Felesleges finomra hangolás

Felesleges finomra hangolás

Az olvasókat egy évvel ezelőtt kisebbfajta sokként érte, hogy Barna Imre Rozsban a fogót csinált a Zabhegyezőből, azzal indokolva az újrafordítást, hogy célja a közelebb lépés volt az eredeti műhöz, az alkalmazkodás a változóban lévő nyelvi közeghez. Nemrég Az idegen címmel jelent meg Albert Camus-től a Közöny. Adódik a kérdés: tényleg az újrafordítások lehelnek ismét életet a jól ismert klasszikusokba?

Megannyi irodalomóra, egyetemi szeminárium indulhatott azzal: mit jelent valójában a The Catcher In The Rye, a L’Étranger, mennyiben utal másra a magyar cím, mitől lehet találó Gyepes Judit, illetve Gyergyai Albert magyarítása. Miként a Sörgyári capriccio eredeti címe (Postriziny) is a mű középpontjában álló rövidítésre utal: mindennek átbeszélése remek felvezetése a Hrabal-regénnyel való foglalkozásnak. Ennek ellenére éppúgy értjük és szeretjük a Sörgyári capriccio címet, mint a Zabhegyezőt és a Közönyt.

Tényleg szükséges volna a beszélt nyelvi képzet újrateremtése, miként ezt a célt Barna megfogalmazta a Zabhegyező újrafordítása kapcsán? Láthatóan ezt szerette volna elérni a Camus korszakos művéhez nyúló Ádám Péter, Kiss Kornélia páros is: a könyv hátoldalán azt olvashatjuk, az új fordítás „az év nagy irodalmi eseménye, amely aligha csak a címet viszi közelebb az eredetihez”. Egyben a friss változatot „minden ízében pontos, kristálytiszta és mai szövegnek” nevezik.

Ezzel már önmagában számtalan bajunk lehet. Egyrészt vitatható a szükségessége, hogy egy 1942-es francia regény kristálytiszta mai magyar szövegként kerüljön a hazai olvasók elé. A következő ellenvetés pedig az lehet, hogy maivá válik-e a szöveg csak attól, hogy a fordítók lecserélnek bizonyos szavakat, fordulatokat. Ha a „kicsi, gömbölyű” feleségből „helyes kis töltött galamb” lesz, az tényleg közelebb visz minket a mai magyarhoz? (Használja még ezt a kifejezést egyáltalán bárki?) Ha a „mindjárt megtudod, ki vagyok” helyére a „kidekorálom a pofádat” kerül, azzal közelebb kerülünk a század eleji algíri utcai bunyók világához? A pontosságot az segíti, ha „aggápolda” helyett következetesen öregotthont írunk? Az a helyzet, hogy a Gyergyai-fordításban minden „ipse” és „alapjában véve” a helyén volt, a legkevésbé sem hatottak avíttnak, inkább egy adott kor atmoszférájának megteremtéséül szolgáltak. Márpedig bármennyire is mondhatjuk, hogy a regénynek a születése pillanatában nem az volt a célja, hogy letűnt korokat idézzen meg, most mindenképpen öncsalás lenne azt gondolnunk, a Közöny első olvasóinak bőrébe bújhatunk.

Már csak azért is, mert ahogy azt Bán Zoltán András irodalomkritikus is hangsúlyozza az egyik hazai hírportálon megjelent írásban, a Gyergyai-fordítás azóta a magyar kultúra szerves részévé vált. „Ma halt meg anyám” – indul az eredeti magyar szöveg, amire aztán már Kertész Imre Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság játszik rá indításában. De számos példa akad még a Tandori-féle Ködös Ikertől a nemrég elhunyt Esterházy Péterig, aki A szív segédigéiben vendégszövegként használta a Közöny egy hangsúlyos részét. Ehhez képest Ádámék fordítása „ma meghalt a mama” felütéssel indul, és a regény első felében gyakorlatilag ezzel a finom hangnembéli váltással halad tovább, valóban közelebb hozva minket egy emberi, átélhető nyelvhez és világhoz.

De vajon miért jó, ha közelebb kerülünk valamihez, aminek épp az a célja, hogy eltávolítson? Miért jó, ha mondatról mondatra fordítjuk Az idegent, de elérjük, hogy mégse tűnjön annyira idegennek? Bár Ádámék ezt másként látják, Gyergyai fordítása némiképp szikárabban adta vissza Meursault személyiségének különösségét, hogy aztán az olvasó az első perctől kényelmetlenül érezze magát. Beleborzongunk, ahogy Gyergyainál a főhős mindegyre mondogatja, még egy nő megalázásának kitervelésekor is, hogy sosem lehet tudni, de ő azért megérti. Ehhez képest a mostani fordításban egész mondatfüzéreket kapunk, és valahogy már nem érezzük olyan hihetetlen távolinak ezt a férfit. Ráadásul Kissék félre is viszik az egészet, mint arra Bán és az újrafordítás kritikusai rámutattak: „az ember mindenképp hibás egy kicsit”, fordította Gyergyai a regény első felében, ezúttal viszont „bűnös” lett a „fautifból”, mintegy előre magyarázva is a későbbieket.

Ahogy tesznek a könyv hátoldalán is: kifejtik, hogy a bírák az „abszurd emberi mivoltot” büntetik, ezért nem nyilvánítják a gyilkos Meursault-t beszámíthatatlannak. Sosem áll jól, ha egy könyv hátlapján megmagyarázzák a tanulságot, hát még ha egy klasszikus új alapokra helyezésénél teszik azt, ráadásul ennyire véleményes módon. Meursault beszámíthatatlan volna? Ebből fakadna, hogy a hibaként érzékeltek egymásra rakódása után a társadalom mindenhol már csak bűnt lát, és nem a gyilkosságról beszél, hanem az anya temetéséről? Merthogy az ember valóban bűnös, amikor nem látszik elég részvétteljesnek és amikor strandolni megy? Nem mondanánk, épp ezért is tűnik annyira rémisztően idegennek és egyben ismerősnek Meursault és világa: a társadalom valóban érzékeli, hogy valami nincs rendjén, de ne tegyünk úgy, mintha mi másként látnánk. Sajnálatos, hogy ezt a kettősséget most mintha nem sikerülne megmutatni, miközben ráadásul a fordítók kicsit hasonlatossá is lesznek az ítélkezőkhöz. De hát mindannyian követünk el hibákat.

(Albert Camus: Az idegen. Ford.: Ádám Péter–Kiss Kornélia. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016. Ára: 2690 forint.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 06.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »