A Szentatya április 7-én, szerdán délelőtt az imádság és a szentek közössége közötti kapcsolatról elmélkedett az imádságról tartott katekézissorozatának 28. alkalmán. Hangsúlyozta, hogy már itt, a földön közbenjárókká válhatunk egymásért.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvérek, jó napot kívánok!
Ma az ima és a szentek közössége közötti kapcsolatról szeretnék beszélni. Amikor ugyanis imádkozunk, sosem egyedül tesszük: még ha nem is gondolunk rá, imánkkal minket megelőző és utánunk folytatódó fohászok fenséges folyójába csatlakozunk be.
A Bibliában olvasható és a liturgiában gyakran elhangzó imákban ősi történetek, csodálatos szabadítások, deportálások és szomorú száműzetések, megrendült hazatérések, a teremtés csodáit megéneklő dicséretek emlékeit találjuk. És így ezeket a hangokat továbbadjuk nemzedékről nemzedékre, s ebben folytonosan összefonódnak személyes tapasztalataink, valamint annak a népnek és emberiségnek a tapasztalatai, amelyhez tartozunk. Senki nem tud leválni saját történelméről, népének történelméről, mindig hordozzuk ezt az örökséget szokásainkban, és imáinkban is. A magasztaló imában, különösen abban, mely a kicsinyek és egyszerűek szívéből tör fel, visszhangzik valami a Magnificat-énekből, melyet Mária Istenhez intézett rokonánál, Erzsébetnél; vagy az agg Simeon ujjongásából, aki a gyermek Jézust karjába véve így szólt: „Uram, most már elengedheted szolgádat szavaid szerint, békében” (Lk 2,29).
„közösségi médiában” megosztott bejegyzésekkel, de azok nélkül is: a kórtermekből, az ünnepi összejövetelről, a csendes szenvedésből. Az egyik ember fájdalma mindenkinek fájdalma, egy ember boldogsága a többiek lelkébe is átárad. A fájdalom és a boldogság ugyanannak az egyetlen történetnek a része: olyan történetek ezek, amelyek történelemmé válnak saját életünkben. Saját szavainkkal éljük újra a történelmet, de a tapasztalat ugyanaz.
Az Egyházban nincs magányosan megélt gyász, nincs feledésbe merülő könny, mert minden közös kegyelemet lélegzik és közös kegyelemben részesedik. Nem véletlen, hogy az ókori egyházakban a szent épület körüli kertben temették el a halottakat, mintha azt mondanák ezzel, hogy mindazok serege, akik megelőztek bennünket, valamiképpen részt vesznek minden eucharisztián. Jelen vannak a szüleink és nagyszüleink, jelen vannak a keresztszüleink, jelen vannak a hitoktatók, és jelen van a többi oktató… Ez az átadott, továbbadott hit, az a hit, amelyet kaptunk: a hittel együtt az imádság módját, az imádkozást is átadták.
A szentek még itt vannak, nincsenek messze tőlünk; és ábrázolásaik a templomokban felidézik a „tanúk felhőjét”, amely mindig körülvesz bennünket (vö. Zsid 12,1). Az általános kihallgatás elején a Zsidóknak írt levélből hallottunk egy részletet. Tanúkról van szó, akiket nem imádunk – természetesen nem imádjuk ezeket a szenteket –, hanem tiszteljük őket, és akik ezerféleképpen utalnak Jézus Krisztusra, az egyetlen Úrra és Közvetítőre Isten és ember között. Az a szent, aki nem idézi fel előtted Jézus Krisztust, az nem szent, még csak keresztény sem! A szent Jézus Krisztusra emlékeztet, mert az élet útját keresztényként járta végig. A szentek arra emlékeztetnek bennünket, hogy a mi életünkben is kibontakozhat az életszentség, még ha életünk magán hordozza is az esendőség és a bűn jegyét.
A szent egy olyan a férfinak vagy nőnek a tanúságtétele, aki találkozott Jézussal, és aki követte Jézust. Sosem késő az Úrhoz térni, aki jóságos, és hatalmas a szeretetben (vö. Zsolt 102,8).
A katekizmus kifejti, hogy a szentek „szemlélik Istent, dicsérik őt, és nem szűnnek meg törődni azokkal, akiket a földön hagytak. […] Közbenjárásuk Isten tervének a legmagasabbrendű szolgálata. Imádkozhatunk és kell is imádkoznunk azért, hogy értünk és az egész világért közbenjárjanak” (KEK 2683). Krisztusban titokzatos szolidaritás van azok között, akik átmentek a másik életbe, és köztünk, akik még zarándokok vagyunk ezen a világon: elhunyt szeretteink továbbra is törődnek velünk a mennyből. Ők imádkoznak értünk, mi pedig imádkozunk értük, és velük együtt imádkozunk.
Ezt az imádságos kapcsolatot köztünk és a szentek között, vagyis köztünk és az élet teljességét elért emberek között már itt, a földi életben megtapasztaljuk: imádkozunk egymásért, imát kérünk és imát ígérünk… A valakiért való imádkozás első módja az, ha beszélünk róla Istennek. Ha ezt gyakran, nap mint nap megtesszük, akkor szívünk nem záródik be, hanem nyitott marad a testvérek előtt. A másokért való imádkozás az első módja annak, hogy szeressük őket, és ez konkrét közeledésre késztet bennünket.
Az első, ami megváltozik, a szívem, a hozzáállásom. Az Úr megváltoztatja, hogy lehetővé tegye a találkozást, lehetővé tegyen egy új találkozást, és megakadályozza, hogy a konfliktus végtelen háborúskodássá váljon.
Amikor egy nehéz időszak vár ránk, az első teendőnk az, hogy megkérjük testvéreinket, különösen a szenteket, hogy imádkozzanak értünk. A név, amelyet a kereszteléskor kaptunk, nem egy címke, nem egy dísz! Általában Szűz Máriának vagy valamelyik szentnek a neve, akik alig várják, hogy „kezet nyújthassanak nekünk” az életben, hogy kezet nyújthassanak, hogy elnyerjük Istentől azokat a kegyelmeket, amelyekre a legnagyobb szükségünk van. Ha életünk során a megpróbáltatások nem érték el tetőpontjukat, ha még képesek vagyunk kitartani, ha mindennek ellenére bizakodással haladunk előre – mindezt valószínűleg nem annyira érdemeinknek, hanem azon sok szent közbenjárásának köszönhetjük, akik – egyesek a mennyből, mások zarándokként, mint mi, a földön – védelmeztek és kísértek bennünket, hiszen mindannyian tudjuk, hogy itt a földön vannak szent emberek, szentségben élő férfiak és nők. Ők nem tudják ezt, mi sem tudjuk, de igenis vannak szentek, a mindennapi szentek, a rejtett szentek, vagy ahogy én szeretem nevezni őket, a „szomszédos szentek”, akik együtt élnek, együtt dolgoznak velünk, és szent életet élnek.
Legyen hát áldott Jézus Krisztus, a világ egyetlen Megváltója, a szentek e hatalmas seregével, akik benépesítik a földet, és életüket istendicséretté tették! Mert – ahogy Szent Vazul írta – „a Léleknek különösen alkalmas lakóhely a szent, mivel felkínálja magát, hogy Istennel lakjon, és az ő templomának hívják” (Könyv a Szentlélekről, 26, 62: PG 32, 184A; vö. KEK 2684).
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
