Ferenc pápa beszéde a Nagy Károly-díj átvételekor: „Olyan Európáról álmodom…”

Ferenc pápa beszéde a Nagy Károly-díj átvételekor: „Olyan Európáról álmodom…”

Május 6-án, pénteken délelőtt Ferenc pápa kihallgatáson fogadta az Európai Unió Rómában tanácskozó vezetőit, délben pedig átvette a Károly-díjat, a legjelentősebb európai kitüntetésnek számító elismerést. A Szentatya beszédét teljes terjedelmében közreadjuk.

Tisztelt Vendégek!

Szívből köszöntöm Önöket, és köszönetet mondok jelenlétükért. Különösen hálás vagyok Marcel Philipp, Jürgen Linden, Martin Schulz, Jean-Claude Juncker és Donald Tusk úrnak kedves szavaikért. Szeretném hangsúlyozni azon szándékomat, hogy a nagybecsű díjat, mellyel kitüntetnek, Európának ajánljam: nem egy ünnepélyes gesztust hajtunk ugyanis végre, hanem megragadjuk az alkalmat arra, hogy együtt új és bátor nekirugaszkodást kívánjunk e szeretett földrésznek.

A teremtőkészség, a találékonyság, a képesség a talpra állásra és saját határainak meghaladására Európa lelkéhez tartozik. A múlt században tanúsította az emberiség előtt, hogy lehetséges az újrakezdés: tragikus összeütközéseket hozó esztendők után, melyek emlékeink szerint a legszörnyűbb háborúban csúcsosodtak ki, Isten kegyelmével egy a történelemben sosem látott új korszak kezdődött. A romok hamvai nem tudták kioltani a reményt és a másik keresését, amely ott izzott az európai terv alapítóatyjainak szívében. Lefektették egy békebástya és egy államok alkotta épület alapjait, ezek az államok azonban nem parancsra, hanem a közjó szabad választása által egyesültek, és örökre lemondtak arról, hogy szembeszálljanak egymással. Megannyi megosztottság után Európa végre önmagára talált és elkezdte építeni házát.

Ez a „népekből álló család” [1], mely időközben dicséretesen bővült, úgy tűnik, mostanában kevésbé érzi sajátjának a közös háznak olykor az atyák világos tervétől eltérve felhúzott falait. Az újdonságnak az a [kezdeti] légköre, az egység építésének az az égő vágya egyre inkább kihunyni látszik; minket, az egykori álom gyermekeit az a kísértés fenyeget, hogy engedjünk önzésünknek, saját hasznunkat nézzük és külön kerítések építésére gondolunk. Mindazonáltal meg vagyok győződve arról, hogy a belenyugvás és a megfáradás nem tartozik Európa lelkéhez, és hogy „a nehézségek is az egység erős előmozdítóivá válhatnak” [2].

Az Európai Parlamentben bátorkodtam nagymama-Európáról beszélni. Azt mondtam az EP-képviselőknek, hogy több szempontból is egyre általánosabbá válik a benyomás, hogy Európa megfáradt és megöregedett, nem termékeny és nincs életereje, és hogy az Európát egykor lelkesítő nagy eszmék elvesztették vonzerejüket; az emberek egy lehanyatlott Európát látnak, amely – úgy tűnik – elveszítette szülő- és teremtőképességét. Olyan Európának tűnik, amelyet az kísértés fenyeget, hogy inkább tereket akar bebiztosítani és birtokolni ahelyett, hogy beilleszkedést és átalakulást segítő folyamatokat indítana el; olyan Európának, amely „elsáncolja” magát ahelyett, hogy olyan tevékenységeket részesítene előnyben, amelyek a társadalomban új dinamizmusokat mozdítanak elő, olyanokat, amelyek képesek bevonni és mozgósítani a társadalmi élet összes szereplőit (csoportokat és egyéneket) abba, hogy új megoldásokat keressenek a mai problémákra, és amelyek gyümölcsöt hoznak fontos történelmi történésekben; olyan Európa [kellene], amely a terek védelmezése helyett folyamatokat szülő anyává válik (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 223).

Mi történt veled, humanista Európa, az emberi jogok, a demokrácia, a szabadság szószólója? Mi történt veled, Európa, költők, filozófusok, művészek, zenészek és irodalmárok földje? Mi történt veled, Európa, népek és nemzetek anyja, nagy férfiak és nők anyja, akik meg tudták védeni testvéreik méltóságát, és képesek voltak életüket is adni érte?


Elie Wiesel író, aki túlélte a náci haláltáborokat, azt mondta, hogy életbevágóan fontos „emlékezet-átömlesztést” végrehajtani. „Létre kell hoznunk az emlékezést”, távolságot kell egy kicsit vennünk a jelentől, hogy meghalljuk elődeink hangját. Az emlékezés nemcsak azt teszi lehetővé, hogy ne kövessük el újra a múlt hibáit (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 108), hanem hozzáférést ad mindahhoz a tapasztalathoz, amely segítette népeinket abban, hogy pozitívan haladjanak át a rájuk váró történelmi útkereszteződéseken. Az emlékezet-átömlesztés megszabadít minket attól a gyakran vonzóbb, mai tendenciától, hogy gyorsan a közvetlen eredmények puha homokjára építsünk, amelyek „könnyű, gyors és mulandó politikai hasznot” hozhatnak, de „nem építik az emberi teljességet” (uo., 224).

Ennek érdekében érdemes felidéznünk Európa alapítóatyjait. Ők tudtak alternatív, innovatív utakat keresni a háború okozta sérülésekkel teli helyzetben. Volt merészségük nemcsak az Európa-eszme megálmodására, hanem merték gyökeresen átalakítani azokat a modelleket is, amelyek csak erőszakhoz és pusztításhoz vezettek. Mertek sokoldalú megoldásokat keresni az idővel közössé váló problémákra.

Robert Schuman – abban, amit sokan az első európai közösség megszületési aktusát látják – azt mondta: „Európát nem egy csapásra, nem is az egész egyszeri felépítésével teremtjük majd meg, hanem konkrét tettekkel, amelyek mindenekelőtt tényleges szolidaritást hoznak létre” [3]. Épp manapság, ebben a meggyötört és sérült világban, vissza kell térni ahhoz a tényleges szolidaritáshoz, ahhoz a konkrét nagylelkűséghez, amely a második világháborút követte, mert – folytatta Schuman – „a világbékét csak olyan teremtő erőfeszítésekkel lehet megmenteni, amelyek megfelelnek az azt fenyegető veszélyek nagyságának” [4]. Az alapítóatyáknak – a béke hírnökeinek és a jövő prófétáinak – terveit nem haladtuk meg: ma jobban, mint valaha arra inspirálnak, hogy hidakat építsünk és falakat ledöntsünk. Mintha határozottan arra szólítanának fel, hogy ne elégedjünk meg azzal, hogy kozmetikázással vagy körmönfont kompromisszumokkal kijavítunk egynémely szerződést, hanem bátran fektessünk le új, erős alapokat; ahogy Alcide De Gasperi kijelentette: „mindnyájan egyformán aggódva európai hazáink, Európa Hazánk közös javáért”, félelem nélkül kezdjünk bele újra egy olyan „építő munkába, amely türelmes és hosszú távú együttműködésünk minden erőfeszítésére igényt tart” [5].

Ez az emlékezet-átömlesztés lehetővé teszi, hogy a múltból ihletet nyerve bátran szembenézzünk napjaink sokpólusú, bonyolult képével, és eltökélten elfogadjuk a kihívást az Európa-eszme „korszerűsítésére”. Olyan Európa [kell], amely képes világra hozni egy új humanizmust, amely három képességen alapszik, ezek pedig az integrálás képessége, a párbeszéd képesség és a szülés képessége.

Az integrálás képessége

Az Európa-eszme című nagyszerű művében Erich Przywara azt javasolja, hogy a várost különböző, több szinten létező valóságok együttélési helyeként gondoljuk el. Ő ismerte azt a leszűkítő tendenciát, amely jelen van a társadalom szövetének minden elgondolási és megálmodási törekvésében. Sok városunk mélyen gyökerező szépsége annak köszönhető, hogy az idő múlásával is képes voltak megőrizni a korszakok, a nemzetek, a stílusok, a látásmódok különbözőségét. Elég Róma felbecsülhetetlen kulturális örökségére nézni, hogy ismételten igazoljuk: egy nép gazdagsága és értéke éppen abban gyökerezik, hogy képes mindezeket a szinteket egészséges együttélésben tartani. A leszűkítő és uniformizáló törekvések ahelyett, hogy értéket teremtenének, népeinket keserves szegénységre, a kirekesztés szegénységére ítélik. A kirekesztés ahelyett, hogy nagyságot, gazdagságot és szépséget adna, aljassághoz, korlátoltsághoz és kegyetlenséghez vezet. Nem nemességet ad, hanem nyomorúsághoz vezet.

Népeink gyökerei, Európa gyökerei úgy erősödtek meg történelme folyamán, hogy megtanulta mindig új egységbe foglalni [integrálni] a legkülönfélébb, az egymáshoz látszólag nem kötődő kultúrákat. Az európai identitás dinamikus és sokkultúrájú identitás, és mindig az is volt.

A politikai tevékenység tudatában van, hogy kezében van ez az alapvető és halaszthatatlan feladat. Tudjuk, hogy „az egész több a részeknél, és több a részek egyszerű összegénél”, és ezért mindig azon kell lennünk, hogy „kitágítsuk látóhatárunkat, hogy felismerjük azt a nagyobb jót, amely mindannyiunk javára válik” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 235). Az a feladatunk, hogy olyan integrációt mozdítsunk elő, amely a szolidaritásban találja meg annak módját, ahogyan tevékenykedjünk, ahogyan a történelmet építsük. Ezt a szolidaritást sosem szabad összetévesztenünk a könyöradománnyal, hanem lehetőségteremtésnek kell lennie, hogy városaink – és sok más város – lakosai méltósággal tudják kibontakoztatni életüket. Az idő azt tanítja nekünk, hogy nem elég az emberek pusztán földrajzi beilleszkedése, hanem a kulturális integráció erős kihívásával kell megküzdenünk.

Ily módon az európai népek közössége le tudja győzni azt a kísértést, hogy egyoldalú paradigmákba zárkózzon és „ideológiai gyarmatosítások” kalandjaiba bocsátkozzon; inkább felfedezi az európai, civilizációk és népek találkozásából született lélek tágasságát, mely nagyobb az Unió mostani határainál, és az a feladata, hogy új szintézisek és a párbeszéd modelljévé váljon. Európa arca ugyanis nem azáltal mutatkozik meg, hogy másokkal szembefordul, hanem hogy magán hordja különböző kultúrák vonásait és a bezárkózási formák legyőzésének szépségét. E nélkül az integrálási képesség nélkül Konrad Adenauer múltban mondott szavai ma jövőre vonatkozó próféciaként hangzanak: „A Nyugat jövőjét nem annyira a politikai feszültség fenyegeti, hanem az eltömegesedés, a gondolat és az érzelem uniformizálódásának veszélye; röviden az egész életmód, a felelősségtől való menekülés, az egyedül önmagunkért való aggódás” [6].

A párbeszéd képessége

Ha van egy szó, amelyet fáradhatatlanul ismételnünk kell, az a párbeszéd. Az a feladatunk, hogy előmozdítsuk a párbeszéd kultúráját, minden eszközzel ennek megteremtésére kell törekednünk, hogy újraszőhessük a társadalom szövetét. A párbeszéd kultúrája magában foglalja a képességet, hogy tényleg tanuljunk másoktól, az aszkézist, amely segít a másikat valódi beszédpartnernek elismerni, és lehetővé teszi, hogy az idegenre, a migránsra, a másik kultúrához tartozóra olyan alanyként tekintünk, akit tiszteletben tartva és megbecsülve meg kell hallgatnunk. Ma sürgősen be kell vonnunk a társadalom összes szereplőit egy olyan kultúra előmozdításába, „amely előnyben részesíti a párbeszédet mint találkozási formát”, elősegítve „az egyetértés és a megegyezések keresését, nem mellőzve az emlékezni képes és kirekesztések nélküli, igazságos társadalom építését” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 239). A béke olyan mértékben lesz tartós, amilyen mértékben felvértezzük gyermekeinket a párbeszéd fegyverével, megtanítjuk nekik a találkozás és a tárgyalás jó küzdelmét. Így olyan kultúrát hagyhatunk rájuk örökségül, amely nem a halál, hanem az élet, nem a kirekesztés, hanem az integráció stratégiáit tudja megalkotni.

A párbeszédnek ez a kultúrája, melyet a tantárgyak transzverzális tengelyeként be kellene illeszteni minden iskolai tantervbe, segít majd elültetni a fiatal nemzedékekben a konfliktusok megoldásának attól eltérő módját, amilyenhez jelenleg hozzászoktatjuk őket. Ma sürgetően szükségünk van arra, hogy képesek legyünk „koalíciókat” kötni, de nemcsak katonaiakat vagy gazdaságiakat, hanem kulturálisakat, oktatásiakat, filozófiaiakat és vallásiakat. Olyan szövetségeket kell kötnünk, amelyek rávilágítanak arra, hogy számos konfliktus hátterében gazdasági csoportok hatalmi harca áll, olyan szövetségeket, amelyek képesek megvédeni a népet attól, hogy helytelen célokra használják fel. Vértezzük fel népeinket a párbeszéd és a találkozás kultúrájával.

A szülés képessége

A párbeszéd – és mindaz, amit magával hoz – arra emlékeztet minket, hogy senki sem maradhat néző, puszta megfigyelő. Mindenkinek, a legkisebbtől a legnagyobbig, tevékeny részt kell vállalnia az integrált és kiengesztelődött társadalom építésében. Ez a kultúra akkor lehetséges, ha mindenki részt vállal kialakításában és építésében. A mostani helyzet nem engedi meg, hogy bárki puszta szemlélője maradjon mások küzdelmeinek. Épp ellenkezőleg, erős felhívást jelent a személyes és társadalmi felelősségvállalásra.

Ebben a fiatalokra hárul a legnagyobb szerep. Ők nemcsak népeink jövőjét jelentik, hanem jelenét is; ők azok, akik álmaikkal, életükkel már most alakítják az európai szellemet. Nem gondolhatjuk el a holnapot anélkül, hogy ne adnánk tényleges részvételi lehetőséget nekik mint a változás és átalakítás szereplőinek. Nem képzelhetjük el Európát anélkül, hogy ne tennénk meg őket ennek az álomnak részeseivé és főszereplőivé.

Az utóbbi időben elgondolkodtam ezen, és feltettem magamban a kérdést: hogyan tehetjük részesévé fiataljainkat ennek az építésnek, ha megfosztjuk őket a munkától; olyan méltó munkáktól, amelyek lehetővé tennék számukra, hogy kibontakozzanak kezük, értelmük és erőik használatával? Hogyan kívánjuk elismerni, hogy főszerepet töltenek be, amikor több millió európai fiatal munkanélküliségi és alulfoglalkoztatási indexe emelkedik? Hogyan tudjuk elkerülni fiataljaink elvesztését, akik végül inkább elmennek, és máshol keresik eszményeiket és a valahová tartozás érzését, mert itt, a földjükön, nem tudunk nekik lehetőségeket nyújtani és értékeket felkínálni?

„A föld és az emberi munka gyümölcseinek igazságos elosztása nem pusztán filantrópia, hanem erkölcsi kötelesség” [7]. Ha társadalmainkat másképpen akarjuk elgondolni, akkor méltó és jól megfizetett munkahelyeket kell teremtenünk, főleg a fiatalok számára. Ez új gazdasági modellek keresését kívánja meg, amelyek inkluzívabbak és méltányosabbak, nem kevesek, hanem minden ember, az egész társadalom javát szolgálják. Ehhez át kell térni a likvid tőkén alapuló gazdaságról a szociális gazdaságra. Gondolok például a szociális piacgazdaságra, amelyre elődeim is bátorítottak (vö. II. János Pál: Beszéd a Német Szövetségi Köztársaság nagykövetéhez, 1990. november 8.). Áttérni egy olyan gazdaságról, amely a spekuláció és a kamatra adott kölcsön alapján jövedelemre és nyereségre törekszik, egy olyan szociális gazdaságra, amely munkahelyek és szakképzési lehetőségek teremtésével az emberekbe fektet be.

Át kell térnünk a likvid tőkén alapuló gazdaságból, mely kedvez a korrupciónak mint haszonszerzési eszköznek a szociális gazdaságra, amely biztosítja a földhöz és lakhatáshoz jutást a munka mint olyan terület által, amelyen az emberek és a közösségek életének „számos dimenziója szerepet játszik: a teremtőkészség, a jövő tervezése, a képességek kifejlesztése, az értékek gyakorlása, a másokkal való kommunikáció, az imádás magatartása. Ezért a mai világ társadalmi valóságában, túl a vállalatok szűk érdekein és a megkérdőjelezhető gazdasági racionalitáson, szükséges, hogy »továbbra is prioritást élvezzen a munkához jutás […] mindenki számára« [8]” (Laudato si’ enciklika, 127).

Ha olyan jövőbe akarunk nézni, amely emberhez méltó, ha békés jövőt akarunk társadalmaink számára, azt egyedül úgy tudjuk elérni, ha a valódi inklúzióra törekszünk: „arra, amely megadja a méltó, szabad, kreatív, részvételt biztosító és szolidáris munkát” [9]. Ez az áttérés (a likvid tőkén alapuló gazdaságról a szociális gazdaságra) nemcsak új perspektívákat és konkrét lehetőséget fog nyújtani az integráció és az inklúzió számára, hanem ismét felébreszti a képességünket, hogy megálmodjuk azt a humanizmust, amelynek Európa bölcsője és forrása volt.

A megfáradt, de az energiákban és belső lehetőségekben még gazdag Európa újjászületéséhez az egyház hozzájárulhat és hozzá is kell járulnia. Feladata egybeesik küldetésével, ez pedig az evangélium hirdetése, amely ma jobban, mint valaha abban nyilvánul meg, hogy odamegy az ember sebeihez, elviszi neki Jézus erős és egyszerű jelenlétét, az ő vigasztaló és bátorító irgalmát. Isten az emberek között kíván lakni, de ezt csak olyan férfiak és nők révén tudja megtenni, akiket – mint a földrész nagy evangelizálóit – ő megérintett, és akik – semmi másra nem törekedve – az evangéliumot élik. Csak egy tanúságtevőkben gazdag egyház adhatja újra az evangélium tiszta vizét Európa gyökereinek. Ennek érdekében a keresztények haladása a teljes egység felé az idők egyik fontos jele, de ezt sürgősen megköveteli az is, hogy válaszoljanak az Úr felhívására: „hogy egyek legyenek” (Jn 17,21).

Eszemmel és szívemmel, reménnyel és hiú nosztalgiázás nélkül, mint egy gyermek, aki az anya-Európában újra megtalálja életének és hitének gyökereit, egy új európai humanizmusról álmodom, a „humanizáció állandó előrehaladásáról”, amelyhez „emlékezetre, bátorságra, egészséges és emberi utópiára” szükség van [10]. Egy fiatal Európáról álmodom, aki képes még arra, hogy anya legyen: anya, akinek élete van, mert tiszteletben tartja az életet és reményt kínál az életre. Olyan Európáról álmodom, aki gondját viseli gyermekének, aki testvérként segíti a szegényt és azt, aki befogadást keresve érkezik, mert nincs már semmije, és menedéket kér. Olyan Európáról álmodom, aki meghallgatja és megbecsüli a betegeket és időseket, hogy ne haszontalan, kidobható tárgyaknak tekintsék őket. Olyan Európáról álmodom, amelyben migránsnak lenni nem bűncselekmény, hanem felhívás arra, hogy még nagyobb elkötelezettséggel foglalkozzunk az egész ember méltóságával. Olyan Európáról álmodom, ahol a fiatalok a becsületesség tiszta levegőjét szívják be, szeretik a kultúrának és a fogyasztói gondolkodás véget nem érő szükségei által be nem szennyezett, egyszerű életnek a szépségét, ahol a megházasodás és a gyermekvállalás felelősség és nagy öröm, nem pedig kellőképpen állandó munka hiánya miatti probléma. A családok Európájáról álmodom, amelynek valóban hatékony stratégiái vannak, melyek inkább az arcokra, mint a számokra összpontosítanak, inkább gyermekek születését, mint javak gyarapítását tartják fontosnak. Olyan Európáról álmodom, amely előmozdítja és védelmezi minden egyes ember jogait anélkül, hogy megfeledkezne a mindenki iránti kötelességekről. Olyan Európáról álmodom, amelyről nem lehet azt mondani, hogy az emberi jogok melletti elkötelezettsége volt az utolsó utópiája. Köszönöm!

JEGYZETEK
1. Beszéd az Európai Parlamentben, Strasbourg, 2014. november 25.
2. Ugyanott.
3. Nyilatkozat 1950. május 9-én, Salon de l’Horloge, Quai d’Orsay, Párizs.
4. Ugyanott.
5. Beszéd az Európai Parlament előtt, Párizs, 1954. április 21.
6. Beszéd a német kisiparosok gyűléséhez, Düsseldorf, 1952. április 27.
7. Beszéd a népi mozgalmakhoz Bolíviában, Santa Cruz de la Sierra, 2015. július 9.
8. XVI. Benedek Caritas in veritate kezdetű enciklikája (2009. június 2.), 32: AAS 101 (2009) 666.
9. Beszéd a népi mozgalmakhoz Bolíviában, Santa Cruz de la Sierra, 2015. július 9.
10. Beszéd az Európa Tanács előtt, Strasbourg, 2014. november 25.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »