Felálltam a fazekak mellől, és Jézust követtem – Interjú Kárász Gábor diakónussal

Felálltam a fazekak mellől, és Jézust követtem – Interjú Kárász Gábor diakónussal

június 15-én három papot szentel Udvardy György pécsi megyéspüspök. Az ünnephez közeledve a Pécsi Egyházmegye interjúsorozatot közöl a szentelendőkkel. Másodikként Kárász Gábort kérdezték.

Kárász Gábor 1974. december 29-én született Pécsett; édesanyja Bakonyán él. Katolikus családban nevelkedett, gyermekkorától fogva megérintette a vallásos élet, ebben nagy szerepe volt első plébánosának. Aztán mégis inkább egy szakmát választott: Pécsett, a kereskedelmi és vendéglátóipari szakiskolában szakács végzettséget szerzett, majd húsz év munka következett. Közben Isten és a papság iránti vágya nem múlt el, ezért leérettségizett, majd 2012-ben Udvardy György püspöktől kérte felvételét a papnövendékek sorába. Ezután egy évet a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán tanult, majd 2013-tól Esztergomban folytatta tanulmányait. Főpásztora tavaly június 16-án szerpappá szentelte. Diakónusi gyakorlatát a szekszárdi plébánián töltötte.

– Június 15-én, szombaton Udvardy György pécsi megyéspüspök pappá szenteli. Hétéves teológiai képzés áll ön mögött. Milyen visszatekinteni erre az időszakra?

– Nekem hét év volt a felkészülés. Nagyon egyszerű okból kifolyólag, püspök úr bölcs döntése alapján alakult így. Mivel idősebb koromban kezdtem a tanulmányokat, a püspök úr úgy döntött, hogy legyen egy átmeneti év az addigi életem és az új között. Ezt az egy évet Pécsett töltöttem. Kollégiumban laktam, és a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolára jártam. Visszatekintve ezekre az évekre, a kezdet nehéz volt: felvenni a főiskola és a tanulás ritmusát, a nálam általában húsz évvel fiatalabbakkal együtt élni a mindennapokban. De már az elején kiderült, az életkor nem akadály. Lassan minden vizsgát, feladatot sikerült teljesíteni, és sok lelki élményben volt részem. Rengeteg kiránduláson vettünk részt, barátságok születtek. Többféle nézettel találkoztam, ami az Istenhez való közeledést illeti. Elmondhatom, hogy az életben Istenre hangolódni többféle módon lehet. Sokat tanultam a fiatalabbaktól, akik nagyon segítőkészek. A szeminárium egy vidám hely, ahol jó volt lenni, minden percért hálás vagyok. Hálás vagyok a támogatásért, amit kaptam. De mivel ez egy zártabb közösség, súrlódások is előfordultak, és ezeket kezelni kell, túl kell lépni, nem leragadni egy adott helyzetben. Nem volt sok a hét év, persze az idő megszépíti a dolgokat, de türelmes voltam, vagyok. Miért kellene siettetni a dolgokat? Már azon az úton haladok, amire vágytam. Isten hívott erre az útra.

– Mikor találkozott először Istennel? Milyen volt az a találkozás?

– Hétéves voltam, mikor Isten legelőször „szíven szúrt”, megérintett. Egy nyári napon történt, még nagycsoportos voltam az óvodában, és készültem az iskolára, az utcán játszottam. Az egyik kislány, aki egy évvel idősebb volt nálam, megkérdezte, hogy nem megyek-e el vele templomba. Tudtam, hogy ősztől majd járok hittanra és templomba, de mégis váratlanul ért a helyzet. Féltem, hogy ha a déli harangszóra nem megyek haza, akkor nagymamám megszid. A mise fél tizenkettőkor kezdődött, és nekem ebédre haza kellett érnem. Végül elmentem misére, piszkosan, úgy, ahogy játszottam a porban. Ahogy beléptem a templomba, rögtön úgy éreztem, ide mindig jönni akarok. Ámulatba estem. Lenyűgözött az orgona hangja és az, ahogy a pap állt az oltárnál kitárt karral. A mai napig elevenen él bennem minden perce ennek a misének. Ez volt az első mélyebb találkozásom Istennel.

– Hogy merült fel önben évekkel ezelőtt a papi hivatás gondolata?

– Az Istennel való találkozásomtól kezdve élt bennem a papság utáni vágy, de mivel tanulni nem szerettem, így ezt elnyomtam magamban. Inkább szakmát választottam. De a vágyat és az Isten hívását nem lehet elfelejteni. Ott motoszkált a fejemben nap mint nap. Aztán több impulzus is ért az életben, amik egyre jobban a papság felé fordítottak. Úgy gondoltam, hogy családot szeretnék, gyerekeket, feleséget, közben a papság utáni vágy hol lobogott bennem, hol csak mint parázs pislákolt. Aztán Szent II. János Pál temetésén többször elhangzott a búcsúbeszédben: „Kövess engem!” Ezek a szavak belevésődtek a szívembe. Sokszor elolvastam ezt a szakaszt a Szentírásból, és egyszer minden erőmet összeszedve elmondtam akkori plébánosomnak, hogy úgy érzem, pap szeretnék lenni. Ő pedig azt válaszolta: „Azt hittem, hogy soha nem fogod kimondani.” Leérettségiztem, mert tanulás nélkül nem megy, és jelentkeztem a püspök úrnál.

– Említett korábban is nehézségeket. Mivel néz szembe egy kispap, és hogy küzdötte le őket?

Hírdetés

– Nehézségek vannak, persze. Akár tanulás terén, akár emberi kapcsolatok terén, de a magánéletben is előfordulnak gondok. Meg a sátán sem kíméli a kispapot, a gyengéjét keresi, például a leküzdhetetlen honvággyal, szerelemmel, vagy számtalan más formában.
A spirituális mint lelkivezető nagyon sokat tud segíteni, valamint az imádság és az Úrral való együttlét. Fontos, hogy előre kell tekinteni, és nem hátra. Elhinni azt, hogy Krisztus hívott meg a papságra, és meg is fog óvni, csak adjuk át neki magunkat. Aztán az évek előrehaladtával egyre jobban át tudja adni magát az ember Istennek. Csodálatos titok ez.

– Az elmúlt hat év tapasztalatából mi az, amiért hálás?

– Hálás vagyok a sok segítségért, imáért, biztatásért. Azért, hogy Udvardy György püspök úr mindig gondoskodott rólunk, éreztette atyai szeretetét. Ezek nem csak üres szavak, ez így volt. Hálás vagyok a többiekért; a kispapokért, akik velem voltak.

– Ha épp nem tanul vagy szolgál, mivel tölti szívesen a szabadidejét?

– Szabadidőmben olvasni szoktam, vagy néha-néha filmet nézni. Ha időm engedi, barátokkal találkozom. Vagy csak egyszerűen sétálok kint a szabadban, és természetesen a családtagjaimmal találkozom, amikor lehet. A szabadnapomon előveszem a következő vasárnapi evangéliumi szakaszt, és azt elolvasom többször. Elmélkedek.

– A pappá szentelendő diakónusok papi jelmondattal, egy olyan gondolattal indulnak el szolgálatuk útján, amellyel azonosulni tudnak, és amely magában hordozza hivatásuk mélységét. Mi a jelmondata, és miért pont ezt választotta?

– Jelmondatom a Máté 9,9-ből származik: „Kövess engem.” Ez a rész – mint ahogy korábban említettem – belém vésődött. Amikor meghoztam a döntést, hogy pap legyek, pontosabban fogalmazva felismertem Isten hívását, eltűnődtem azon, amit Lévi tett. Felállt a vámszedő asztaltól, és egyszerűen követte Jézust. Tehát én is ezt tettem, csak mint szakács, fogtam magam, és a fazekak mellől felállva Jézust követtem. A képlet hasonló Mátéhoz, mert ilyen egyszerűen is lehet igent mondani az Úrnak. Ahogy Szent II. János Pál pápa is tette, követte Krisztust, ment utána egész életében. Felhagyni az addigi egzisztenciával, akármit is kínál a világ.

– Mit üzenne azoknak a fiataloknak, akikben mocorog a papi vagy szerzetesi hivatás gondolata?

– Mindenki kövesse bátran Jézust! Az Ő hívását elfojthatjuk magunkban egy ideig, aztán úgyis felszínre tör, mint a vulkán. Nem érdemes halogatni a döntést, és kifogásokat keresni. Biztatom a fiatalokat, merjenek belevágni, és merjenek pappá vagy szerzetessé válni. Nem kell félni, mert leginkább a félelem tartja vissza a fiatalokat. A félelem attól, hogy nem lesz családjuk, gyerekük, és magányosak lesznek. Isten kegyelme végtelen, és átsegít minden akadályon.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »