Fenntartható vágyaink legyenek! – Zöld zarándoklatot szervezett Böjte Csaba

Fenntartható vágyaink legyenek! – Zöld zarándoklatot szervezett Böjte Csaba

Több mint háromszázan fogadták el Böjte Csaba erdélyi ferences szerzetes meghívását, aki augusztus 17-ére engesztelő zarándoklatot hirdetett a teremtett világ ellen elkövetett bűneinkért. A szentendrei skanzentől Visegrádig 16 kilométernyi utat tettek meg a zöld ruhába öltözött résztvevők, akiknek a „lelki vezetője” Ferenc pápa volt a Laudato si’ enciklikából vett részletek segítségével.

Az ország számos pontjáról, valamint Erdélyből, Felvidékről, Vajdaságból érkezett zarándokok a skanzen hivatalos nyitása után annak kis kápolnájánál gyülekeznek, ötven szerencsés első világháborús vonatkocsival mehet e kis szakaszon, hiszen épp egy akkoriban játszódó filmet forgatnak a falumúzeumban.

Mária mennybevételének két nappal korábbi ünnepét idézik meg a népénekek, majd az ötletgazda, a sötétzöld habitust viselő Böjte Csaba is arról beszél köszöntőjében, hogy 1083-ban Nagyboldogasszony ünnepére hívott össze gyűlést Szent László király Székesfehérvárra. Azért is éppen e napra, mert mintegy fél évszázaddal korábban – utód híján – Szent István is augusztus 15-én ajánlotta fel koronáját a Szűzanyának. De ha ez a felajánlás Nagyboldogasszonykor történt, akkor miért is augusztus 20-a a nemzeti ünnepünk? Szent László – érezve a magyarok közötti feszültséget – ötnapos bűnbánati időt rendelt el, hogy békét kössenek a haragosok. A király maga is útra kelt a visegrádi várhoz, hogy a toronyban fogva tartott Salamont kiengedje, és kiengesztelődjön vele. Ezt követően negyvenévnyi béke szállt a Kárpát-medencére, augusztus 20-án pedig megnyitották István király sírját, és oltárra emelték.

Böjte Csaba szerint a mai ember is hajlamos könnyen összeveszni, és kérdéses, hogy ki tudunk-e olyan könnyen engesztelődni más népekkel, mint ahogyan Szent László tette az ellene harcolókkal. Ezért is gondolta úgy, hogy időszerű egy engesztelő zarándoklat augusztus 15. és 20. között. László királlyal ellentétben a mai zarándokoknak csak egy napnyi útra kellett vállalkozniuk, és nem Székesfehérvárról indultak, hanem a szentendrei skanzentől.

Nem csak a távot, a kiengesztelődés tárgyát is átszabta a ferences szerzetes, mert úgy látja, a mai Európában, legalábbis az Európai Unióban nem kellett vérnek folynia a politikai átrendeződésért. 500 millió ember egymásnak feszült az Európai Parlament megválasztásakor, volt anyázás és acsarkodás, de nem csörtettek katonák, nem dördültek fegyverek, mint az első világháborúban. Európa lassan a nagykorúság felé sodródik a politikában – véli Csaba testvér.

Ugyanakkor polgárháború zajlik szerinte, de anyánkkal, a természettel szemben. Környezetünket leuraljuk pocsékolással, pazarlással. Pedig az egész világ sóvárogva várja Isten kiteljesedését, Istenét, aki mindent szeret, ami van: a szelídgesztenyét, a szilvafát, ezt a kis kápolnát – mutat körbe a szerzetes. – Isten szeretetének nincs szavatossága, az örök életre való.

Csaba testvér 13–14 éves volt, amikor nagytatája kezébe adta a nagykést, hogy ő szúrja le a húsvéti bárányt. A szerzetes szerint sok ételt pazarlónak lenne más a magatartása, ha ennyire konkrét módon szembesülne azzal, hogy valakinek meg kellett halnia azért, ami a tányérjában van. A skanzen azért kiváló helyszín egy teremtésvédelmi zarándoklat kiindulópontjaként, tartja Böjte Csaba, mert itt tényleg látható, hogy nem kell feltétlenül négy-ötszáz négyzetméteren lakni, szembesülhetünk vele, hogy a nagyszüleink ruhái mennyivel kisebb szekrényben is elfértek. „Az utolsó ítéletkor se a házad, se az autód, se a diplomád nem fog szembejönni, hanem csak a szeretteid.”

A zarándokok Ferenc pápa Laudato si’  kezdetű, nemcsak a természetről, hanem az emberi társadalomról is szóló zöld enciklikájának az első bekezdéseit hallgathatják meg útravaló gyanánt, majd Pilisszentlászló felé vesszük utunkat, a Mária Út önkéntesei által vezetett negyven-ötven fős keresztaljákban.

Hírdetés

Fokozatosan vetjük bele magunkat a természetbe, először csak a ritmust vesszük fel az autóút mentén, aztán beszippant minket az erdő. Ahogy a cseppet sem monoton hatású, a zöld megannyi változatában díszlő ruháinkban haladunk, mintha mi magunk is a természet kis mozgó darabjai lennénk. A menet elején az énekes légkör a meghatározó, leghátulra már nem hat el a hangszóró: ott a kirándulás, a természetjárás jelleg domborodik ki. Az út során kétszer állunk meg hosszabb időre: Pilisszentlászlón egy egyórás ebédszünetre, majd az Apáti-kúti-patak gyönyörű, festői völgyén túljutva a Kaán-forrásnál, hogy vizet vegyünk. De a testi táplálék mellett egyik helyen sem marad el a lelki eledel sem: egy–egy tized rózsafüzér, egy-két gondolat az enciklikából és Böjte Csaba gondolatai, aki ferences szerzetesként arra is törekszik, hogy a természetnek is a kisebb testvére legyen. Emellett egy nyugdíjas erdésznek köszönhetően, aki már több mint húsz éve lakik Szentlászlón, minden egyes állomásnál új és új titkokat tudhatunk meg a környékről.

Azon gondolkozom, hogy ezúttal nem csak az embereket kellene megszólaltatnom, hanem a polgárháború kárvallottját, a minket körülvevő természetet is. Nem tudom persze, hogy le tudnám-e fordítani, amit mond. Mindenesetre egy ideig megpróbálok rá figyelni… Hallom a nyugalmat árasztó csobogását a pataknak, amelyen időről időre át kell kelnünk. Látom, hogy válik szét az embertömeg, ha egy-egy sarasabb útrészre érünk. A hangszóró eleme egy idő után lemerül: halkabb, de az erdőhöz jobban illő hangunk lesz egyből. A természet szava, azt hiszem, a csend, az apró neszek (legalábbis amíg nem jön egy vadállat).

A szép, komótos út végén beérünk Visegrádra, s bár nem a Salamon-toronyhoz megyünk, mint Szent László, hanem a Keresztelő Szent János nevét viselő templomhoz, a mi kiengesztelődésünk is teljesült; legalábbis senki sem dönt amellett, hogy visszatérjen a kezdőponthoz, és újra végigmenjen az úton a tökéletesebb béke érdekében, amikor erre Böjte Csaba rákérdez. Csaba testvér nem fogy ki a szóból, de a gondolatból sem: a szentmise előtt arról beszél, hogy fenntartható vágyaink legyenek, mert nem lehet nyolcmilliárd embernek dübörgő terepjárója, azzal tönkretennénk a Földet, de az elérhető, hogy nyolcmilliárd ember gyönyörködjön a szépségben, a kiskertjét művelje, vagy bármilyen más módon dicsérje Isten alkotását. Ne a sátántól való örömökre vágyjunk, hanem az Istentől valókra! Az Úrral való örvendezés örömére, a közösségépítés örömére, a megismerés, a bölcsesség örömére, a szépség örömére, az alkotás örömére.

A szentmisén pedig már arról beszél a szerzetes, hogy kezdjük el szeretni, ami körülöttünk van. Ahogy Ferenc pápa is mondja a Laudato si’-ben, világcsaládot alkotunk, Isten a testi mivoltunk által összeköt minket a környezetünkkel. Például a talaj elsivatagosodása mindannyiunk megbetegedése is egyben. Mindez azonban nem jelenti, hogy minden élőlény egyenlő lenne, vagy a Földet isteníteni kéne, de azt igen, hogy törődnünk kell a többi élőlénnyel, s különösen is a többi emberrel.

A szentbeszédben arra hívja fel a figyelmet a ferences szónok, hogy mindannyiunknak támogatnunk kell a Föld nevű projektet, amelyet Isten nem azért hozott létre 4 és fél milliárd éve, hogy most kipukkanjon. Ha a Jóisten azt kéri tőlünk, hogy építsük fel a szeretet országát, akkor ezt nem azért teszi, mert nem lehetséges. Simone Weil, a zsidó származásáért meghurcolt francia katolikus filozófus, misztikus mondta, hogy a földön minden véges, egyedül Isten irgalma végtelen. Ha pedig véges, akkor mindent meg lehet beszélni, mindent helyre lehet rakni – biztat Csaba testvér. A szerzetestől egy statikus egyszer megkérdezte, hogy ha most három cserép leesik egy ház tetejéről, akkor mennyi idő alatt omlik össze az épület. Erre ő meghökkentő módon így válaszolt: egyáltalán nem fog, mert én felrakom azt a cserepet.

„Bűnbánati zarándoklatra jöttünk, képesek vagyunk jobbak lenni. Olvassunk naponta egy-egy kis fejezetet a Laudato si’-ből, hagyjuk, hogy Ferenc pápa a jóra vezessen bennünket!” – javasolja mintegy házi feladatul a zarándoklat kitalálója. Isten a semmiből elhozta idáig a világot, és nem fáradt bele, tegyük mi is a magunk dolgát! – buzdít. Egyik útitársam is valami hasonlót mondott a patakparton sétálva: elvárhatjuk a gazdaság szereplőitől, a politikusoktól, hogy tegyenek meg mindent a környezet védelméért, és szidhatjuk őket, ha nem teszik, de ezzel nem megyünk sokra. Ám ha a magunk helyén megtesszük, amit tehetünk, akkor a legtöbbet tettük. Jó látni, hogy a visegrádiak így is cselekszenek: nem palackos vizet lehet venni az agapénál, hanem jó kis helyi vízzel frissülhetünk fel.

Szentendréről hazafelé menet egy hattagú, kedves női csapattal találkozunk, többségükben Mórról jöttek, és mennek is még vissza. Ági hallotta a Mária Rádióban a felhívást, s mivel Szentendre a kedvenc városa és Böjte Csabát is nagyon kedveli, elcsábította a lányát és a barátnőjét is, meg rajtuk keresztül még többeket az útra. A harmincas Éva már volt máskor is zarándokúton, de Ági és Marika, akik az ötvenes éveikben járnak, ráadásul először vettek részt ilyen eseményen.

Akik hozzájuk hasonlóan kedvet kaptak a zarándoklatra, de lekésték a mostani engesztelő alkalmat, a Mária Út szervezésében legközelebb jövő héten szombaton, az 1Úton zarándoknap keretében tehetik meg ezt. Az idén az édesapákért felajánlott napon számos alternatív útvonal közül választhat ki-ki a kedvére.

Fotó: Merényi Zita

Agonás Szonja/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »