Fasiszta – de mitől is?

Fasiszta – de mitől is?

Fasiszta. Ha valaki kimondja, leírja e szót, leginkább a gonosz egyfajta szinonimájaként teszi. Nem új történet ez. Közép- és Kelet-Európa kommunista megszállásának első pillanatától kezdve így van ez. „Fasiszta!” – hangzik a kiáltás oly sokszor valakire, aki „politikailag inkorrekt”. De mitől is?

Fasiszta az, aki antikommunista, meg… Folytathatnók a többi megbélyegzést. 1945-ben a Dálnoki Miklós Béla-féle, Debrecenben székelt moszkovita árnyékkormány elrendelte minden „fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus” sajtótermék begyűjtését és bezúzását. Nem részletezzük e folyamat „eredményeit”, az azonban így is bizonyos, hogy oly sokan azt sem tudják, mikor, hol volt kizárólag fasizmus.

„A fasizmus szelleme színtiszta olasz nemzeti hagyomány”, írta Türr Stefánia 1928-ban. Hogy mitől, nem részletezzük – rovatunkban korábban Türr Stefánia e című előadása szövegét teljesen leközöltük, abból a válasz világos. Ezúttal három kordokumentumot idézünk, további értelmezési segédletként, hogy ne használjuk úton-útfélen megbélyegzésül e szót, illetve, hogy legyünk már végre-valahára tisztában valamivel: a két világháború között vezető értelmiségiek – többnyire katolikusok, klerikusok és laikusok egyaránt – azért másként értékelték a fasizmust, mint azóta.

Következzék elsőként egy útikalauzból való szemelvény:

„1922. október 28-án Mussolini fasiszta uralma új korszakot nyitott Itália s Róma történetében. Az eddigi parlamentáris államforma helyébe a korporációs államforma lépett, melynek lényege az erős központi kormányzattal irányított érdek-képviseleti rendszer. Róma ebben az elgondolásban végre megalakította az Appenini félsziget lelki egységét. Az olasz állam valláserkölcsi alapon állva gyors ütemben igyekezett a liberális és szabadkőmíves olasz kormányok egyházpolitikai intézkedéseit jóvátenni. Róma népe a kettős lelkiismeret nyomása alól felszabadulva, rajongó szeretettel veszi körül a pápát, ki Róma püspöke és Itália prímása, s az olasz királyt, III. Viktor Emanuelt, ki az egyesített, fasiszta Itália királya. Mussolini minden alkalmat megragad, hogy az állami életben a vallás áldásait biztosító intézményeket privilégiumokkal halmozza el és működési szabadságukat biztosítsa. Az egyházi testületek, szerzetesrendek és társulatok (az Actio Catholica mindenek előtt!) szabadon fejthetik ki üdvös munkásságukat a lelkek megszentelésére és a köz javára. A Vatikán nunciust küld az olasz királyhoz, az olasz király nagykövetséget tart fenn a Vatikán mellett. Ez a diplomáciai kapcsolat a két hatalom jól megkülönböztetett és teljes értékű szuverénitását juttatja kifejezésre, s egyúttal a helyrajzilag olasz területtel körülvett római pápaság nemzetekfeletti jellegét is kidomborítja.

A történelem eleven hatóerőit számbavevő fasiszta utalom alatt Róma képe gyors ütemben fejlődött. A hatalmasan megnövekedett hivatalos apparátus számára mintegy varázsütésre épültek fel a klasszikus tömörséggel és amellett a középkor józan egyszerűségével kiképzett középületek. A piszkos háztömegekbe beszorított klasszikus emlékek kihámozódtak, levegőt kaptak, parkszerű keretbe foglalódtak. A Monumento Nazionale mellett kiinduló Via del Impero a császári fórumokat szeli át, a Kolosszeum tengelyébe állítva. Hozzácsatlakozik a Via del Trionti, a Viale del Mare és a Via del Circo Massimo.

Mussolini Rómája telve van értelmes erővel. Városrendezési tervei a modern főváros forgalmát tartják szem előtt, s ugyanakkor kidomborítják sé hangsúlyozzák a történelmi indokolásokat is. Eleinte sokan féltették ettől a nagyarányú rendezési tervtől Róma romantikáját. Ma már mindenki megérti, hogy a fasiszta rendszer nem felszámolás a multtal, hanem logikus folytatása a Város és az olasz nemzet dicsőséges multjának.

A Pons Milvius mellett megépült a megifjodott Róma és Itália nagy sporttelepe, a Foro Mussolini: célkitűzése az ép testben ép lélek kifejlesztése. A lebontott tömeglakások helyett a falakon kívül kertvárosgyűrű épült, egészséges, tiszta lakásokkal. A maláriás Campagna Romana és mocsaras tengerparti síkság vadvizeit lecsapolták; gazdag gabonatermő terület övezi most a Várost. Az ostiai part homokjából a Lido di Romát varázsolták elő. Gyermekek ezreit nyaraltatják itt a testületek.

Róma 1938-ban ünnepli Augustus császár születésének 2000-ik évfordulóját. Keményen dolgozik, hogy a nagy császár emlékének a béke és jólét jegyében hódolhasson.”

(Dr. Luttor Ferenc: Római utikönyv. Budapest, 1937. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda Rt. 18-19. old.)

A természetesen egyházi jóváhagyással megjelent mű szerzője, olvassuk a Diós István és Viczián János által szerkesztett Magyar Katolikus Lexikonban, apostoli protonotáris volt, kanonok, kánonjogász, aki 1912-ben éppen Rómában a Collegium Germanicum-Hungaricumban történelmet és régészetet tanult s a későbbiekben is élén figyelemmel követte Olaszország helyzetének alakulását.

A másik idézendő írás is eléggé beszédes:

„A Prágában megjelenő Deutsche Presse 1937. évi decemberi számában rendkívüli érdekes módon gyűjti össze azokat a nyilatkozatokat, amelyeket a Duce a vallással és a katolicizmussal kapcsolatban a fasizmus érája alatt tett. A nyilatkozatok annál érdekesebbek, mert különböző, mintegy 15 évet átívelő időből származnak s ma, amikor a diktátorok vallási felfogásáról oly sok szó és összehasonlítás esik, különös jelentőséggel bírnak:

„A fasizmus nem prédikálja és nem él az antiklerikalizmussal. A katolicizmus fejlődése a világban, az a 400 millió ember, amelyik a világ minden részéből Róma felé tekint, a mi érdekünk is, dicsőségünk nekünk is, akik olaszok vagyunk.” (Első parlamenti beszédéből, 1921. június 21.)

„Mi megmondtuk, hogy nemzeti közösségünk ama másik pillérét, az Egyházat nem bántottuk. Ezért a vallást, mely a népeknek szent öröksége, soha nem érintettük, vagy nem kisebbítettük, ellenkezőleg, tekintélyét növeltük.” (A fasizmus római bevonulásának első évfordulóján, 1923. október 28.)

„Amikor én az előbb a templomba beléptem és az oltár előtt letérdeltem, azt nem azért tettem, hogy az államvallást egy pusztán külsőleges tisztelettel megtiszteljem. Ellenkezőleg, én azt mély, belső meggyőződésből lettem, mert tudom, hogy egy nép sem lehet nagy és hatalmas, hivatásának és sorsának teljes tudatában, hacsak nincs a vallással szoros összeköttetésben, hacsak nem tekinti azt magán- és nyilvános élete lényeges elemének. Ha ti e szerint cselekedtek, arra a meggyőződésre juttok, hogy a hazának mindenekelőtt hallgatásban, önmegtagadásban, fegyelemben, fáradhatatlan és mindennapi munkában eltöltött szolgálatra van szüksége.” (Vicenzai beszéd, 1924. szeptember 23.)

„A tudomány külső céltudatosságát nem lehet kétségbe vonni. De éppúgy kétség sem merülhet fel a felől, hogy a tudomány a jelenségek tanulmányozása után fáradhatatlanul a „miért” nagy kérdésének a felkutatásán fárad. Az én szerény felfogásom ez: nem tartom lehetségesnek, hogy a tudomány a jelenségek miértjét megfejthesse. Éppen ezért a titok egy zónája, lezárt fal fog mindig előttünk állni. Erre a falra az embernek egy szót kell felírnia: Isten! Éppen ezért az én felfogásom szerint a tudomány és a hit között ellentét nem lehet. Ilyen kérdések felett 20-30 évvel ezelőtt vitatkoztak, de én azt hiszem, hogy a mostani generációk túl vannak már ezeken. A tudománynak megvan a maga területe, a szellemnek is a magáé. Joggal mondta valaki: mit használ a világnak az egész filozófia, ha a szenvedések elviselésére meg nem tanítja. Van egy terület, mely nem annyira a kutatás, mint inkább az élet túlsó céljai felett való gondolkozás zónájába tartozik. A tudomány a tapasztalatból indul ki, de szükségszerűleg a filozófiában végződik. És az én felfogásom szerint csak a filozófia világíthatja meg a tudományt és emelheti fel egy egyetemes gondolat magaslatára.” (Beszéd egy tudományos kongresszuson, 1926. október 31.)

„Mi a katolikus egyháznak az olasz nép vallásos életében uralkodó helyzetet adtunk. Ez magától értetődő egy olyan népnél, mint a mienk, és egy olyan uralmi rendszernél, mint amilyen a fasiszta.” (A római bevonulás emlékünnepén, 1929. március 10.)

„Aki a fasiszta uralom egyházpolitikájában csak a puszta célszerűségi okoknál marad, nem értette meg a fasizmust, mely nem csupán kormányzási rendszer, hanem mindenekelőtt egész gondolatvilág. A fasiszta állam nem áll közömbösen a vallásos tényekkel szemben általában s különösen a pozitív vallással szemben, mint amilyen az olasz katolicizmus. Az államnak nincs teológiája, de van erkölcse. A fasiszta állam a vallásban az emberi szellem egyik legmélyebb kinyilatkoztatását látja. Éppen ezért nemcsak becsüli, hanem oltalmazza és megvédelmezi. A fasiszta állam nem teremt új Istent, mint azt a francia forradalmi konvent legszélsőségesebb lelki megzavarodásának egyik pillanatában Robespierre akarta. De hiábavalóan arra sem törekszik, mint a bolsevizmus, hogy a vallást az emberek szívéből kiszakítsa. A fasizmus tiszteli az aszkéták, a szentek és a hősök Istenét s az Úr Istent is úgy, ahogy a nép egyenes és egyszerű szíve nézi és imádja.” (Mussolini: A fasizmus tanítása.)”

(Mussolini és a katolicizmus. Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. Főszerkesztő: Bangha Béla SJ. Felelős szerkesztő: Nyisztor Zoltán. 1938. február 5. Visszhangok rovat, 83. old.)

Kommentárként annyit, hogy Mussolini beszédei, melyek alapján politikája alakult, azért kicsit mások, mint az egykori kommunista „néptribunoké” vagy a mai liberális „demokraták”-é. (És ez nem vélemény, hanem – tény.)

S végül, de nem utolsósorban állon itt egy néhai magyar katolikus világi értelmiségi, Mihelics Vid egyetemi tanár néhány sora:

„A fasizmusé az érdem, hogy a szabadkőműves uralom évtizedei után az olasz iskolákban ismét kötelezővé lett a vallásoktatás, hogy a hitélet és az egyházi liturgikus élet a templomon kívül, nyilvánosság előtt is megjelenhetik, s a fasizmus világraszóló, maradandó dicsősége a római kérdés megoldása is.”

(Mihelics Vid: Világproblémák és a katolicizmus. A Megváltó halálának 1900 éves jubileumára. II. javított kiadás. Budapest, 1933. „DOM” Katolikus Könyvek Kiadóhivatala. „DOM” Katolikus Könyvek, 5. köt. 150. old.)

Mondhatnók persze, a történelem, benne az azt meghatározó izmusok értékelése nem jó, ha sarkos megfogalmazású konklúziókon alapul. Ez igaz is, természetesen, de éppen ezért kell meghallgatni, a kiegyensúlyozottabb történelemértékelés alapfeltételeként, a másik felet is – különösen, ha elfogadjuk a római bölcsességet, miszerint „historia est magistra vitae”, vagyis „a történelem az élet tanítómestere”.

Végül csak egy mondat: lehet szeretni vagy nem szeretni Mussolinit és ideológiáját, de egy tény: a fasizmus alatt volt valami Olaszországban, ami benne azóta sincs. Ezt pedig úgy mondják, hogy rend.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »