Fapados valóság Mészáros Richárd2023. 01. 28., szo – 14:12
František Mikloško 1989-ben a rendszerváltoztatók egyik markáns alakja, már korábban a katolikus disszidens mozgalom tagja, az 1988-as, „gyertyás tüntetés” egyik fő szervezője. Az 1990-es szabad parlamenti választás után két éven át a szlovák parlament házelnöke, majd több ciklusban a KDH színeiben képviselő. Nyugdíjas, de szavának a hazai politikában súlya van.
Érdekes
František Mikloško 2001-ben Budapesten, az Országház kupolatermében az Esterházy János-emlékérmet; 2005-ben ugyanott Mádl Ferenc államfő kezéből az Adalbert-díjat vehette át. A kitüntetett ekkor saját nevében bocsánatot kért a magyaroktól a II. világháború utáni atrocitásokért. Áder János államfő 2021-ben a Magyar Érdemrend csillaggal ékesített középkeresztjével tüntette ki.
Ön nemcsak a szlovák parlament kiérdemesült elnöke, hanem hála tapasztalatainak és egyéni karizmájának a közéletben a politikai véleményformálás egyik bárdja is. A jelenlegi parlament képviselői vagy a kormányzat tagjai szoktak öntől tanácsot kérni?
Igen, egyikükkel-másikukkal alkalmanként találkozom. De a szlovák parlament légköre annyira lesújtó manapság, hogy ott nemigen hallani normális hangú felszólalást, értelmes egyéni véleményt. Az egész politikai élet itt valami furcsa mederben, visszás tónusban zajlik.
A bizarr társadalmi légkör abszurd színházzá tette a napjainkban már csak megbízott kormány, illetve az önmaga karikatúráját mutató parlament működését?
Második-harmadik éve a közéletben főként azt tapasztalom, hogy az emberek zöme egyre aggódóbb, ingerültebb. Sőt, kezdenek agresszívabbá válni. Mintha nem látnának reális kiutakat maguk előtt. Sokakban olyan érzés van elhatalmasodóban, hogy az ország egy lejtő legalja felé tart. Azaz hogy a visszakapaszkodás vagy a társadalom széjjelesésének válaszútjára kerültünk. És ismét visszacsúsztunk arra a pontra, ahol már többször voltunk az elmúlt harminc évben. Itt most nem előre mutató politika, hanem kellemetlenkedő küzdelem folyik. Ehhez nehéz mosolygós arcot vágni. Én nem mondom, hogy torkig vagyok az egésszel, bár bennem is megértek bizonyos dolgok. Külső szemlélőként elmondom, amit gondolok, noha így kisebb súllyal esik latba a véleményem.
Ez azt is jelenti, hogy amit mond, az saját véleményeként fontosnak fontos, de nem figyelnek rá annyira.
Szerintem nem a pozíciótól függ, milyen fontos az, amit az ember mond. Meggondoltan, értékelve kell véleményt mondani, mert a tartalom a lényeges, kevésbé az, ki milyen posztról mondja.
Immár bő harminc éve, 1990 óta a populizmus végtelensége meg a kormányválságok örökkévalósága de facto közlekedőedényei a szlovákiai politikának.
Hogy a fizikának köze van-e ehhez, nem tudom. De annak igen, amit a közvélemény-kutatások mutatnak. Azt, hogy a lakosság fele olyan autoritatív vezért kíván, akinek nem aggathatja a lábát a parlament, a lakosság másik fele pedig demokratikus úton kíván haladni. Csakhogy ez a tábor nem elég egységes, így erőtlen. Ráadásul a liberalizmus és a konzervativizmus között egyre tágabbra nyílik az olló. Ebben a társadalmi állapotban aztán könnyen izmosodhat a vezért akaró populizmus. Elég végigpillantani a múlt század kétharmadának mába nyúló szlovák történelmén: Hlinka, Tiso, Husák, Mečiar, Fico. Rendre az erős populizmus segítette őket a hatalomba. Ez valahogy a szlovákság mentális adottsága. És évtizedeken át tartó jókora gondja is.
Az ország újra idő előtti parlamenti választás küszöbén áll. Ön bízni tud abban, hogy összefognak a demokratikus erők? Hogy gátat vessenek az extrémizmusnak, az éledező fasizmusnak, nem kevésbé az orbánizmusra kacsintó ficóizmusnak?
Éppen a napokban beszélgettem egy történésszel, és megkérdeztem tőle: merre lépdel Szlovákia? Azt felelte, hogy a felvetés talán úgy lenne precízebb: merre támolyog Szlovákia! Merthogy úgy araszolunk, akár az a gazda, aki kissé felöntött a garatra, és most dülöngél, de tartja az irányt. Gondolom, Szlovákia sem fogja elhagyni a helyes irányt, mert azt remélem, megismétlődik az 1998-ban átélt forgatókönyv. Akkor Mečiar esett ki a hatalomból, most Fico nem fog hatalomra kerülni, ahogyan a radikális nacionalisták vagy a kotlebai figurák sem. Természetesen ehhez több kisebb pártnak kell időben összefognia, hogy az ország az euroatlanti pályán, a társadalom pedig a jogállamiság és a demokrácia talaján maradjon.
Olykor nem érzi hibának, hogy nem volt több kitartása, és faképnél hagyta a gyakorlati politikát?
Két okból döntöttem így. Egyrészt húsz kemény esztendő intenzív politikai hadakozása után elegem lett az állandó csatározásokból. Másrészt észrevettem, hogy a KDH, többedmagammal, már nem igazán tart ránk igényt. Pusztán megjegyzem, a fejlemények azóta ott nem éppen fényesek, hiszen a KDH huzamosabb ideje parlamenten kívüli párt.
Pedig František Mikloškónak még államfői ambíciói is voltak…
Méghozzá háromszori sikertelen nekifutással! A nejem morvaországi, a keresztgyerekeink is ott élnek. Ha látogatóba megyünk, az egyik kislány mindig azzal fogad: Isten hozott, te majdnemelnök! De túl a tréfálkozáson, azt azért tudatosítani érdemes, hogy a köztársasági elnök hatásköre egészen más, mint egy pártban vállalt képviselői tisztség. Az államfőnek egyéni vonalvezetése lehet, amellyel az ország javát szolgálja és nemzetközileg is megbecsült tekintélyt szerez.
Akár az utóbbi másfél-két évtized belpolitikai viszályait látva, sajnálja, hogy egyszer sem választották meg?
Ha nem így történik, nyilván megvívtam volna a magam csatáit. Abban megvolt/megvan a kellő gyakorlatom. Kezdve rögtön 1990-ben, a nyelvtörvény körüli hűhóval, amikor azzal szidtak, hogy „magyarón” vagyok, a velejáró jelzőket inkább nem sorolom. Azután jöttek a mečiarizmussal és a durva nacionalizmussal vívott csaták, de közben azért is árulónak tartottak, mert nem támogattam Csehszlovákia kettéválását. Úgyhogy jól ismerem az igazság és a demokrácia princípiumaiért viselt küzdelmek nehezét. Egyszerűen megszoktam, hogy az élet személyes küzdéssel jár.
Mára viszont a politikát a közíró tollára cserélte föl.
És hetvenöt évesen azt mondhatom, hogy tapasztalt politikus és kezdő publicista vagyok. Újságírói zsargonban tehetséges zöldfülű. De nemcsak cikkekben adom közre a véleményemet, hanem beszélgetésekre is gyakran hívnak. Különösen a fiatalokkal való találkozásokat kedvelem. A reflexióim így talán hozzájárulnak a társadalom demokratikus elveinek megóvásához.
Ha már itt tartunk, a hazai közéletben sikk lett minden bajért a demokráciát szidni. E tekintetben Szlovákia mikor „rontotta meg” 1989 szellemiségét?
Rögtön a rendszerváltást követően. Mégpedig azzal, hogy Szlovákiában nem tudatosítottuk eléggé, hogy a bársonyos forradalom a szlovák történelem legjelentősebb és valóban össznemzeti kiállása volt a szabadságért. A szlovák nemzeti felkelést csak a kommunisták mondták nemzetinek, hiszen az lényegében polgárháború volt. Tény, hogy a partizánok a németek ellen fogtak fegyvert, de annak a felkelésnek nem volt meg az össznépi jellege, mert az akkori Szlovák Államnak sok támogatója volt. Ezzel szemben az 1989-es össztársadalmi zendülés egész Szlovákiát érintette. Egyébként később ebből a nyílt kiállásból vezetett út Szlovákia önállósodásához is. Ezért hiba a mai Szlovákia történelmét kizárólag 1993. január 1-jéhez kötni. Elvégre mindaz, ami itt az utóbbi 33-34 esztendőben történt, az ’89 novemberéhez kapcsolódik, amikor a szlovákiai magyarok szintén aktív részesei voltak a rendszerváltoztatásnak. A Független Magyar Kezdeményezés a forradalom első napjától a politikai és társadalmi fordulatot segítette. Tagadni ezt merő hazugság. És mindaz, ami az országban 1993 januárjában, 1998 kora őszén, 2010- ben vagy 2018-ban a Kuciak-gyilkosság után a Tisztességes Szlovákiáért mozgalom révén történt, az alapjában véve összefügg 1989 novemberével. Úgy tűnik, Szlovákiának időről időre újrakezdésekre van szüksége.
És a mai politikai kultúra miért oly siralmas? Nehezen hihető, hogy a gyatra nívóról csupán Igor Matovič hírhedt bohócériája tehet, még ha ő a jelen közhangulat főszereplője is…
Ebben az országban rengeteg értékes, jóindulatú, érdekes ember él. És európai gondolkodású. Amiben tagadhatatlanul deficitünk van, az az, hogy a történelem során nem tanultuk meg az önálló országvezetés gyakorlati rutinját. Ebben nincsenek meg a szükséges történelmi tapasztalataink. Ezért előfordul, hogy aki az országirányítás ilyen-olyan szintjén felsőbb „polcra” jut, az a saját kicsinyességéből eredően könnyen hatalomittassá válik. Sokakból hiányzik a felülnézet erénye. A múlt iránti felelősség, ami a jövő felelősségérzetének biztosítéka. A mi hőseink talán csak azok, akik idő előtt meghaltak. Štúr, Štefánik, Dubček.
Nyolcvankilenc óta akadtak azért jó felvonásközök is: a két Dzurinda-kormány és Iveta Radičová rövidre sikerült nekigyürkőzése.
Így van. Mert a politika is szakma. Az ő iparkodásuk bizonyítja: nem igaz, hogy bárki odaülhet a kormányfői székbe, és tud döntést hozni, ért rögtön a gazdasághoz, tudja, mit kell csinálni az egészségügyben vagy az oktatásban. Ez egy szakma, ezt illik megtanulni. Velük szerencsénk volt, mert tudták, hogy szembenállás helyett leckét kell venni az együttműködésből. Például szlovák– magyar viszonylatban is. Robert Fico viszont a maffiaállam kialakításával a mocsárba rángatta az országot. Az egész állam drámája lett, ami itt az ő kormányzása alatt lejátszódott. Az igazságügy, az ügyészség, a belügy teljes széthullása; több kulcsfontosságú tárcában úgy elburjánzott a korrupció, hogy máig fejfájást okoz az embernek. Dominik Tatarka mondta régebben, amikor Szlovákiát kellett jellemeznie, hogy mi egy örökösen önmagunkat felszabadító nemzet vagyunk. És ezzel nem a magyarokra, a csehekre, még csak nem is a kommunistákra célzott, hanem a saját habitusunkra gondolva a saját haragvásainkat, önnön megátkozásainkat és tehetetlenségünket értette ezen.
Épp az imént a magyarokat is említette. Gondolja, a természetes többséget alkotó szlovákság ’89 novemberétől megértőbben tudatosítja, hogy közös országban, egy hazában él a közösségként egyre hangsúlyosabban megjelenő szlovákiai magyarokkal, illetve más kisebbségi közösségekkel?
Hogy miként alakul/alakult itt a szlovákok meg a magyarok viszonya? Bebizonyosodott, hogy az együttélés konfliktusmentes lett, hogy ilyen is lehet. Igaz, a határrevíziót illetően a szlovákokban él egy trauma, de ha Budapest határozottan eloszlatja ezt a félelmet, a kölcsönös szimbiózis igazán felhőtlen lesz.
Ön az etnikai vakság köztiszteletben álló ellenzője. Dacára ennek önnek is van „magyarkérdése”?
Egyáltalán nincs. Gyerekkoromban részben magyar családi környezetben is nevelkedtem. Él bennem a magyarok kultúrája és mentalitása is. Felfogásomban az itteni magyarok Szlovákia mérhetetlen gazdagodását jelentik. Sőt, isten ments, hogy Szlovákiának pusztán szlovák lakossága legyen. Fontos, hogy a cseh kultúrával is szembenézzünk; a magyarok révén pedig az egész történelmünkkel is konfrontálódhatunk. Ennek lényeges szerepe van.
De akkor miért nyögvenyelős a közép-európai összetartozásunk tudata?
Ebben a kérdésben mindkét félnek el kell ismernie a maga felelősségét. A szembenézés terén, szerintem, mindkét nemzet az út elején áll. Szlovákia gondja, hogy még nem mindig képes elfogadni a saját történelmét, ami része az Osztrák–Magyar Monarchiának; a magyarok gondja pedig, hogy nehezen fogadják el, hogy más nemzetek is részesei voltak a történelmüknek.
Legalább első lépésként majd az új szlovák parlament demokratikus szegmensében máris összefoghatnánk?
Kulcsfontosságú, hogy a Szövetség megugorja a bejutási küszöböt. Bár ahogy az állandó belső vitáikról hallok, egyelőre kételkedem. De ha megvan az önbecsületük és a felelősségérzetük is az ország jövője iránt, mindent megtesznek egy újabb választási kudarc ellen.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
