A Szentatya szeptember 26. és 29. között zajló luxemburgi és belgiumi apostoli útja keretében szeptember 27-én délután a Leuveni Katolikus Egyetemre látogatott, hogy az egyetemi oktatókkal találkozzon.
Megérkezésekor a pápát Luc Sels, a flamand Katholieke Universiteit Leuven rektora; Françoise Smets, a vallon Université Catholique de Louvain rektora; Luc Terlinden, malines-brüsszeli érsek – mint az egyetem nagykancellárja –; Flandria miniszterelnöke, a tartomány kormányzója és Leuven polgármestere fogadta. A vendégkönyv aláírása és egy többszólamú ének elhangzása után Luc Sels rektor köszöntötte a Szentatyát és megemlékezett az egyetem alapításának hatszázadik évfordulójáról. Megnéztek egy kisfilmet a menekülteknek nyújtott segítségről és meghallgatták néhány menekült tanúságtételét. Ezt követően mondta el beszédét Ferenc pápa.
Az alábbiakban a Szentatya teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Rektor Úr, tisztelt Oktatók, kedves Fivéreim és Nővéreim, jó napot kívánok!
Örülök, hogy itt lehetek veletek! Köszönöm rektor úr köszöntő szavait, melyekkel felidézte azt a történelmet és hagyományt, amelybe ennek az egyetemnek a gyökerei nyúlnak, valamint napjaink főbb kihívásait, melyekkel mindannyiunknak szembe kell néznünk. Ez
A kulturális képzés ugyanis sosem öncélú. Az egyetemek nem eshetnek abba a kísértésbe, hogy „pusztában álló katedrálisokká váljanak”, hiszen természetüknél fogva olyan helyek, amelyek elgondolásokat és új impulzusokat adnak az ember életéhez és gondolkodásához, valamint a társadalom kihívásaihoz, vagyis generatív terek. Jó arra gondolni, hogy az egyetem kultúrát és elgondolásokat szül, de mindenekelőtt az igazság keresésének szenvedélyét segíti elő, az emberi fejlődés szolgálatában. Különösen a katolikus egyetemek – mint amilyen ez is – kapták azt a feladatot, hogy átadják Jézus Krisztus evangéliuma kovászának, sójának és világosságának döntő fontosságú hozzájárulását, valamint az Egyház élő hagyományát, mely mindig nyitott az új helyzetekre és az új javaslatokra” (Veritatis gaudium apostoli konstitúció, 3).
Ezért egy egyszerű kéréssel szeretnék hozzátok fordulni: tágítsátok a megismerés határait! Nem fogalmak és elméletek gyarapításáról van szó, hanem arról, hogy az akadémiai és kulturális képzést olyan térré tegyük, amely átfogja az életet és az élethez szól.
Van egy rövid bibliai történet a Krónikák könyvében, melyet szeretnék felidézni. A főszereplő Jabéc, aki ezt a kérést intézi Istenhez: „Bárcsak megáldanál s kiterjesztenéd határaimat” (1Krón 4,10). Jabéc jelentése fájdalom, és azért kapta ezt a nevet, mert édesanyja sokat szenvedett a szülés közben. Most azonban Jabéc nem akar saját fájdalmába zárkózni, nem akarja siránkozva vonszolni magát, s azért imádkozik az Úrhoz, hogy „tágítsa ki életének határait”, hogy áldott, nagyobb, befogadóbb térbe léphessen. Ennek ellentéte a bezárkózás.
Manapság ugyanis egy ambivalens helyzettel állunk szemben, amelyben a határok szűkek. Egyrészt olyan kultúrában élünk, amelyet az igazság kereséséről való lemondás jellemez. Elvesztettük a nyughatatlan keresés szenvedélyét, hogy a gyenge gondolkodás kényelmébe meneküljünk – a gyenge gondolkodás drámája! –, hogy abba a meggyőződésbe meneküljünk, hogy minden egyenlő, hogy az egyik dolog annyit ér, mint a másik, hogy minden relatív. Másrészt, amikor egyetemi környezetben és más közegben igazságról beszélünk, gyakran esünk bele a racionalista megközelítés hibájába, mely szerint csak a mérhető, észlelhető, fogható tekinthető igaznak, mintha az élet kizárólag az anyagra és a láthatóra szűkülne. Mindkét esetben szűkek a határok.
Az egyik oldalon ott van a szellem fáradtsága, mely állandó bizonytalanságba és a szenvedélynélküliségbe taszít bennünket, mintha hasztalan lenne értelmet keresni egy olyan valóságban, amely érthetetlen marad. Ez az érzés gyakran jelenik meg Franz Kafka műveinek bizonyos szereplőiben, aki a huszadik századi ember tragikus és nyomasztó állapotát mutatta be. Az egyik elbeszélésének két szereplője közötti párbeszédben ezt a kijelentést olvassuk: „Azt hiszem, maga csak azért nem foglalkozik az igazsággal, mert túl megerőltető” (Decrizione di una Battaglia, in Racconti, Mondadori, Milano, 1990, 38; magyarul: Egy küzdelem leírása, in Elbeszélések, Európa, Budapest, 1973, 267–311).
S ezért a szellem fáradtságában jobban megbabonáz bennünket a felszínes élet, mely nem tesz fel túl sok kérdést; ahogyan jobban vonz bennünket a könnyű, könnyed, kényelmes „hit”, mely soha semmit nem tesz vita tárgyává.
A másik oldalon pedig ott van a lélektelen racionalizmus, melynek hibájába ma ismét beleeshetünk, mivel a technokrata kultúra határoz meg bennünket. Amikor az ember puszta anyaggá szűkül, amikor a valóság a látható határain belülre korlátozódik; amikor az értelem csakis a matematikai értelem, amikor az értelem csakis a „laboratóriumi” értelem, akkor elvész az ámulat – ha nincs ámulat, akkor nem tudunk gondolkodni; az elámulás a bölcselet kezdete, a gondolkodás kezdete –, elvész a belső csodálkozás, mely arra késztet, hogy a megragadhatón túl keressünk, hogy az égre nézzünk, hogy feltárjuk azt a rejtett igazságot, amely az alapvető kérdésekre válaszol: miért élek? Mi életemnek az értelme? Mi ennek az útnak a végcélja? Romano Guardini feltette magának a kérdést: „Minden haladás ellenére miért olyan ismeretlen az ember önmaga számára, és miért válik egyre inkább azzá? Mert elvesztette a kulcsot az ember lényegének megértéséhez. Igazságunk törvénye azt mondja, hogy az embert csak felülről, önmaga felettről, Istentől lehet megismerni, mert csak tőle nyeri létét” (Preghiera e verità, Morcelliana, Brescia, 1973, 56).
Kedves Oktatók, a szellem fáradtsága és a lélektelen racionalizmus ellen tanuljunk meg mi is úgy imádkozni, mint Jabéc: „Uram, tágítsd ki határainkat!” Kérjük Istent, hogy áldja meg munkánkat egy olyan kultúra szolgálatában, amely képes szembenézni a mai kihívásokkal! A Szentlélek, akit ajándékba kaptunk, arra indít bennünket, hogy keressünk, hogy megnyissuk gondolkodásunk és cselekvésünk tereit, míg el nem vezet bennünket a teljes igazságra (vö. Jn 16,13). Tisztában vagyunk azzal – ahogy a rektor úr az elején mondta –, hogy
Ehhez kapcsolódóan szeretném őszintén mondani nektek: köszönöm! Köszönöm, mert határaitok kitágításával befogadó térré váltatok az összes menekült számára, akik ezernyi bizonytalanság, sok vesződség és néha kegyetlen szenvedések közepette kényszerülnek elmenekülni hazájukból. Köszönöm! Az imént a videóban egy nagyon megható tanúságtételt láthattunk. És miközben egyesek a határok megerősítését követelik, ti mint egyetemi közösség kitágítottátok határaitokat. Köszönöm! Kitártátok karotokat, hogy befogadjátok ezeket a fájdalomtól megsebzett embereket, hogy segítsétek őket a tanulásban és a fejlődésben. Köszönöm!
Erre van szükségünk: olyan kultúrára, amely kitágítja a határokat, amely nem „szektás” – és ti nem vagytok szektásak, köszönöm! –, nem helyezi magát mások fölé, hanem ellenkezőleg, elvegyül a világ tésztájában, jó kovászt vive bele, mely az emberiség javához járul hozzá. Ez a feladat, ez a „nagyobb remény” van rátok bízva!
E föld egyik teológusa, ennek az egyetemnek a hallgatója és tanára mondta: „Mi vagyunk az égő csipkebokor, mely lehetővé teszi Isten számára, hogy megnyilvánuljon” (Adolphe Gesché: Dio per pensare. Il Cristo, San Paolo, Cinisello Balsamo, 2003, 276). Tartsátok égve ennek a tűznek a lángját; tágítsátok a határokat!
Legyetek főszereplők a befogadás, az együttérzés, a gyengébbekkel való törődés és a világunk nagy kihívásaira való odafigyelés kultúrájának megteremtésében!
És kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
