Fájdalmas felismeréseink

Könnyeivel küszködve mesél a tévében arról egy nő, hogy fia hetven fős esküvőjét, amit már egy éve terveznek, le kell mondaniuk. Pedig már minden készen áll. Egy másik arról beszél, családi vállalkozásuk gallyra ment, mert nem engedi az állam a szórakozóhelyek működtetését.

A sportbarátok is melegebb tájakra küldik a minisztereket meg az egész kompániát, akik kitalálták, hogy korlátozni kell a nézőszámot. A színházigazgatók összeszorult gyomorral mennek neki az új évadnak. A foghíjas nézőtér csak veszteséget termel. A bevételről már csak álmodni merjenek? A fürdők és akvaparkok hónapok óta hiába kongatják a vészharangot, hogy félházzal csak tönkremenni fognak… Zárják a határokat, zónákba sorolják az államokat.

De aggódnak a fodrászok, a kozmetikusok, a pedikűrösök is. A nyitás után elözönlötték őket a kuncsaftok, szinte nem győzték a munkát, s vannak, akik már – puszta elővigyázatosságból – sürgetve kérik az új időpontokat. Hadd legyenek szépek, mielőtt újra beüt a ménkű!

Az iskolák szigorított menetrendben próbálnak maszkban oktatni, miközben egy köhintés már riadalmat kelthet. Egy tüsszentésre összerezzenhet az osztály. Lássuk be, ez azért valahol már nem normális.

És készülnek az orvosok, a rendelők is. Ha kihirdetnék a vészhelyzetet, megint nehezebb lenne eljutni szakorvoshoz, vizsgálatra, a betegségmegelőzésben rendkívül fontosnak számító szűrésekre. A fogorvosok megint csak a fájó fogakat kezelnék… A beteglátogatást megszüntetnék.

Hírdetés

Mert mindannyian lélekben már készülünk. Valahol legbelül már várjuk az ukázt, hogy megint kiléptetnek bennünket a megszokott kis életünkből. Bármikor bezárhat a bazár! Mert tavasszal már kaptunk egy jó kis gyomorrúgást, azóta tudjuk, kicsik vagyunk mi, sokkal nagyobb hatalmak uralkodnak felettünk…

Szóval készülődünk. Nem jókedvvel, csak jobb félni, mint megijedni alapon. A félelem és bizalmatlanság magját március közepén már elvetették bennünk. S bizony kicsírázott, szárba is szökkent… Nem is akárhogyan. Rokon a rokont azóta nem meri megölelni. A templomban megválogatjuk, ki mellé ülünk le. Csak messziről integetünk egymásnak. Mintha nem akarnánk közelebb kerülni egymáshoz. Nem szabad. Veszélyes… Távolságtartás. Szinte már belénk égették ezt a szót.

Az egyik tévécsatornán a 65 pluszosok nevében beszélt egy hetvenes-nyolcvanas igencsak szimpatikus idős úr. Azt kérte, ne riogassa a kormány meg pandémiabizottság azzal az időseket, hogy belehalnak a fertőzésbe. Mert közülük sem hal bele a nagy többség.

Még egyszer ne engedjék meg azt, hogy az idős emberek hetekig, hónapokig ne láthassák gyermekeiket, unokáikat, mert abba halnak bele, nem a betegségbe. Több emberséget! Több megértést!

Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. A higgad és bölcs szakemberek még májusban megmondták, hogy ha nyáron a fenekünkön maradunk és nem megyünk külföldre, messzi és ismeretlen tájakra, akkor van esélyünk, hogy megússzuk. Nem fogadtunk szót. Akadtak sokan, akik ezt a figyelmeztetést nem vették komolyan. Lehet, hogy miattuk most szívni fog egy egész ország. Lehet, hogy nem lett volna szabad elengedni Horvátországba, Olaszországba és Spanyolországba az embereket?

Akárhogy van is, ne azt keressük, ami szétválaszt, hanem, ami összeköt. Mert nagyon úgy fest, hogy a következő hónapokban mégiscsak össze kell zárnunk. Ne adja az Isten, hogy valóra váljanak azok a forgatókönyvek, amelyeket a nagyokosok megírtak. Legyünk éberek, vigyázzunk magunkra és egymásra! Csakis együtt győzhetjük le ezt az átkozott vírust.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »