordul, hogy önazonosságunkat valakivel vagy valamivel szemben határozzuk meg! A Szentlélek viszont áthidalja a távolságot, összeköti a távoliakat, visszavezeti az elveszetteket. Különféle hangszíneket egyetlen harmóniába olvaszt, mert mindenekelőtt a jót látja, az emberre tekint a hibái előtt, a személyre a tettei előtt. A Lélek gyermekek és testvérek helyévé alakítja az Egyházat és a világot. Gyermekek és testvérek: főnevek, melyek megelőznek minden melléknevet. Ma divatos mellékneveket aggatni másokra, sőt, sajnos gyalázni is. Mondhatni, hogy a melléknév kultúrájában élünk, mely elfelejti a dolgok főnevét, a gyalázás kultúrájában is, hiszen a gyalázás az első válasz egy általam nem osztott véleményre. Aztán rájövünk, hogy ez árt annak, akit gyaláznak, de annak is, aki gyaláz. Ha rosszért rosszal fizetünk, akkor áldozatból bántalmazóvá válunk, és nem élünk helyesen. Ellenben aki a Lélek szerint él, békét visz oda, ahol viszály tombol, egyetértést visz oda, ahol ellentét feszül. A Lélek által vezetett emberek jóval fizetnek a rosszért, szelídséggel válaszolnak a szemtelenségre, jósággal a rosszaságra, hallgatással a kiabálásra, imával a pletykára, mosollyal a bomlasztó borúlátásra.

Hogy lelki emberek lehessünk, hogy megízlelhessük a Lélek harmóniáját, az ő látásmódját a sajátunk elé kell helyeznünk. És akkor megváltoznak a dolgok: a Lélekkel az Egyház Isten szent népe, a misszió örömmel való megfertőzés, és nem áttérítés, a többiek ugyanazon Atya által szeretett fivérek és nővérek. A Lélek nélkül viszont az Egyház szervezet, a misszió propaganda, a szeretetközösség erőlködés. És sok egyház programokat készít a tevékenységekhez, pasztorális terveket fogalmaznak, megvitatnak mindent. Úgy tűnik, mintha ez az út vezetne az egyesülésünkhöz, de ez nem a Lélek útja, ez a szakadás útja. A Lélek az Egyház első és utolsó szüksége (vö. Szent VI. Pál, általános kihallgatás, 1972. november 29.). Ő „odajön, ahol szeretik, ahol hívják, ahol várják” (Szent Bonaventura: Beszéd a húsvét utáni negyedik vasárnapra). Testvéreim, imádkozzunk hozzá mindennap: Szentlélek, Isten harmóniája, aki a félelmet bizalommá, a bezárkózást odaadássá alakítod, jöjj hozzánk! Add meg nekünk a feltámadás örömét, a szív örök fiatalságát! Szentlélek, a mi harmóniánk, aki egyetlen testet alkotsz belőlünk, áraszd ki békédet az Egyházba és a világba! Szentlélek, tégy minket az egyetértés munkásaivá, a jó magvetőivé, a remény apostolaivá!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »