Feminizmus – önvizsgálat, vitakultúra, reform

Feminizmus – önvizsgálat, vitakultúra, reform

Feminista önvizsgálat? A feminizmus hívei vitatkoznának a feminizmus bírálóival? A feminizmus megreformálható, egyáltalán van igény a megreformálására?

Az angolszász feministáknál felmerült a gondolat: lehet, hogy a harmadik vonalas feminizmus nem különb, mint a bolsevizmus és a fasizmus? Én tartok tőle, hogy amit most látunk, illúzió, de persze lehet realitás is: a harmadik vonalas feminizmuson belül csigalassúsággal megkezdődött egyfajta önvizsgálat. Ami az angolszász politikai világban történik (USA/Anglia), az lecsurog Magyarországra is: kisebb mértékben elindult a magyar feminizmuson belül is egyfajta öneszmélés és a gondolat, hogy talán nyitottabbnak kellene lennie a párbeszédnek férfi és nő között, még akkor is, ha az adott férfi és női beszélgetőpartner nem osztja a feminizmus nézetrendszerét és világlátását.

A Moly.hu így mutatja be Naomi Alderman “A ​hatalom” című könyvét:

Minderre egy antifeminista reakció:

A könyv egyik értékelése, recenziója Gaura Ágnes, feminista írónő tollából:

Mintha megint felvillant volna a lehetőség arra, hogy beindul egy párbeszéd a feminizmus hívei és bírálói között. „A hatalom” is valami ilyesmi akar lenni.  Naomi Alderman észlelte és jelezte, hogy a feminizmusban is felbukkantak azok a negatív tendenciák, amik egykor releváns részei voltak a bolsevizmusnak és a fasizmusnak is. Jobban mondva: egy tekintélynek számító feminista bölcsésznő jelezte a problémát, miszerint a feminizmus totalitárius jegyeket visel magán. Ezt előtte több százan jelezték, csak azok az emberek nem voltak feministák, vagy ha igen, nem voltak tekintélyek. Alderman könyve siker lett; robbant a közéletben, de akkorát, hogy beindított egy párbeszédet, valószínűleg nemcsak az angolszász feministák körében, hanem a nemzetközi elvtársak között is.

Ez okot ad valami reményre?

Magam részéről nem vagyok naiv.

Szerintem az az ember, aki hisz abban, hogy a harmadik vonalas feminizmus a lelke mélyén jóságos és nemes, az félelmetesen buta; aki úgy gondolja, a #metoo egy becsületes kezdeményezés, az hülye a világ dolgaihoz; aki szerint “A szolgálólány meséje” a megfelelő alap az igazi párbeszédhez, az nem is akar valódi párbeszédet; aki tisztességes tudománynak tartja a Gender Studiest, az valójában nem tudja, mi a különbség a tudomány és az áltudomány között.

De a kérdés lebeg a levegőben:

Ha felmerül a lehetőség a feminizmussal való bármiféle párbeszédre, akkor érdemes élni a lehetőséggel? Vagy ez egy olyan csapda, amit érdemes elkerülni messziről?

Egyre több emberrel találkozok a jobboldalon és a libertariánusok között, akik szerint léteznek normális feministák. Sokak szerint Gaura Ágnes például pont a normális feministák egyike. Vissza-visszatérő gondolat az antifeminista táborban, hogy érdemes a normális feministákkal a párbeszéd, a diskurzus, a kommunikáció, az eszmecsere, az egészséges vita. Én gondoljak akármit a feminizmus filozófiájáról (elmaradott és meghaladott), valamilyen téren bennem is felsejlik a gondolat, hogy szükség lenne arra, hogy szóba álljunk egymással. De valahogy mindig szkeptikus vagyok, látva, hogy nem csupán a feminizmus, de a tágabb halmaz, az újbaloldal eszköztára is egyre durvul.

A párbeszéd: érdemes vagy felesleges?

Egy figyelemre érdemes antifeminista vélemény Deansdale-től:

Hírdetés

Maradjunk egy kicsit a Gaura Ágnes-szövegnél. Szimpatikus szöveg – első olvasatra. Én többször elolvastam, és egy idő után feltűnt néhány dolog.

Én úgy gondolom, a feminizmusnak van két funkciója, ami eleve rövidzárlatossá teszi a híveit. A feminizmus egyrészt vallás, jobban mondva valláspótlék. A vallás jó esetben erősíti az egyén személyiségét, de a gyengébb jellemeknél csak kapaszkodó, fogódzó. A feministák többsége jellemben gyenge, aki feminizmus nélkül értéktelennek érzi az életét. Itt pedig rakódik rá a másik funkció: a feminizmus drog. A drog bódít, vigasztal, segít elviselni az életet, azzal, hogy megadja az erő és a gondtalanság illúzióját. A feminizmus bódít, vigasztal, segít elviselni az életet, azzal, hogy megadja az erő és a gondtalanság illúzióját. A vallás és a drog funkciója egyes emberek esetében összemosódhat, kiegészítheti egymást: hiszen a vallás is működhet drogként (lásd Jehova Tanúi).

Gaura Ágnes feminista bejegyzésein a Moly-on és a Facebook-on halványan ugyan, de érződik a pótvallás és a kábítószer jelleg. Mert oké, tényleg okosabb és intelligensebb a csaj, leginkább az olyan két lábon járó sötétségekhez képest, mint Czapáry Veronika és Karafiáth Orsolya. Mint ahogy mellesleg művészként is tehetségesebb náluk. De a feminista megnyilvánulásaiból igenis érződik a mankójelleg, a valláspótlék, a drog:

Az irodalom megváltó erejében hinni dőreség. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij és Thomas Mann életműve tele van életbölcsességgel, amiből tanulhatott volna az emberiség – mégis emberek milliói mészárolták le egymást a II. világháborúban, hogy most ne is említsem a fasizmus, a nemzetiszocializmus és bolsevizmus mészárszékeket eredményező nagy ívű kísérleteit! Naomi Alderman regénye humanizálja a feminizmust? Na jah…!

Tévedés ne essék: ez vallásos szöveg. Kvázi-vallásos szöveg, persze. A “feminizmus harmadik hulláma” és a “metoo” szent tehenek, kvázi-vallási dogmák. Az eszkatológikus cél is adott: az „általános egyenlőség”. Az egyébként mi? Homályos a fogalom, mint minden vallásos vagy kvázi-vallásos szövegnél, gondolkodásnál.

A feminista kiáltvány egyenlő a szent szöveggel. Olyan szöveggel, amit áhítattal olvasnak és idéznek a feminista hívek. Naomi Alderman skolasztikus bölcselő, mint Margaret Atwood. Az Atwood-regény és az Alderman-regény egyaránt feminista kiáltványok, vagyis szent szövegek. Regények politikai kiáltványként, vagyis szent szövegekként való kezelése elég abszurd, már-már beteges. Ilyet még a marxista esztétika művelt a „régi szép időkben”. De hát, ahogy ezen logika szerint a magánélet közügy, úgy az irodalom is politika.

Margaret Atwood az a lektürszerző, akinek a nevét áhítattal ejtik ki a progresszív bölcsészlányok. Kvázi-vallásos áhítattal. Margaret Atwood valami olyasmi a feminista kvázi-vallásban, mint a katolicizmusban Szent Ágoston. Egyházanya. A női szent, aki lefektetett egy dogmát a feminista skolasztikában. Mivel Atwood szent, ezért szóba sem jöhet semmiféle interpretációban a kritikus megközelítés.

Amúgy nem csupán Gaura Atwood-imádatában, hanem Alderman Atwood-ra való hivatkozásában is tetten érhetőek kvázi-vallásos elemek:

És itt már kicsit én is fogtam a fejem, mert nem igazán értettem, mit akar Gaura. De hát ez egy ilyen bagázs!

Gond van a szenvedéstörténettel?

Gaura szerint a férfi és a női szenvedéstörténet egyaránt káros. Oké, ezzel még egyet is értek.

De ha Gaurának problémája van a szenvedéstörténettel, akkor miért fontos neki a #metoo, ami a női szenvedéstörténet alapján kezdte meg a tevékenységét; Margaret Atwood, aki a női szenvedéstörténetnek adott egy regényes formát; és a feminizmus harmadik hulláma, aminek a fundamentuma a női szenvedéstörténet?

Harmadik hullám, #metoo, Margaret Atwood – három olyan létező, amelyet rendesen felhasználtak az elvtársak a férfiak elleni gyűlöletkampányra. Már csak az Isztambuli Egyezmény hiányzott a szövegből!

Hajaj, itt már tetten érhető a kognitív disszonancia!

Hol van itt a reagálás a harmadik hullámos feminizmus árnyoldalaira, a Gender-kurzus rémtetteire?

Természetesen sehol!

Kvázi-vallásos emberekkel érdemes a párbeszéd?

Költői kérdés!


Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »