Ferenc pápa az ifjú jezsuitáknak: Kérjetek gyalázatot, megvetést és üldöztetést!

Ferenc pápa az ifjú jezsuitáknak: Kérjetek gyalázatot, megvetést és üldöztetést!

Ferenc pápa még 2018. december 3-án mondott beszédet a római Nemzetközi Gesù Kollégium közösségének az intézmény alapításának 50. évfordulója alkalmából a vatikáni Konzisztóriumi teremben. A Szentatya teljes beszédét közreadjuk az alábbiakban.

Kedves testvérek, jó reggelt!

Köszönöm a látogatásotokat, örülök neki. Idén ünneplitek a Gesù kollégium alapításának 50. évfordulóját, amely Arrupe atya kezdeményezésére indult 1968-ban. Az ötvenedik, jubileumi esztendőben a Szentírás szerint „mindenki kapja vissza birtokát, mindenki térjen vissza családjához” (Lev 25,10). Viszont most senkinek sem kell csomagolnia! Azonban mindnyájatoknak szól a hívás, hogy visszatérjetek a „helyre”, amely a sajátotok, vagyis hogy „vágyakozzatok arra, ami alapvető és eredeti” (Fáber Szent Péter, Memoriale, 63), hogy meglátogassátok azt a családot, amelyben Isten újjáalkotott benneteket, amelyben megvallottátok, hogy Hozzá tartoztok.

Isten jezsuitává tett benneteket, és ez a jubileum kegyelmi pillanat, hogy megemlékezzünk és együttérezzünk az Egyházzal (sentire cum Ecclesia), egy társaságban és egy közösségben, amelynek neve: Jézus. Emlékezni azt jelenti, hogy újra Jézusra, az ő életére alapozzuk magunkat. Azt jelenti, hogy újra világos nemet mondunk arra, hogy saját magunkért éljünk, és Jézussal együtt kinyilvánítjuk, hogy az Atyáért élünk (vö. Jn 6,57). Ezért – úgy, mint Jézus – a szolgálatért kell hogy éljünk, és nem azért, hogy nekünk szolgáljanak (vö. Mk 10,45).

Az emlékezésben tudatosan megismételjük, hogy a jezsuitának elég az Úr húsvétja. Másra nincs szükség. Hasznos lehet megismételni a Lelkigyakorlatok második hetét, hogy újra Jézus életére alapozzuk magunkat, aki a húsvét felé tart. Ugyanis a formáció mindenekelőtt arról szól, hogy valamire alapozzuk életünket. Ezért bátorkodom tanácsolni nektek, térjetek vissza a szolgálat imabeszélgetéséhez, hogy olyanná váljatok, mint Jézus, hogy utánozzátok Jézust, aki kiüresítette és semmivé tette önmagát, vagyis engedelmes lett egészen a halálig.

Ez az imabeszélgetés elvezethet arra a pontra, hogy kitartóan kérjetek gyalázatot, megvetést és üldöztetést.

Ez a döntő feltétel, testvérek! Ha valakinek ez nem sikerül, beszéljen róla a lelki atyjával. Utánozni Jézust. Mégpedig azon az úton, amelyről Szent Pál a Filippienek szóló levélben beszél (Fil 2,7), és nem félni attól, hogy kérjük ezt, hiszen ez boldogság: „Boldogok vagytok, ha rosszat mondanak rólatok, ha gyaláznak és üldöznek benneteket…” Ez a ti utatok: ha nem tudjátok szívvel elvégezni ezt az imabeszélgetést, valamint meggyőződéssel odaadni egész életeteket, és kérni mindezeket, akkor megfelelő gyökérzet híján lesztek.

Megalapozódni, ez tehát az első ige, amit a szívetekre akarok bízni. Erről írt Xavéri Szent Ferenc, akit ma ünneplünk: „Kérlek benneteket, hogy minden dolgaitokban teljesen az Úrra alapozzátok magatokat” (90., Kagosimai levél). Ilyen módon, tette hozzá, nincs olyan csapás, amelyre ne lehetne fölkészülni. Ti abban a házban laktok, ahol Szent Ignác élt, ahol a Rendalkotmányt írta és misszióba küldte az első társakat, szerte az egész világba. Az eredeti szellemre alapozzátok magatokat. Ez a római évek kegyelme: az alapozás kegyelme, az eredeti szellem kegyelme. És ti olyan „keltető” vagytok, amely a világot Rómába és Rómát a világba viszi, a Társaságot az Egyház szívébe és az Egyházat a Társaság szívébe.

A második ige a növekedés. Ezekben az években arra vagytok meghíva, hogy növekedjetek, erősítve a gyökereiteket. A növény a gyökerei által növekszik, amelyek nem látszanak, de az egészet ők tartják fenn. Nem akkor maradnak el a gyümölcsök, ha a növénynek kevés ága van, hanem ha elszáradnak a gyökerei. Ha vannak gyökereink, az azt jelenti, hogy a szívünk megfelelően „be van oltva”, s Istenben képes kitágulni. Istennek, aki a mindig nagyobb (semper maior), az életünkben a magis-szal válaszolunk, világos és elfojthatatlan lelkesedéssel, a tűzzel, amely bennünk lángol, és azzal a pozitív és folyton növekvő feszültséggel, amely nemet mond minden megalkuvásra. Ez a „jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot” Szent Páltól (1 Kor 9,16), ez a „nem álltam meg egy pillanatra sem” Xavéri Szent Ferenctől (20. levél, Szent Ignácnak), ez ösztökélte Szent Alberto Hurtadót, hogy hegyes nyíl legyen az Egyház alvó tagjaiban. Az a szív, amely nem tágul ki, elsorvad. Ezt ne feledjétek. Ami nem növekszik, az elhervad.

Nincs növekedés válság nélkül – ne féljetek a krízisektől, ne féljetek –, ahogy nincs gyümölcs metszés nélkül és győzelem sincs küzdelem nélkül. Növekedni és meggyökerezni azt jelenti, hogy rendíthetetlenül küzdünk minden lelki világiasság ellen, amely a legrosszabb, ami csak fenyegethet bennünket, miként de Lubac atya mondta.

Hírdetés

Ha a világiasság a gyökereket érinti, akkor viszlát, gyümölcsök, viszlát, növény!

Számomra ez napjaink legnagyobb veszélye: a lelki világiasság, amely a klerikalizmushoz vezet, és így tovább. Azonban a növekedés folytonos agere contra a saját egónkkal szemben, akkor sok gyümölcs lesz. A gonosz lélek szüntelen azzal kísért, hogy megtalálja a „vigaszaitokat”, azzal hízelegve, hogy jobban fogsz élni, ha megkapod azt, amit akarsz; a jó Lélek ezzel szemben finoman a jóra bátorít, hogy alázatos fogékonyságban növekedjetek, előre haladva, szakadások és elégedetlenség nélkül, azzal a derűvel, amely csak az Istentől jön. Valaki rosszhiszeműen erre azt mondhatná: „De hiszen ez pelagianizmus!” Nem, ez a Megfeszített Krisztussal való szembesülés, akivel azt az imabeszélgetést végzed, amelyről az imént szóltam, mert csak az Úr kegyelmével lehetséges járni ezt az utat.

A növekedés két pozitív jelére szeretném fölhívni a figyelmeteket, a szabadságra és az engedelmességre: két erény, amelyek akkor fejlődnek, ha együtt járnak. A szabadság alapvető, hiszen „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17). Isten Lelke szabadon beszél mindenkihez az érzéseken és gondolatokon keresztül; nem lehet sémákba szorítani, de szívvel be lehet fogadni, előre haladva az úton, mint szabad fiak, nem pedig mint szolgák. Azt kívánom nektek, hogy szabad fiak legyetek, egyek a sokszínűségben, akik minden nap a legnagyobb szabadság elnyeréséért küzdenek: a saját magunktól való szabadságért. Az imádság nagy segítségetekre lesz, az imádságot sosem lehet elhanyagolni: ez Arrupe atya öröksége, melyet élete végén hagyott ránk, ez az ő „hattyúdala”.

Olvassátok el azt a felhívást, azt a beszédet, amelyet a thaiföldi menekülttáborban intézett a jezsuitákhoz. Ezután fölszállt a repülőgépre, és amikor megérkezett Rómába, akkor érte az agyvérzés. A szabadság pedig az engedelmességgel együtt jár: ahogy Jézusnak, úgy számunkra is az az élet eledele, hogy megtegyük az Atya akaratát (vö. Jn 4,34), és az atyákét, akiket az Egyház ad számunkra. Szabadok és engedelmesek, miként Szent Ignác, amikor a Villa D’Este-ben sokáig várakozott, egyszerre szelíden és eltökélten, teljes szabadságban mutatta be a pápának a Társaság tökéletes engedelmességét, olyan Egyházban, amely bizonyosan nem tükrözte az evangéliumi erényeket.

Itt egy „pillanatképet” láthatunk a felnőtt, érett jezsuitáról. A szabadság és az engedelmesség lehetővé teszik, hogy kreatív módon működjünk együtt az elöljáróval. Egyszer azt mondtam egy csapat jezsuitának, akik – azt hiszem – elöljárónak készültek, hogy a Társaság generálisa egy „békanyáj” pásztora, mert a jezsuita, élve a szabadságával, sok-sok elképzelést visz az szegény elöljáró elé, akinek így az egyik oldalról a másikra kell járnia… Egységet teremteni, de nem szelíd bárányokkal, hanem békákkal! Ez igaz és fontos is. De miben áll az elöljáróval való kapcsolat és egység biztosítéka? A lelkiismeret föltárásában. Kérlek, ezt soha ne hagyd el, mert ez teszi lehetővé az elöljáró számára, hogy gondozzon egy „békanyájat”, hogy azt új összhangra vezesse, mert ismer téged, és holnap te leszel, aki az ő beszámolóját fogadod, mert mindannyian testvérek vagyunk, akik jól ismerjük egymást. Szabadság, engedelmesség, a lelkiismeret feltárása mint módszer, mint út.

Megalapozódni, növekedni és végül érlelődni. Ez a harmadik ige. Nem a gyökerekben vagy a törzsben zajlik az érés, hanem amikor gyümölcsöt hozunk, amelyek új magokkal termékenyítik meg a földet. Ekkor lép színre a misszió, amikor szembesülsz korunk helyzetével, és gondoskodsz a világról, amelyet Isten szeret. Szent VI. Pál azt mondta: „Az Egyházban mindenhol, a legnehezebb területeken és a csúcsokon is, az ideológiák útkereszteződéseiben, a társadalom lövészárkaiban, az emberek égető szükségletei és az Evangélium örök üzenete frontvonalán: ott voltak és ott vannak a jezsuiták.” (Beszéd a Társaság a 32. Általános Rendgyűléséhez, 1974. december 3.). Úgy gondolom, ezen szavak fejezhetik ki a legmélyebb üzenetet, amelyet egy pápa adott a Társaságnak.

A legkuszább helyzetekbe, a határterületekre, az emberiség sivatagjaiba: ide szól a jezsuita hivatása. Lehet, hogy itt bárányként találja magát a farkasok között, de nem kell legyőznie a farkasokat, pusztán báránynak kell maradnia.

Így a Pásztor megtalálja, hol van az ő báránya (vö. Aranyszájú Szent János: 33. Szentbeszéd Máté evangéliumához).

A szenvedélyes és fegyelmezett tanulás hozzájárul ehhez a küldetéshez. Mindig hasznotokra válik, ha az Ige szolgálatát a vigasztalás szolgálatával ötvözitek. Itt azt a testet érinthetitek, amelyet az Ige öltött magára: ahogy Krisztus szenvedő tagjairól gondoskodtok, a megtestesült Igével kerültök bensőségesebb kapcsolatba. A szenvedések, amelyeket láttok, ne ijesszenek meg benneteket. Vigyétek őket a Megfeszített elé. Ott és az Eucharisztiában születik a türelmes szeretet, amely tudja, hogyan ölelje át minden idők keresztre feszítettjét. Így érlelődik együtt a türelem és a remény is, hiszen ők ikertestvérek: együtt növekednek. Ne féljetek a sírástól, amikor kemény helyzetekbe kerültök: ezek a cseppek öntözik és teszik tanulékonnyá az életet. Az együttérzés könnyei megtisztítják a szívet és az érzelmeket.

Rátok tekintve egy nemzetközi közösséget látok, amelynek hivatása, hogy együtt növekedjen és érlelődjön. A Gesù Kollégium legyen továbbra is az élet művészetében aktív edzőterem, amely életnek része a másik ember is. Nem pusztán arról van szó, hogy megértjük és jót akarunk egymásnak, esetleg időnként elviseljük a másikat, hanem hogy hordozzuk egymás terheit (vö. Gal 6,2). Nemcsak az országok kölcsönös törékenységét, hanem a népek különböző történeteinek, kultúrájának, emlékeinek terhét is. Nagy hasznotokra válhat, ha a mellettetek élő testvér jelenléte által megosztjátok és fölfedezitek a világ igazi örömeit és problémáit; átölelve benne nemcsak azt, ami érdekes és lelkesítő, hanem egy Egyház és egy nép aggodalmait és reményeit is: kitágítva a határokat, minden alkalommal áthelyezve a horizontot, mindig kicsit tovább. Az áldás, amelyben részesítelek benneteket, jusson el országaitokba és legyen segítségetekre, hogy megalapozzátok magatokat, növekedjetek és érlelődjetek Isten nagyobb dicsőségére. Köszönöm nektek és kérlek benneteket, hogy imádkozzatok értem. Köszönöm.

Fordította: S. Nevelős Gábor SJ

Forrás és fotó: Jezsuita.hu

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »