Fekete lyuk a szívben

Fekete lyuk a szívben

A magyar Országgyűlés 2012-ben a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította november 25-ét. Az ok: hetven esztendeje ezen a napon tért vissza Magyarországra a szovjet lágerekből szabadon bocsátott rabok első csoportja. Az utolsó fogoly 2000-ben érkezett meg. De sokan nem jöhettek haza. Soha. Szerzőnk saját családi emlékein – illetve azok egyes hiányán keresztül – mutatja be a magyarság kálváriájának egy meghatározó, XX. századi pillanatát. Muth István sorsán keresztül a gulágokra hurcolt többszázezer emberre emlékezünk.

1208 sz. tábor. Tábori azonosítószám: 53016.  

Harminc évvel azután születtem, hogy nagyapámat, aki éppen akkor lépett krisztusi korba, deportálták Diósgyőrből.

Kitelepítés ideje: 1945.01.23.

Fázhatott. Ha lehetne időben és térben ugrani, odaülnék mellé a tömött vagonban, ráteríteném legmelegebb télikabátomat, és mint a „Berlin fölött az ég” szelíd arcú, láthatatlan angyalai, kihallgatnám a gondolatait. Tudott-e bármit arról, hová viszik (valószínűleg nem) hogyan gondolt az otthagyott nagyanyámra és három és fél éves anyámra, miben bízott? Ha bízott valamiben vagy valakiben. Bízhatott, mert jóhiszemű, életvidám, naiv embernek képzelem el.

Név: Muth István. Születési év: 1912.02.09. Apai utónév: Dezső. Anyja utóneve: Teréz. Feleség: Margit. Gyermek: Ágnes.

A szülei is bízhattak a jövőben, olyan időket élt a század elején az ország. Senkinek nem hittek volna akkor, aki azt mondja: alig pár év és a békésen gyarapodó Kárpát-medencében beköszönt a háborús nyomor, utána pedig a téboly és a káosz lesz az úr. De aztán lett élet, megint. Neki is jutott.

Összesen harmincnégy év és két nap.

Születési hely: Borsod vármegye, Diósgyőr.

Egy marhavagonba hatvan ember fért be. Nekik összesen egy kanna (21 liter) víz járt, ha jutott. Útjáról annyi tudok, hogy a romániai Foksány hírhedt gyűjtőtáborán keresztül vitték az ukrajnai kényszermunkatáborba. Románián át – amelyről ma már tudjuk, hogy népek, nemzetek, kultúrák nagyszabású temetőjévé vált száz év alatt – egy másik, hatalmas temetőbe, amit napjainkban Ukrajna néven ismer a világ. Micsoda keserves utazás lehetett! Milyen kételyek és félelmek lehettek azok szívében, akik napokon, heteken át zötykölődtek marhavagonban a metszően fagyos román és ukrán éjszakában?

Ma már tudom, hogy három évtized nem sok. A mi tarkónkon ott a második világháború fagyos lehelete, még ha csak felnőtt korunkban is éreztük meg erősebben az újra kezdődő háborúk és válságok miatt. De gyermekként harminc nap is örökkévalóság, nemhogy az akkor felfoghatatlan harminc év. Ha csak egy napig élhetnék kisgyerekként abban az alternatív múltban, ahol nagyapám VAN, és nem egy 2019-ben előkerülő, digitalizált kartonlap, akkor biztos a nyakába ugranék és aztán nem engedném el a kezét. Mert ő akkor még biztosan élne a múlt század nyolcvanas éveiben. Ha több időm lett volna, akkor ebben a másik múltban vele fedezem fel a Bükköt (amit ma nem ismerek) és talán ő tanít meg úszni meg biciklizni, valahol Diósgyőrben, gyakori látogatásaim során, ahová nem kósza utakon mentem volna csak később, távoli, lebegő alakjával a tudatom mélyén, hanem kölyökként hozzá menekülök, ahogyan tehetettem azt a később már Budapesten élt nagyanyámhoz, az 1945-ben egyedül maradt feleségéhez, aki aztán 1984-ben halt meg, gyermekkorom legnagyobb csapását okozva. Egy másik múltban nagyapám fagyizni visz a diósgyőri vár tövébe, közben iszik egy sört és mesél sokat a vasgyárról, hogy mire kellett figyelni munka közben, be is visz oda, már nyugdíjasként, titokban. Ebben a valóságban ráköszönnek a köpenyes munkások, a sapkáját igazító rendésszel kezet fog, majd körbenéz a gyár udvarán, hogy „nézd, itt húztam le negyven évet a háború után is még.” Nagyanyám addig megsüti a császármorzsát, (aminek viszont itt van a negyven éve nem érzett íze a számban) és az ablakban vár minket, hogy mikor érünk is már haza. Így lett volna, pontosan tudom.

Később pedig, ha nagyapám még kamaszkoromban is él, lett volna kihez fordulnom a kérdéseimmel. Tízen-, vagy huszonévesként álltam volna a sírjánál, és a könnyeim tele lettek volna sűrű és mély emlékekkel. És lenne egy sír valahol Diósgyőrben, ahová kerülne friss virág minden évben, de az még fontosabb lenne nekem, amit tőle tanultam.

Most nincs emlék és általunk ismert sír sem.

Ha csekély nyomok alapján meg akarom keresni hol nyugszik, akkor is várnom kell, amíg valamiféle fegyvernyugvás lesz ott, az újra (mindig?) pokoli Luhanszk környékén. Az aknamezők pedig azután is maradnak. A földben és a lelkünkben is. A nekrológok unalmas közhely-szava, a „pótolhatatlan” így nyer értelmet számomra, saját múltunk, pontosabban nagyapám sorsán keresztül. Őt senki nem pótolhatta. A „nincs” helye betömhetetlen fekete lyuk a szívemben.

Nemzetisége: magyar

Hírdetés

1918-1919 után megint szabadon lehetett a magyarokat megfosztani vagyonuktól, méltóságuktól, jogaiktól, hazájuktól és életüktől. Indultak más transzportok, a Felvidéken magyarokkal teli rabszolgavonatok a demokráciája miatt sokszor megdicsért Csehországba, Erdélyben pedig a gyilkosságok mellett sokakat internáltak is a románok, Kárpátalját megszállták és elrabolták a szovjetek, a Délvidéken meg csak azért nem volt nagyobb deportálás, mert rengeteg embert helyben lőttek agyon a partizánok.

Foglalkozás, szakma: lakatos, 1939-től. Végzettség: általános: 5 osztály + 4 gimnázium, speciális: 4 lakatos, hadi: nincs.

A diósgyőri Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak sok munkásnak adott kenyeret. Nagyapám is itt dolgozott. Volt ott élet. De milyen? Feltehetően nagyon nehéz, de szép is. Még korábban, Muth István huszonegy évesen részt vett a híres gödöllői cserkész-dzsembori szervezésében. Ezért elismerő oklevelet kapott. Képezte magát, műszaki rajzolást tanult, ki tudja milyen sokra vitte volna a háború után.

De nem láthatta lányát felnőni és szép feleségét megöregedni, akiknek egyedül kellett átmenniük az ötvenes évek sötétségén és a zord hatvanas éveken.

Nagyapám nem ismerhette három unokáját sem, akikre biztosan és mindig nagyon büszke lett volna.

Személyleírása: 175 cm, sovány, fekete hajú, világos barna szemű, hosszúkás orrú, ovális arcú, különös ismertetőjele nincs.

Kézügyessége anyám és féltestvéreim készségeiben öröklődött – az enyémben nem. Nem tudom, hogy mit örököltem tőle, de biztosan érzem, hogy munkál bennem valami, ami, aki ő. Finnül tanult – finom lelkű ember lehetett. Túl tiszta egy mocskos korban.

A negyvenes évek első felében összesen 700-800 ezer magyar honfitársunkat szállították valamilyen rabszolgatelepre a Szovjetunióban. Katonákat hadifogolyként éppúgy hurcoltak a gulágra, mint később civileket a meghódított (szovjet katonai szaknyelven: elfoglalt) országokból. A megszálló csapatok maguktól szinte sosem boldogulnak, általában kell helyi asszisztencia a deportálások megszervezéséhez. Miskolcon, Diósgyőrben is akadt jelentkező. A MOKAN Komité nevű kompánia vállalta magára a feljelentések, listakészítések gerincroppantó feladatát. Akkor jópáran nemcsak itt, hanem országszerte megérezték, hogy eljött (vagy ha az 1944-es tavaszi deportálásokra gondolunk, akkor esetleg csak folytatódik) az ő idejük:

„Volt ugyanis két ember a faluban, akik, amíg a németek itt voltak, az SS-karszalagot viselték, a front ideérkezése után egyből a csillagos viseletre váltottak át. Ők vették át a község vezetését és dirigáltak. (…) A szovjetparancsnokság kiadta, hogy mennyi emberre van szükség (….) A németek ittlétekor még más jelvényt viseltek, de amint a front Magyarországra érkezett, már Lenin-sapkájuk volt, és átvették a község irányítását, összeállították az elhurcolandó személyek listáját. Aki nem tetszett nekik, az rákerült.” – írta Máthé Áron visszaemlékezések alapján a „Vörös Karszalag – Ideiglenes Karhatalmi Osztagok 1944-1945-ben” című művében, hogy miként is zajlott a hatalomváltás Magyarországon akkoriban. Diósgyőrből összességében 433 embert küldtek a gulágra. A szovjeteket csak az érdekelte, hogy meglegyen a Sztálinnak ígért létszám.

Táborba érkezés ideje: 1945. március 17. Fogolytábor: 1208. számú zászlóalj, Vorosilovgrádi terület/régió.

Barna után vörös színű vagyonszerzési vágy, személyes irigység, gyűlölet, hazaárulás? Mi vezethette a kollaboránsok tetteit, azokét, akik segéderőként gyakran a halálba küldték honfitársaikat? Általában is-is. De a történészek dolga ezt feltárni – a MOKAN Komité esetében is.

Munkás származású, vagyona nincs, külföldön nem járt, a Szovjetunióban rokona nincs, katolikus.

A kommunisták dühe általában azokra irányult, akik a hivatkozási alapjául szolgáltak életidegen ideológiájukra: a munkásokra. Az ő létük, és különösen bátor szembefordulásuk a rendszerrel rendkívüli módon zavarta őket a későbbiekben. Nem véletlen, hogy 1956 után is kötél várt a munkás forradalmárokra, de a berlini munkásfelkeléskor és a városban később emelt falnál is sokat agyonlőttek közülük.

Ebben a rendszerben voltaképpen teljesen természetes az is, hogy 1945-ben tisztességes gyári munkásokat deportáltak Magyarországról, az őket feljelentő mihaszna prolikat pedig (kar)hatalommal ruházták fel, ahogyan ez Miskolcon is történt.

Elhalálozás ideje: 1946. február 11.

Majdnem egy évig dolgoztatták. Aztán meghalt. A papír szerint tüdő-tuberkolózisban. Ki tudja? Mínusz-harminc negyven (Szibériában akár mínusz hatvan) fokban, napi 10-14 órán át hajszolták őket. Idehaza lassan folytatódott az élet. Az életben maradtak kikecmeregtek a romok alól,  a városiak próbáltak valahogyan élelmet szerezni. Akkor még sokakat hazavártak, éledt a remény is, hogy új világ jön, amiben hagyják élni az embereket. Azokat, akik élhettek tovább.

Temetkezés helye: (Nikanor falu, a település alapítva: 1964.10.07-ben), Kommunarszki terület, Luhanszki régió, Ukrajna.

A gulágon nagyjából 250-350 ezer magyar civil és katona halt meg. Körülbelül 380 ezren tértek haza. 1990-ig szigorúan tilos volt beszélniük arról, ami velük történt. S mire megszólalhattak volna, százezrek meghaltak közülük, sokan még igen fiatalon a kint szerzett betegségek és traumák következményeképpen. Ahogyan írtam, három évtized telt nagyapám elhurcolása és születésem között. Ő alig élt többet, mint harminc esztendő. Még egy hasonló szám: bő harminc éve szabad erről beszélni, írni. A mi nemzedékünknek pedig jó, ha harminc éve marad, amíg elmondhatjuk a világnak, hogy mi történt.

Vele és velünk.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »