Felvidéki hangulatjelentés

Rosszindulat, gőg, irigység, karriervágy, bosszú, s ami mindezt motiválja, a tudatlanság, kulturálatlanság, az intelligencia és a politikai vitakultúra hiánya, a semmit nem tevők szócsatája, a közügyek iránti közömbösség, a tisztelet és szeretet hiánya, de leginkább az alázat és szolgálathűség hiánya…

S aki dolgozik, gyereket nevel, közéleti tevékenységet végez, szervez, rendez, családot tart el, vagy épp a betegágyán fekszik, mit sem tud ebből az őrületből, ami nálunk zajlik, ami nem is volna baj, csak kiesik a társadalmi életből, a minden mindegy elvén, jó ha a magyarságát bevallja, ha még lesz hol (mert már a népszámlálásnál is kihagynak majd bennünket).

S politikai színtéren már alig van kivétel, akiről azt hittük, hogy hiteles ember, abban is megrendült a bizalmunk, mert hol ide áll, hol oda áll, hogy a listákon való megjelenést ne is említsük.

Honnan ez a nagy önbizalom, mit csináltak eddig, például az MKP elnökségén belül, kívül, hol ütötték az asztalt, párton belül, ha valami nem tetszett, hol változtattak valamit is körzetükben, ha valami nem tetszett a régieknél?

Egy fiatal barátom írta le most nemrég: „Nincs olyan, hogy fiatal, nem fiatal. Tenni akaró közösségi emberek kellenek, akik tudnak másokért tenni”. Én pedig hozzáteszem, azok, akik már eddig is tettek, vagy fiatalon ott voltak valaminek az élén, de még szépkorukban is „használhatók”. Mert ez így működött még az önkéntes világban, s mentettek iskolát, anyanyelvet, számítógép, Facebook nélkül, aki tenni akart, az vette a „labdát”, a titkos leveleket, vagy a választási plakátokat, s jelezték a vészt, vagy éppen összefogásra hívtak. Hová lettek az önkéntes emberek?

Vajon hány új mozgalmat, pártot alapító ifjú vagy idős tűzte példaképül zászlajára Esterházy János az itt élő magyarságért való kiállásáért? Hányan merítenek idézetet, példát a bibliai intelmekből, szeretet, kitartás, hűség Isten, haza, nemzet… szövegekből. Itt-ott találkozunk hazai viszonylatban ilyesmivel, csak nem éljük meg példáikat, a kiállással, a nép meghallgatásával, jelenlétünkkel.

Hírdetés

Ugyan már, példakép! Egyszer ezért valaki megmosolygott, fiatal volt ő is. Az egyik mozgalomindítónak nem oly régen írtam, hogy alázattal és szolgálattal kell az ügy élére állni, ami nem zárja ki a határozottságot, a keménységet. Megsértődött.

Bezárkóztunk fizikai és szellemi értelemben egyaránt, a családi és a politikai élet területén is. Most feltűnt több világot megváltó, „értünk aggódó” ifjú és idősebb, csak éppen senkit nem kérdeztek meg az emberek közül.

Nincsenek találkozások, fórumok, helyi, járási, de országos szinten sem. Ott ahol az emberek is megnyilvánulhatnának személyesen, nem a pofafalon, ahol olykor még pofátlanul is szólnak, vagy a négy-öt haver, elv-társ összehajol formában.

Ez sem változott meg az elmúlt harminc évben. A választási kampányokat már annyira unja a nép, hogy egyre kevésbé érdeklik őket a mindent ígérő, faluról falura futó jelöltek.

Valami nincs sehol… mint fentebb írtam, mert vétkesek közt cinkos aki néma – ezek vagyunk mi, a nép. Viszont bűnös az is, aki semmibe veszi a nép hangját, nem igényli a vele való párbeszédet, nem vállalja a jobbító szándékú kritikát, s nem a szolgálatkészség vezérli őt a vezető tisztségbe.

Igen, sokan ez utóbbit könnyen „magyarkodás” jelzővel illetik. Mi ezt is kaptuk örökségül, tetszik, vagy nem, száz éve nekünk külön kellett ébernek lenni, kiállni, vállalni, és tenni a közösségünkért. Elődeink ezt megtették, mi vajon megadjuk-e a gyerekeinknek megmaradás alapjait?


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »