Ferenc pápa homíliája a tbiliszi stadionban

Ferenc pápa homíliája a tbiliszi stadionban

Grúziai látogatásának második napján, október 1-én, Lisieux-i Szent Teréz emléknapján a Szentatya Tbilisziben, a Mikheil Meskhi Stadionban mutatott be szentmisét.

 

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A Szentatya homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

E csodálatos ország felmérhetetlen kincsei közül kiemelkednek nagy értékükkel a nők. Ők „nagyobb számban szeretik Istent, mint a férfiak” – írta a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz (Egy lélek története – Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza, A-kézirat, VI.). Itt, Grúziában nagyon sok olyan nagymama és édesanya van, akik őrzik és továbbadják a hitet, melyet e földön Szent Nino vetett el, és Isten vigasztalásának friss vizét viszik sokfelé, ahol szárazság és összetűzés uralkodik.

Ez segít meglátnunk, mennyire szép, amit az Úr mond az olvasmányban [Iz 66,10–14c]: „Miként anya vigasztalja a fiát, úgy vigasztallak majd meg én is titeket” (Iz 66,13). Miként egy anya magára veszi gyermekei bajait és nehézségeit, úgy szereti Isten vállára venni bűneinket és aggodalmainkat. Ő, aki ismer és végtelenül szeret minket, fogékony az imánkra, és le tudja törölni könnyeinket. Ránk nézve mindannyiszor meghatódik és elérzékenyül, a legmélyebb szeretettel, mert – bármekkora rosszat követünk is el, mindig az ő gyermekei vagyunk: karjába akar venni minket, óvni akar minden veszélytől és kiszabadítani minden rosszból. Engedjük visszhangozni szívünkben ezeket a szavakat, amelyekkel ma hozzánk fordul: „Anyaként vigasztallak majd meg titeket!”

A vigasztalás, melyre szükségünk van nyugtalan, zaklatott életünkben, az épp Isten jelenléte szívünkben. Mert az ő bennünk való jelenléte a forrása az igazi vigasztalásnak, amely megmarad, megszabadít a rossztól, békével áraszt el és örömmel tölt el. Ezért hát, ha vigaszban kívánunk élni, helyet kell adnunk az Úrnak életünkben. És hogy az Úr tényleg bennünk lakozzon, ki kell nyitnunk előtte az ajtót, és nem szabad kinn várakoztatni. Vannak a vigasztalásnak olyan ajtajai, amelyeket mindig nyitva kell tartanunk, mert Jézus azokon keresztül szeret belépni, ilyenek: a naponta olvasott és magunknál tartott evangélium, a csendes és dicsőítő imádság, a gyónás, a szentmise. Ezeken az ajtókon keresztül belép az Úr, és új ízt ad mindennek. Amikor viszont szívünk bezáródik, akkor az ő világossága nem ér el minket, és sötétben maradunk. Hozzászokunk a pesszimizmushoz: nem működnek a dolgok, a helyzet sosem fordul jobbra. És végül bezárkózunk szomorúságunkba, mélységes szorongásunkba, belül teljes magányban. Ha viszont kitárjuk a vigasztalás ajtajait, akkor behatol az Úr világossága!

Isten azonban nem csak a szívünkben vigasztal meg minket; Izajás prófétán keresztül ugyanis hozzáteszi: „Jeruzsálemben vigaszra leltek” (Iz 66,13). Jeruzsálemben, vagyis Isten városában, a közösségben: amikor egységben vagyunk, amikor közösségben vagyunk egymással, akkor működik Isten vigasztalása! Az egyházban vigaszra lelünk, az egyház a vigasztalás háza: Isten itt vigasztalni akar! Feltehetjük magunknak a kérdést: én, aki az egyházban vagyok, Isten vigasztalásának hordozója vagyok? Vendégként tudom fogadni a másikat, és meg tudom vigasztalni, aki megfáradt és elcsüggedt? Még ha sérelmeket szenved és zárkózottsággal találkozik is, a keresztény embernek mindig az a feladata, hogy reményt öntsön a csüggedtekbe, hogy felkarolja az elkeseredetteket, hogy elvigye másoknak Jézus világosságát, az ő jelenlétének melegét, az ő megbocsátásának enyhet adó vigaszát. Oly sokan vannak, akik szenvednek, akiket megpróbáltatás és igazságtalanság ér, akik bizonytalanságban élnek. Szükség van a szív felkenésére, az Úr eme vigasztalására, amely nem veszi el a nehézségeket, de megadja a szeretet erejét, mely képes a fájdalmat lelki békével hordozni. Befogadni és másoknak elvinni Isten vigasztalását: sürgős az egyháznak ez a küldetése! Kedves testvéreim és nővéreim, érezzük át, hogy erre vagyunk hivatva, és nem arra, hogy megkövesedjünk abban, ami nem működik körülöttünk, vagy, hogy kedvünket veszítsünk, mert van egy kis nézeteltérés közöttünk. Nem jó, ha hozzászokunk egy zárt egyházi „mikroklímához”; ellenben javunkra válik, ha tág, reményre nyitott távlatokat osztunk meg másokkal, ha alázatosan bátorságot veszünk, hogy kinyissuk az ajtókat és kilépjünk magunkból.

Van viszont egy alapfeltétele annak, hogy Isten vigasztalását befogadjuk, és Isten szava ma [az evangélium: Mt 18,1–5] erre emlékeztet minket: „kicsinnyé válni, mint a gyermekek” (vö. Mt 18,3–4), olyannak lenni „mint anyja ölén a gyermek” (Zsolt 130,2). Isten szeretetének befogadásához szükség van erre a szívbeli kicsinységre: ugyanis csak akkor tud anyánk ölében tartani, ha kicsinyek vagyunk.

Aki olyan kicsinyé válik, mint egy gyermek – mondja Jézus –, „az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,4). Az ember igazi nagysága az, hogy kicsinnyé teszi magát Isten előtt. Istent ugyanis nem magasztos gondolatokkal vagy sok tanulással ismeri meg az ember, hanem az alázatos és bizalommal teli szív kicsinységével. Ahhoz, hogy nagyok legyünk a Magasságos színe előtt, nem rangokat és hírnevet, földi javakat és sikereket kell egymásra halmoznunk, hanem önmagunkat kell kiüresítenünk. A gyermek épp olyan ember, akinek semmije sincs, amit adhatna, mindent kapnia kell. Törékeny, édesapjától és édesanyjától függ. Aki olyan kicsinnyé teszi magát, mint egy gyermek, szegénnyé válik önmagában, de gazdaggá Istenben.

A gyermekek, akiknek nem okoz nehézséget megérteni Istent, sok mindent taníthatnak nekünk: azt mondják, nagy dolgokat művel azokkal, akik nem állnak ellen neki, akik egyszerűek és őszinték, akikben nincs színlelés. Ezt mutatja meg az evangélium, amelyben csodás dolgok történnek kis dolgokkal: néhány kenyérrel és két hallal (vö. Mt 14,15–20), egy mustármaggal (vö. Mk 4,30–32), egy a földben elhaló búzamaggal (vö. Jn 12,24), egyetlen, másoknak nyújtott pohár vízzel (vö. Mt 10,42), egy szegény özvegyasszony két fillérjével (vö. Lk 21,1–4), Máriának, az Úr szolgálólányának alázatával (vö. Lk 1,46–55).

Ez tehát Isten meglepő nagysága, a meglepetésekkel teli Istené, aki szereti a meglepetéseket: sose veszítsük el vágyakozásunkat Isten meglepetéseire, se bizalmunkat Isten meglepetéseiben! És érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy mindig és mindenekelőtt az ő gyermekei vagyunk: nem az élet gazdái, hanem az Atya gyermekei; nem öntörvényű és önmaguknak elég felnőttek, hanem olyan gyermekek, akiknek mindig szükségük van arra, hogy ölbe vegyék őket, hogy szeretetet kapjanak és megbocsátást nyerjenek. Boldogok azok a keresztény közösségek, amelyek ezt a hamisítatlan evangéliumi egyszerűséget élik! Eszközökben szegények, de Istenben gazdagok. Boldogok azok a pásztorok, akik nem a világi siker logikáját, hanem a szeretet törvényét követik: a befogadást, a meghallgatást, a szolgálatot. Boldog az az egyház, amely nem a funkcionalizmus és a szervezeti hatékonyság ismérveire hagyatkozik, és nem azzal törődik, hogy kifelé jelentősnek látsszon. Grúzia kicsiny, szeretett nyája, te buzgón szenteled magad a szeretet gyakorlására és a képzés feladatára, fogadd el a jó pásztor bátorítását, bízd rá magad, hisz ő a vállára vesz és megvigasztal!

Szeretném az eddig elmondottakat a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz néhány mondatával összefoglalni, ma ugyanis őrá emlékezünk. Az ő „kis útját” mutatja nekünk, amely Istenhez vezet, „ez az út a kicsi gyermek ráhagyatkozása, aki félelem nélkül alszik el Atyjának karjaiban”, „mivel Jézus nem kér nagy tetteket, csak ráhagyatkozást és hálát” (Egy lélek története, B-Kézirat). Sajnos azonban – írta akkoriban, de ez ma is igaz – „kevés a szív, amelyik fenntartás nélkül átadja magát neki; amelyik megérti az ő végtelen Szeretetének minden gyengédségét” (ugyanott). A fiatal szent és egyháztanító viszont jártas volt a „Szeretet tudományában” (ugyanott), és azt tanítja nekünk, hogy „a tökéletes szeretet mások hibáinak elviselésében áll, abban, hogy egy cseppet sem csodálkozunk gyöngéiken, hogy épülünk a legcsekélyebb erényen, melyet szemünk láttára gyakorolnak”; és arra is emlékeztet minket, hogy „a szeretet nem maradhat a szív mélyén elzárva” (C-Kézirat). Kérjük ma mindannyian annak az egyszerű szívnek a kegyelmét, amely hisz a szeretet szelíd erejében, és benne él! Kérjük, hogy Isten irgalmába vetett derűs és teljes bizalommal éljünk!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: ANSA; News.va

Magyar Kurír

 


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »