Fecseg a felszín, avagy néhány gondolat a Vidnyánszky-jelenség margójára

Fecseg a felszín, avagy néhány gondolat a Vidnyánszky-jelenség margójára

Két érdekes, kiemelkedő esemény történt a múlt héten. Az egyik az óceán túlpartján, ahová a magyar külügyminisztert egyedüli európai uniós miniszterként hívták meg egy nemzetközi szerződés aláírásának a ceremóniájára Washingtonba. A magyar polgári kormány ellenségeinek ez felérhetett egy kisebb földrengéssel, hiszen az elmúlt százötven évben hasonlóra nemigen volt példa. Orbán Viktor előtt talán Kossuth Lajos volt az utolsó magyar, akit szívesen láttak Amerikában.

A másik esemény itthon történt, felavatták a látványnak is lenyűgöző, ráadásul a folyó két partjának közelében és távolában élő emberek számára roppant fontos Monostori hidat a Dunán a gyalázatos trianoni döntéssel kettévágott Komáromban.

Míg az első hírt sikeresen elhallgatta a honi sajtó zöme, a másodikat már nem sikerült sutba vágni, mert az kiverte az ember szemét.

De akkor legalább csökkentsük az érdemeket, és szórjunk rá egy kevés álomport, nehogy felébredjen az istenadta nép, hogy valami pozitív és felemelő is történt manapság az Orbán-kormány regnálása alatt, például magyar–szlovák viszonylatban. Ha már magát a tényt nem lehetett lerángatni a sárba, némi ünneprontásként a szlovák hírtelevízióba gyorsan beinvitáltak egy liberális szlovákiai magyar egykori diplomatát, hadd fanyalogjon egy tartalmasat, és mondjon néhány keresetlen becsmérlő szót, beemelve a hídavatás kontextusába Donald Trumpot és Mészáros Lőrincet. Mert ez itt a lényeg, kedves szlovákok és szlovákiai magyarok, nem a két nemzet egymáshoz való közeledésének – sajnos fájdalmasan lassú, és olykor egyoldalú, néha csetlő-botló – szép eredményeket is megvalósító folyamata. Nem mindegy, hogy ki vezényli a közeledést! Azt úgy is lehet művelni, mint a törmelék Most–Híd új vezetése, amely a vegyes tudat tudatában továbbra is elhatárolódik a nemzet nagyobb részétől.

A két hírt csak azért említem, mert jól tükrözik azt a felvidéki skizofréniát, amellyel nem minden alap nélkül tudnak bennünket azonosítani. A II. világháború előtti „kommunista Felvidék” mára – egy hangos kisebbségnek köszönhetően, külsőleg legalábbis úgy látszik – „liberális Felvidékké” változott.

De ugorjunk át Budapestre, ahol a hallgatói önkormányzat nemrégi nyilatkozatában az áll, hogy sem a rájuk erőltetett vezetőket, sem pedig a fejük fölött meghozott döntéseket nem fogadják el. A művészet szerintük „természeténél fogva tükröt tart a mindenkori fennálló rendszernek”, és a most kialakulóban levő köztársaság kísérlet arra, hogy „a tanszabadság jegyében intézetek, szakok és órák kötelékei nélkül alkothassanak együtt a hallgatók”.

Világos beszéd. Se fenntartó, se eltartó, se törvényi kötelezettség, csak anarchia. Ez a dolgok rendje néhány Lenin-fiú és -hölgy szerint. Mert az igazság másik oldalán az áll, hogy a színművészetire az idén beiratkozott diákok nyolcvan százaléka, az elsősök kilencven százaléka tanulni szeretne.

Feltéve, ha nem akadályozná ebben a hangos rendbontó kisebbség.

De hogy nem spontán, az ifjonti hevület szabadságvágyának megnyilvánulása a színművészeti egyetemfoglalás, jól illusztrálja az a tény, hogy hetekkel az akció előtt az iskola kommunikációs vezetője körlevélben szervezett a diákoknak négynapos nyári szabadegyetemet, ahol sokatmondó témák kerültek terítékre: megbukott a képviseleti demokrácia, egyetemfoglalás, hogyan zajlott 2009-ben a zágrábi egyetem blokádja. Vagyis a Lenin-fiúk felkészítése gőzerővel folyt a maguk kis forradalmára, ami a „tanköztársaság” kikiáltásában csúcsosodott ki.

Csak úgy, ahogyan mindig is. Itthon sokan eldörmögik: játsszák le a maguk meccsét Budapesten, mi közünk hozzá. Aztán jön a hazai értelmiségi élmagyarok csapata, és azonnal szolidaritást vállal minden liberális tüsszentéssel. Legyen szó CEU-ról, MTA-ról, az elkótyavetyélt Népszabadságról, a megbundázott Indexről, azonnal tiltakoznak mind a százötvenen. Hadd lássa a világ, hogy a Felvidék liberális. Történjék bármi Budapesten, ami a liberális baloldali értékek dominanciáját veszélyeztetni látszik (mert olykor a látszat, tapasztaltuk, behelyettesíthető a tényekkel), minálunk is akad néhány tucatnyi értelmiségi magyar, aki azonnal siet hűségesküt tenni.

Az ember sokszor elgondolkodik, vajon milyen indíték ösztökéli a felvidéki liberálisokat? A megfelelés olthatatlan vágya? Az igazodás ösztöne?

Vagy valóban komolyan aggódnak azért, hogy a nemzeti vonal, az igazi európai és magyar értékek feléledése esetén kiderülhet az esetlenségük? Vagy, ami még rosszabb, úgy beoltották őket is Orbán-vírussal, hogy nincs gyógyszer, amely kijózanítaná őket?

Azt hittem, a budapesti liberális akolvédő társaság támadásait nem lehet felülmúlni. A pozsonyi Új Szóban szeptember 8-án Cifraszűrös álca cím alatt megjelent cikk azonban valamennyin túltett. Eddig úgy gondoltam, hogy a Kolozsvári Szalonna vagy az Amerikai Népszava trágyadobálói jelentik azokat a szellemi mélységeket, amelyek alá már nem lehet merülni, ha a magyar nemzeti, keresztény – vagyis a liberális, baloldalitól eltérő – értékrendet kell bemocskolni. Tévedtem. Szinte arculcsapásként hat az írás, amelynek megítélését legszívesebben az olvasó ízlésére bíznám. Ugyanakkor fontos ezekre rámutatni, ha már a nemzeti, jobboldali érzelmű értelmiség szégyenlősen vagy meghunyászkodva hallgat.

Hírdetés

A cikkíró ezzel a belépővel kezdi: „Először is tisztázzuk: a regnáló magyar kormányt nem érdekli a művészet. Csupán azok érdeklik őket, akik lojálisak – márpedig a hatalom kegyeit kereső művészetet mindig is propagandának hívták. Minden hatalomnak az a célja, hogy kevesebb legyen a kritikus gondolkodású polgár, ehelyett megmondóemberekre hallgasson a nép.”

Az invokáció után hamarosan kibomlik a nagy szentencia: „A színház és (főleg) a film propagandaerejét már Goebbels is felismerte és ügyesen alkalmazta. Magyarországon most a nemzeti és a keresztény a két hívószó, művészberkekben minden fronton nagy verseny folyik a párt tápláló szeretetéért, ami ezekben a járványterhes időkben sokak számára a túlélést jelenti. (…) E két hívószó vezérli Vidnyánszky Attilát, a színművészeti új kuratóriumának elnökét is, aki igazán nem tehet róla, hogy az illetékes minisztérium nem egyeztetett az egyetem vezetésével a jó előre felvázolt jövőt illetően. Ő valódi magyar, nemzeti, keresztény szellemben képzeli el az intézmény működését. (…) Vidnyánszky Attila egyébként érdekes karakter. (…) Adott egy kreatív, tehetséges színházi ember, aki rendezőként csodákra képes, és mindent megtesz azokért a kollégáiért, akiket elismer. (…) És elhiszem neki, hogy őszintén hisz abban, amit csinál. Már első blikkre világos, hogy egy szubkultúra képviselője a parasztingével, zsinóros mentéjével, vallásosságával. És a jelenlegi magyarországi hatalom képviselői hálásan mutatják fel ezt a szubkultúrát, szinte pajzsként tartva maguk előtt Vidnyánszkyt, mintha ők is olyanok lennének (hagyományőrzők, istenhívők stb.). De ők nem olyanok. Ők állami géppel az Adriára röpködő, baráti oligarchák jachtjain pihenő, prostituáltak melléről kokót szippantó, Balaton-elfoglaló, az országot futballstadionokkal megszóró, színházba ritkán, templomba csak az imázs miatt járó társaság. A parasztinges-cifraszűrös-szentkoronás felszín csak álca. Emiatt frusztráltak, és mindent odaadnak annak az embernek, aki „tényleg olyan”, amilyeneknek ők hirdetik magukat. Az az ember meg úgy gondolja, illik rászolgálnia erre a jóindulatra.”

A cikk utolsó bekezdését nem minősíteném, a tipikus megmondóember kiált benne tolvajt.

Kisüt belőle a gyűlölet a parasztinges-cifraszűrös-szentkoronás jelzőkkel teliaggatott polgári kormány iránt. Hanem Juhász Katalinnak, a cikk szerzőjének tudnia illenék, hogy Goebbelst a film fontosságának felismerésében Lenin elvtárs jócskán megelőzte. De a fasiszta klapanciák pufogtatása liberális berkekben ma is jól hangzik. Csodálom, hogy nem jutott eszébe a pisztolytáskájához kapdosó Mussolinivel példálózni.

Katalinunk mindenkiről tudja, hogy milyen, belelát a lelkükbe, karakterüket gyors tollvonásokkal úgy rajzolja meg, mint a tévedhetetlen ítészekhez illik. Ráadásul ravasz is, mert Vidnyánszky személyét úgy állítja be, hogy zseniális színházi rendező, csak a mocskos kormány csőbe húzta, és vele végezteti el a piszkos munkát (a színművészeti egyetem leigázását). Vidnyánszky, a tiszta férfi (Thomas Hardy után szabadon) csak eszköze a szemforgató diktatúrának. Akarat nélküli báb, aki végrehajtja a kormány aljas terveit. Miközben a kormányt ugye nem érdekli a művészet, ezért vannak tervei vele.

Talán emiatt a közöny miatt lett köztestület a Magyar Művészeti Akadémia, ezért adott a kormány nemrég hétmilliárd forintos mentőövet a zenészeknek és fesztiválszervezőknek, hogy túléljék a járvány okozta mizériát.

Ezért öntött milliárdokat a filmiparba, amelynek prominens alkotói hálából – miután a nemzetközi díjakat bezsebelték – kiálltak a kamerák elé, és telesírták a világot, hogy Magyarországon diktatúra van, és meg kell fulladnia a szabad művészetnek. (Joggal vethetjük közbe, vajon mit nyert a magyar filmművészet a nemzetközi díjakkal, ha a Vajna András – bocsánat, Andrew G. Vajna – kormánybiztossága idején a nemzeti identitás szempontjából értékes filmeket elkaszálták vagy forgatókönyvig sem engedték? Mi volt ez a nagy menetelés, ha mindeközben élvezhető magyar filmre évtizedek óta kell várni?)

Eredetileg nem volt szándékomban egy konkrét cikkel foglalkozni a téma kapcsán, különösen ilyen terjedelemben, de mivel ez jócskán meghaladta az ingerküszöbömet, talán megbocsátja az olvasó a terjedelmet. Ráadásul a jéghegy kilenctizednyi része itt, a Felvidéken is olykor-olykor a hasára fordul, és teljes szépségében a felszínre emelkedik a lemenő nap fényében, ha úgy hozza a szükség. Ha például nagyot kell tiltakozni egy, a tulajdonosai által elkótyavetyélt baloldali lap megszűnése miatt (Népszabadság), elsiratni egy egész szerkesztőséget, amely nem szűnt meg, csak furmányosan reinkarnálódott (index.hu), vagy a gaz orbáni hatalomra mutogatni, ha egy rádióadó sokszori törvénysértés után elveszíti a frekvenciáját, amelyre ezután is pályázhat (Klubrádió).

Ez a társaság ordít feszítsdmeg-et, amikor a magyar kormány irodalmi lapokat támogat az anyaországon kívüli magyarság kultúrájának a megsegítésére (Előretolt Helyőrség), s ugyanez a társaság lesuttyózza a miniszterelnököt, amikor a rimaszombati református templomban megjelenik (parameter.sk).

És annak a magyar nyelvű napilapnak, amelynek a címlapján augusztus 20-án évek óta nem találunk vezető hírt a magyarság egyik legszentebb ünnepéről (Új Szó), nem rest napra készen teret adni az effajta gyalázkodásnak. A szög mindig kibújik a maga foltos, ótvaros zsákjából. Amikor a cikkíró „szubkultúrát” emleget, talán jobban tenné, ha randizna egy jó nagy tükörrel, és huzamosan néznék egymást. Talán észbe venné, hogy éppen az őáltala képviselt „érték” jelenti azt a szubkultúrát, ami az olvasót, a nézőt, a tárlatlátogatót napjainkra sikeresen elbotozta a kultúrától, egy kiválasztott klikk játszóterévé züllesztve azt. Gondosan távol tartva a normális többséget a művészet élvezetétől. Mert ez a társaság (a fecsegő felszín alatt ez a lényeg) most kissé megroggyant annak tudatában, hogy másféle érték és esztétika is létezik a magas kultúrában, mint a túlhajszolt progresszió, amely már nem tud magával mit kezdeni.

Vidnyánszky sem akar mást, mint egy általánosabb, emberibb, normálisabb művészeteszménynek megkeresni a maga helyét ebben a dzsumbujban. Nem csoda, hogy élvezi a kormány támogatását. Hogy a többség által képviselt nemzeti érték végre követeli a maga helyét a szub- és alkultúrák dzsungelében Budapesten, Kolozsváron, Ungváron és Pozsonyban is? Hallatlan szemtelenség, mi több, diktatúra!

Néhány éve budapesti balettársulat lépett fel a pozsonyi nemzeti színházban. Ifjú szlovák balerina elképedve, majd felháborodva nézte az előadást, végül feltette a kérdést: megbolondultak ezek a magyarok? A színpadon játszódó infernális jelenetek ugyanis (mezítelen emberek vonaglása, nemi aktus imitálása) valahogy nem fértek bele a balettről kialakult képébe. Kolléganője próbálta nyugtatni, ez nem „a magyar” balett, ez csak egy kretén rendező kificamodott ízlésű darabja.

De azért csak felmerül a kérdés, hogy a szlovák nézőkben milyen kép alakulhatott ki az előadás során a magyarországi „magas művészetről”, ha ilyen szellemiségű rendezéssel ajándékozták meg? Lehet, általánosított, szerencsésebb esetben az is lehet, hogy elgondolkodott az egyetemes és a szubkultúra közti különbség fölött.

Nem valószínű, hogy felmentést és magyarázatot keresett volna az „emelkedett” szellemiségű rendezés üzenete fölött. Leginkább felháborodott, és legközelebb óvatos lesz, s meggondolja, vásárol-e jegyet a magyar teátrumok vendégszereplésekor.

Nos, ez a zárvány, ez a deviáns szellemiséget a lobogójára tűző klikk szeretné továbbra is megtartani a pozícióit – erről is szól az SZFE körüli cirkusz. S ebben vesznek részt a felvidéki szabadgyökök. A Vidnyánszky-féle szemlélet megjelenésével ugyanis veszélybe került a szubkultúra kizárólagossága és egyeduralma. Természetesen nem lehet általánosítani, de aki az ellen hadakozik, hogy más értékrendek is esélyt kapjanak a színpadon, a film világában, az irodalomban, az egész művészetben, annak vagy rossz szándékai vannak, vagy teljességgel félreérti a művészet fogalmát. Meglehet, a túlfűtött extravaganciával a saját tehetségtelenségét akarja palástolni, és szamárállkapocsként Goebbels nevével vagdalkozik.

Magyarországnak végre van nemzetstratégiája. Ez azonban azokban a körökben, amelyek zavaros tudatában a nemzet identifikálhatatlan fogalom (s azon vitáznak, ki a magyar) és emberek meghatározhatatlan halmaza, érthetően nehezen felfogható.

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2020/39-es számában.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »