Ferenc pápa katekézise: Tegyünk tanúságot Krisztusról az öregkor törékenységében is

Ferenc pápa katekézise: Tegyünk tanúságot Krisztusról az öregkor törékenységében is

Június 22-én a Szentatya folytatta az öregkorról szóló katekézissorozatát. „Péter és János” alakjára összpontosítva azt hangsúlyozta, hogy megváltozott életkörülményeink között is követhetjük Krisztust és hitünk tündöklő tanúságtételére szüksége van a többi embernek.

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, Isten hozott benneteket, jó napot kívánok!

Az öregkorról szóló katekéziseink sorában ma a feltámadt Jézus és Péter párbeszédéről elmélkedünk, melyet János evangéliumának végén olvashatunk (Jn 21,15–23). Ez egy megindító párbeszéd, amelyből Jézusnak a tanítványai iránt érzett minden szeretete átsugárzik, és a velük – különösen Péterrel – való kapcsolatának magasztos embersége is: gyengéd, de nem bárgyú, közvetlen, erős, szabad, nyílt kapcsolat. Emberi, és igazságban zajló kapcsolat. Így János oly spirituális, oly magasröptű evangéliuma egy Jézus és Péter közötti megrendítő kéréssel és szeretetfelajánlással zárul, ami – teljesen természetesen – egy közöttük zajló vitával fonódik össze. Az evangélista megjegyzi, hogy ő a tények igazságáról tesz tanúságot (vö. Jn 21,24), és bennük kell keresni az igazságot.

Feltehetjük magunknak a kérdést: képesek vagyunk-e megőrizni Jézusnak a tanítványokkal való kapcsolatát, az ő oly nyílt, őszinte, közvetlen, emberi módon valóságos stílusában? Milyen a kapcsolatunk Jézussal? Olyan, mint az apostoloké vele? Nem inkább arra érzünk-e gyakran kísértést, hogy az evangélium tanúságtételét egy „mézes-mázas” kinyilatkoztatás gubójába zárjuk, amely felé olykor tisztelettel fordulunk? Ez a tiszteletnek tűnő hozzáállás valójában eltávolít minket a valódi Jézustól, sőt a hitnek egy meglehetősen elvont, rendkívül öncélú, nagyon világias útjának alkalma lesz, amely nem Jézus útja.

Jézus nem olyan, mint a kis szentképek cukros alakja, nem: Jézus mellettünk áll, közel van hozzánk.

Jézus Péterrel folytatott vitájában két olyan szövegrészletet is találunk, amelyek éppen az öregséggel és az idő hosszával foglalkoznak: a tanúságtétel idejével, az élet idejével. Az első lépés Jézus figyelmeztetése Péterhez: amikor fiatal voltál, önellátó voltál, amikor öreg leszel, már nem leszel annyira ura magadnak és életednek. Mondhatná nekem is, hisz tolószékben kell lennem! Nemde? De ez van, ilyen az élet: az öregséggel együtt járnak ezek a betegségek, és el kell fogadnunk őket, ahogy jönnek, nem igaz? Nincs már meg bennünk a fiatalság ereje! És a te tanúságtételedet is ez a gyengeség fogja kísérni – mondja Jézus. Jézusról kell tanúságot tenned a gyengeségben, betegségben és halálban is. Loyolai Szent Ignácnak van egy szép mondata, amely így szól: „Ahogyan az életben, úgy a halálban is tanúságot kell tennünk Jézus tanítványaiként.” Az élet végének a tanítványi élet végének kell lennie: Jézus tanítványaiként halunk meg, mert az Úr mindig az életkorunknak megfelelően szól hozzánk. Az evangélista hozzáteszi saját megjegyzését: elmagyarázza, hogy Jézus a végső tanúságtételre, a vértanúságra és a halálra utalt. De általánosságban is nyugodtan érthetjük ezt a figyelmeztetést. Krisztus-követésedben meg kell tanulnod megengedni, hogy törékenységed tanítson és alakítson: a tehetetlenséged, a másokra szorultságod az öltözködésben, a közlekedésben. De te „kövess engem” (Jn 21,19).

A követés bölcsességének meg kell találnia a módját, hogy megmaradjon a hit megvallásában – így válaszol Péter: „Uram, te tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,15.16.17) – még a gyengeség és öregség korlátozott körülményei között is.

És ez gyönyörű, meg kell tartanunk a végsőkig! Kövessük Jézust így, élettel telve!

Ez a Jézus és Péter közötti beszélgetés értékes tanítást tartalmaz minden tanítvány számára, mindannyiunk számára, akik hívők vagyunk. Minden idős embernek is.

Tanuljunk meg törékenységünkből, hogy kifejezzük koherens tanúságtételünket egy olyan élet körülményei között, amely nagyrészt másokra szorul, nagyrészt mások kezdeményezésétől függ.

Hírdetés

A betegséggel, az öregséggel növekszik a másokra utaltság, már nem vagyunk annyira önellátóak, mint korábban; növekszik a másoktól való függés, de ekkor is

De ismét fel kell tennünk magunknak a kérdést: van-e olyan lelkiségünk, amely tényleg képes értelmezni gyengeségünknek ezt a – most már hosszú és mindenre kiterjedő – időszakát, amelyben másokra szorulunk, és már nem elegendő autonómiánk ereje? Hogyan maradunk hűségesek a megélt tanítványsághoz, a megígért szeretethez, a keresett igazságossághoz kezdeményezőkészségünk idején, a törékenység, a függőség, a búcsúzás, az életünk főszerepétől való megválás idején? Nem könnyű megválni attól, hogy főszereplők legyünk, nem könnyű!

Ez az új időszak egyben a próbatételek ideje is, nyilvánvalóan. Kezdve azzal a kísértéssel – mely kétségtelenül nagyon emberi, de nagyon alattomos is –, hogy megőrizzük főszerepünket. De néha a főszereplőnek kisebbé kell válnia, le kell ereszkednie, el kell fogadnia, hogy az öregség elhalványítja mint főszereplőt. De lesz egy másik módja annak, hogy kifejezd magad, egy másik módja annak, hogy részt vegyél a család, a társadalom, a baráti társaság életében. Pétert pedig a kíváncsiság hajtja: „Hát vele mi lesz?” – kérdezi, látva, hogy a szeretett tanítvány követi őket (vö. Jn 21,20–21). Mások dolgába üti az orrát. De nem! Jézus azt mondja: „Ne törődj vele!” „Az »én« követőim között lesz? Talán az »én« helyemet foglalja majd el? Ő lesz az utódom?” Ezek felesleges, hasztalan kérdések. „Túlél engem, és átveszi a helyemet?” Jézus válasza pedig őszinte, sőt durva: „Mi gondod vele? Te csak kövess engem” (Jn 21,22), mintha azt mondaná: a saját életeddel törődj, a jelenlegi helyzeteddel, és ne üsd az orrod mások dolgába. Te csak kövess engem! Igen, ez a fontos: Jézus követése, Jézust követni életben és halálban, egészségben és betegségben, a virágzó, sikerekkel járó életben, és a nehéz, kudarcokkal teli életben. És amikor mások dolgaiba akarjuk ártani magunkat, Jézus azt válaszolja: „Mi gondod vele? Te csak kövess engem!” Pompás! Nekünk, időseknek nem szabad irigykednünk a fiatalokra, akik a saját útjukat járják, akik elfoglalják a helyünket, akik túlélnek bennünket. Az esküvel vállalt szeretetünkhöz való hűségünknek, a hívő Jézus-követéshez való hűségünknek a tisztessége, olyan körülmények között is, amelyek közelebb visznek az élettől való búcsúzáshoz, az utánunk jövő nemzedékek számára csodálatra és az Úr hálás elismerésére jogosít fel bennünket. Megtanulni elbúcsúzni: ez az idősek bölcsessége! De jól, mosolyogva búcsúzni; megtanulni társaságban búcsúzkodni, másokkal együtt búcsúzkodni. Az idős ember élete búcsú; igen lassú, de örömteli búcsú: leéltem az életet, megtartottam a hitemet. Szép ez, amikor egy idős ember ezt mondhatja: „Leéltem az életet, ez az én családom; leéltem az életemet, bűnös voltam, de jót is tettem.” És ez a béke, amely eltölti az embert…, ez az idős ember búcsúja.

Még a kényszerűen tevékenységek nélküli Krisztus-követés is, mely meghatott szemlélődésből és az Úr szavának elragadtatott hallgatásából áll – mint Máriáé, Lázár nővéréé –, életük, életünk legjobb részévé válik. És ezt a részt soha többé nem veszi el tőlünk senki, soha (vö. Lk 10,42).

Nézzünk rájuk, hallgassuk meg őket! Mi, idősek pedig nézzünk mindig mosolyogva a fiatalokra: ők követik majd az utat, ők fogják továbbvinni azt, amit mi vetettünk, még azt is, amit mi nem vetettünk, mert nem volt hozzá bátorságunk vagy nem volt rá lehetőségünk: ők fogják továbbvinni. De figyeljünk mindig erre a kölcsönös viszonyra:

Köszönöm!

A Szentatya felhívásai az általános kihallgatás végén:

Az elmúlt órákban földrengés követelt áldozatokat és okozott nagy károkat Afganisztánban. Szeretném kifejezni együttérzésemet a földrengés sérültjeinek és érintettjeinek, és különösen imádkozom azokért, akik életüket vesztették, és a családjukért. Kívánom, hogy mindenki segítségével enyhíteni lehessen a kedves afgán nép szenvedéseit.

Szomorúságomat és megdöbbenésemet fejezem ki a tegnapelőtti mexikói gyilkosság miatt is: két jezsuita rendtagot, rendtársaimat, és egy világi hívőt öltek meg. Mennyi gyilkosság történik Mexikóban! Szeretettel és imában közel vagyok a tragédia által sújtott katolikus közösséghez. Még egyszer megismétlem, hogy az erőszak nem oldja meg a problémákat, hanem növeli a szükségtelen szenvedést.

A gyerekek, akik velem voltak a pápamobilon, ukrán gyerekek voltak: ne feledkezzünk meg Ukrajnáról! Ne felejtsük el e meggyötört nép szenvedéseit!

 Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »