Fehér Eger

Fehér Eger

Le merném fogadni, hogy az emberek többségének a vörösborok jutnak eszébe Egerről. Nem véletlenül. Ha egy kulturális kontextus istenigazából kikerekedik, és mély gyökereket ereszt, utána már nem szabadulhatunk tőle. Talán nem is kell. Annyira nem árt senkinek – különösen a városnak és a borvidéknek –, ha könnyű azonosítani és definiálni. Más kérdés, hogy a boriparunk évtizedeken át sokat tett azért, hogy – nevezzük végre nevén az identitásképző fenomént – a bikavér ne a minőség szinonimája-szimbóluma legyen. Ebbe azonban nem indokolt itt mélyebben belemenni, a létező szocializmus és a keleti export tündöklésének kora óta eltelt egynegyed évszázad, rég nincs értelme ujjal mutogatni a múltra. Ami probléma még van ezen a vonalon – nem öröm: van –, az a jelené és a jövőé. Hogy ennyi idő sem volt elég, hogy eltiporjuk a hátramozdító jelenségeket, azért magunkat kell immár hibáztatnunk, nem az elődeinket.

Ezen a ponton visszakanyarodhatunk a félig teli borospohár történetének igazságaihoz. Az egriekkel összefüggésben ahhoz, hogy termelők sora bizonyította a kilencvenes évek óta, hogy ez a borvidék igenis sokra hivatott. Többüknek sikerült újrafogalmazniuk és magasabb polcokra emelniük magát a bikavért is. Az elsőként országos – sőt nemzetközi – hírnevet szerző borászok között említendő Thummerer Vilmos és a kétségbeejtően fiatalon elhunyt Gál Tibor neve. Számomra utóbbi volt a borászok borásza, úgy is mint a legtudatosabban építkező-szervezkedő mesterek egyike. Hozzá hasonló kvalitásokkal, víziókkal kevesen rendelkeztek ebben az országban. Nem mellesleg az is ő volt, aki megmutatta, hogy Egerben milyen fantasztikus fehérborok készíthetők – sok-sok odafigyeléssel, maximális profizmussal –, noha a bikavérről, a kékfrankosról, a cabernet-kről sem mondott le. Munkásságához köthető a pinot noir hazai áttörése is. A Gál Tibor-féle chardonnay-k revelatív élményt nyújtottak anno, illatukat ma is érzem az orromban, ízüket a számban.

Lőrincz György később indult, mint a Thummerer–Gál-duó, első borai az ezredforduló környékén bukkantak fel a piacon. Tudatosságban, igényességben, szakmaiságban, céltudatosságban mindazonáltal semennyire sem maradt el tőlük. Villámgyorsan felzárkózott. Annyira, hogy amennyiben a kétezertízes évek első számú egri termelőjét kellene megneveznem, teljesen egyértelműen rá és a St. Andrea pincészetre esne a választásom. Gyönyörű szőlőterületek, hipermodern pince, világos, átgondolt filozófia – a törekszünk a jónak gyakorlására mottó jegyében –, átlátható, okosan összerakott termékpiramis, kristálytiszta, elegáns, meggyőző borok. Ráadásul, miként a legperspektivikusabb magyar családi borászatok zömében, ifjabb Lőrincz György személyében náluk is munkába állt a következő generáció. Egy szó, mint száz: ha van pince, amelyről csakis kifejezett lelkesedéssel tudok beszélni-írni, az a St. Andrea.

Az említett termékpiramis alsó, szélesebb részének legfontosabb eleme hosszú ideje a Napbor. Ezt a remek fehéret minden évben jó néhány – olaszrizling, hárs­levelű, sauvignon blanc, leány­ka, az összeset fel sem sorolom – borából házasítják, és tartályban erjesztik-érlelik. Elegánsan-gyümölcsösen-fűszeresen illatos, közepes testű, ropogós savú, élettel, zamatrétegekkel teli, kerek, hosszú lecsengésű tétel lesz belőle rend­re. Olyan, amelyet nagyon-nagyon jó inni. A 2015-ös különösen szépre sikerült. Miért nem ilyen minden kétezer forintos magyar fehérbor? – tettem fel a kérdést a feleségemnek két korty között. A választ nem tudta – de így is töltöttem neki még egy pohárral.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 08.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »