Félelem

Félelem

Filc Kálmán megállt az ablak előtt, és feldobott egy kavicsot. A kő visszaesett. Aztán egy másikat. Az is visszaesett. Tovább próbálkozott, csipisz volt még, általános iskola első osztály, fel sem látott az ablakig, alig tudta eltrafálni. Néha kétségbeesett, fogott egy marék követ, és az egészet felhajította az égbe. Ha nem vigyázott, visszakapta a repeszeket a képébe. Aki arra járt ilyenkor, rá is szigorodott, ne vandálkodj, fiacskám, talán erre tanított az apád. Nem, nem erre tanította, igazából szinte semmire se tanította, amit tanult, azt mind a nagyapjától. Apja olyan volt, mint egy gép, apagép, apagép, gépiesen itta a kávéját, gépiesen olvasta az újságot, zümmögő géppel borotválta simára a képét, vonalzóval húzott választékot a hajába, aztán elment a hivatalba, ahol formanyomtatványokat bírált el gépiesen. Kálmánnak az volt az érzése, hogy apát kicserélték erre a gépre, melynek belsejében semmiféle ember nem ül.

Ha lett volna fésűgép meg fogmosó gép, biztos olyat is használ, de ilyesmit nem lehetett kapni, csak a Kollár mondta, hogy Amerikában van olyan, be kell dugni a konnektorba, és magától megmossa a fogadat. A Kollár mindig felvágott, de félig lehetett neki hinni, mert élt egy igazi nagybátyja az igazi Amerikában. Meg néhány unokatesója Németben. Adidasos cuccokat is küldtek neki, meg minden. A Kollárék hárman voltak tesók, ezért a rokonok mindenből hármat küldtek, kvarcórás tollból meg dzsoggingból meg Milka csokiból meg számológépből, de Kollárékhoz mégsem jött soha semmiből három. Legfeljebb egy vagy kettő, vagy egy sem, a csomag mindig „sérülten érkezett”, írták rá a dobozára. Mocskos imprlsták, morogtak a postán, Májkeldzsekszon-kazetta meg sznupis póló, az jár az ilyenek rokonainak, a becsületes komonisták pedig gebedjenek meg, naná! Úgyhogy csináltak mérgükben olyan proletár egyenlőséget-testvériséget, mint a parancsolat, ha már odafenn az elvtársaknak nem smakkol a dolog. Megmutatták az emberiség haladó felének, hogy nekik is jár Eneszká-tollasütő meg Nájki cipő meg bézbólsapka. Kinek-kinek szükségletei szerint, ugye. A Kollárék szépen bekussoltak, és örültek a megdézsmált csomagoknak is, nem akarták megütni a bokájukat.

A Mikecz viszont mindig azt pampogta, hogy lópikulát a Kollárékba, hiszen azok rohadt reakciósok, a nép ellenségei, jobban is teszik, ha bekussolnak, mert a Mikecz apjának messzire elér a keze, és jaj annak, akire a nép haragja lesújt, sej, te bunkócska, te drága!

Budapesti bérház a Szent István körút 19-ben 1986-ban (adományozó: Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/VÁTI felvétele) Fotó: Fortepan

Nagyapa végül mindig meghallotta, hogy Kálmán kaviccsal dobálja az ablakot, és lejött, és felkapcsolta a lépcsőházi villanyokat, hazavezette a fiút, aki senki másnak nem árulta el, hogy fél a sötétben, csak nagyapa tudta a titkot. Bunkó proli az a Mikecz a párttitkár faterjával együtt, magyarázta nagyapa, itt ülnek a nyakunkon, elvették a házainkat, a birtokainkat, kisemmiztek bennünket, söpredék banda, az ilyet le se köpték az ántivilágban a magunkfajta potentátok. Köszönni se merészeltek, hajlongtak gyűrött kalappal a kezükben, és ha rájuk szigorodtam volna, hogy csókolják meg a cipőm talpát, hát alázatosan megcsókolják, de ugyan ki vágyott akkoriban arra, hogy ilyen taknyos komenyista Mikecz-félék nyalogassák a tiszta sevrócipőjét. Különben megcsókolhatják a sejhajomat is, nem félek én tőlük, neked sincs okod félni, amíg engem látsz, kicsim.

Öregapád megint mivel tömi a fejedet, vetette oda Kálmán apja az újság mögül, és kinyúlt a gépkar, és felemelte a kávéscsészét, szürcsölt belőle a gépszáj, utána a csésze visszakerült az asztalra. Kálmán apja a fejét csóválta, a Mikecz apjának hosszú keze van, csak ne tessék cibálni az oroszlán bajszát, rá tetszett fázni már párszor…

Kálmán hiába nézte a Mikecz apját, mikor eljött az évzáróra, a keze teljesen normális hosszúságúnak tűnt, ami azért csalódás. Abban mondjuk Kálmán se reménykedett, hogy az a kéz a földet söpörje, mint a csimpánzé, de az ujjai legalább a térdéig leérhettek volna. Az ujjpercek szőrösen burjánzottak, ám amúgy azokon a kezeken semmi furcsa nem látszott, nem lehettek túl hosszúak, ha csak csomót nem kötött rájuk valahogy a Mikecz faterja. Azért Kálmán többször is odanézett az ünnepség alatt, hátha nőtt már az a két kar, mindig rossz volt odanézni, annyira rossz, hogy az közben már jó is.

Mint az Ország-Világban az a tökéletes sisakká formázott hajú szőke néni, aki áttetsző fürdőköpenyben cigarettázott, és ahogy ült, a két melle egészen leért a combjára, nyaktól térdig két nagy dinnye volt az a néni, és Kálmánnak mindig vissza kellett lapoznia oda, hogy az tényleg még mind a melle, és tényleg mind az volt, és ez egészen kétségbe ejtette, de egyben meg is nyugtatta őt. Olyan volt az a két mell, mintha két Ifa kétfelől döntötte volna a sódert Kálmánra, ömlik és zuhog egyre a selymes massza, félő, hogy belefullad.

Vagy az Új Tükör, amely már magától ott nyílt ki, ahol a fejüknél összeragadt fekete kislányok voltak, a sziámiak, kis, fehér csipkeruhában, takaros cipellőben, egy-egy masnival a hajukban, egybenőtt koponyával. És Kálmán elképzelte, hogy a két agy gondolatai odabenn összekeverednek, mint a becsomósodott slaugok meg hosszabbítózsinórok, és kergetőznek egymással, pedig őt a hideg rázta, ha arra gondolt, hogy valaki más gondolatai, mint valami kukacok, befúrhatják magukat a fejébe.

Azt viszont szerette, ha nagyapa gondolatai bekúsztak a fejébe, mesélt arról, hogy fiatalkorában a lányok legyezővel üzentek neki a bálban, lehetett tudni, hogy mi mit jelent, ha félig összezárják, ha az arcuk elé tartják vagy ölükbe ejtik, ha egy vagy két ujjukat mutatják… Ön hűtlen volt hozzám, úgy epekedem társasága után, találkozzunk a kerti pavilonnál, jöjjön a rejtekajtón estenden, öné az első táncom, ad-e millió csókot, szeret-e csak egy kicsit mindörökké? Nagyapa mesélt Kassáról, ahol minden járda bazalttal volt kirakva, és mindnek más mintázata volt, mintha csipkeverők varrták volna csupa szikrázó ékkőből. Nagyapa felelős volt azért a városért, megsüvegelték, kitértek az útjából, és ha rácsapott az asztalra, még az a hájas polgármester is összerezzent, a likőröspoharak pedig úgy táncikáltak a politúros falapon, akár a pajkos kisasszonykák.

Nagyapa ideát nem számított nagy embernek, a boltoslányok foghegyről beszéltek vele, a házmester levegőnek nézte, a postás nem köszönt neki, ő meg cserébe mogorva volt a világhoz. A hivatalban, ahova egy rokona beprotezsálta, mindig az ő nyakába sózták a nemszeretem munkákat, micsoda kupleráj volt ott! Pontosabban hoppá, mondta nagyapa, ez nem is igaz, mert a háború előtt ő még járt valódi kuplerájban, na hát ott aztán olyan rendet tartottak, mint egy patikában. De mikor az iktatószámokat meg a törvényi hatályokat kezdte emlegetni, akkor Kálmán agya kikapcsolt, és inkább a függönyön kirajzolódó ábrákat találgatta, páncélos lovag, lányarc, viking fej, nyuszi.

Aznap este is örült, hogy nem fél, hallotta, hogy keresik a lakásban mindenfelé, de befészkelődött az árnyak közé, és nem félt, és többé sose dobott kavicsot az ablakra, mikor téli estéken hazaért, sose félt már, aznap este se, mikor végre ráakadtak, és elvonszolták, mert borsózott a hátuk attól, hogy ez a kicsi gyerek nagyapa kihűlt kezét fogja, egyre fogja a sötétben.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 27.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »