„Ezt a lelkületet kerestem” – Interjú a Rómában diakónussá szentelt Jancsó Árpád jezsuitával

„Ezt a lelkületet kerestem” – Interjú a Rómában diakónussá szentelt Jancsó Árpád jezsuitával

„Ki vagyok mint jezsuita? Azt hiszem ugyanolyan földi halandó, mint bárki más, ezzel együtt valaki, akit meghatároz kapcsolata a feltámadt Jézussal, a Megváltóval. Egyre inkább azt élem meg, hogy ennek a kapcsolatnak elsősorban Jézus a fenntartója, nem én” – vallja Jancsó Árpád SJ, akit április 6-án tizenegy jezsuita rendtársával együtt diakónussá szenteltek Rómában.

Balázs Zsuzsa készített interjút Jancsó Árpáddal a szentelés előtt.

– Hogy érzed magad a diakónusszentelés előtti lelkigyakorlat után, és a jeles alkalom előtt szinte 24 órával? Mi jár a gondolataidban?

– Róma környékét jó pár, egészen magas hegyvonulat veszi körül. Néhol terjedelmes platókra lehet kijutni, miközben a turistaút folytatódik egyre magasabb pontok felé. Kicsit így érzem magam: mint aki egy gyönyörű fennsíkra érkezett, de ahonnan az út megy tovább. Gondolataimban pedig az jár, hogy hálás vagyok a Társaságnak, amiért sok-sok éven át felkészített, hogy ne váratlanul érjen ez a „kilátás”, ami a szenteléssel érkezik el.

– Melyek voltak hivatásod legmeghatározóbb állomásai?

– A legelső és az egyik legmeghatározóbb hatással Alberti Árpád atya személye volt rám a budapesti Szent István-bazilikában, ahol felnőttem. Kishittanosként rajta keresztül kerültem először kapcsolatba a hittel.

Nekem ez a sok kínlódással járó időszak érettségi után a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarán töltött évek alatt érkezett el. Nagyon hálás vagyok az itt töltött tanulmányokért.

Ebben az időben intenzív kapcsolatba kerültem értelmi sérült emberekkel is. A velük való barátságok az egyre mélyebb önismeret útjára vezettek, és fontos szerepet játszottak az útkeresésemben.

– Kik voltak azok a jezsuiták, akik hatással voltak hivatásod kibontakozásában?

Hírdetés

– Először úgy 22 évesen találkoztam élő jezsuitával. A belépésem előtt, amikor nagyon tipródtam magammal, egy kedves barátom tanácsolta, hogy ilyen esetben érdemes felkeresni egy jezsuitát, „ők értenek ezekhez a dolgokhoz”. Aztán az első párnapos lelkigyakorlatomon Püspökszentlászlón azt tapasztaltam meg, hogy igen, én ezt a lelkületet kerestem már mióta! A belépés után Lukács János lett a mesterünk Bellovics Gáborral és Nevelős Gáborral. Ő vezetett be minket a jezsuita életbe. Később Mustó Péter atya segített tovább imádkozni tanulni.

– Ha azt hallod, hogy Jancsó Árpád SJ, milyen érzések támadnak benned? Milyen kép él benned jezsuita önmagadról?

– Elsőként talán: hála, hogy jezsuita lehetek. Aztán komoly felelősségérzet is él bennem: a formáció alatt különösen készülünk arra, hogy olyan emberek lehessünk, akik tisztában vannak a korlátaikkal, egyúttal képesek kapcsolatokat teremteni, ezekért a kapcsolatokért felelősséget vállalni. Hogy ki vagyok mint jezsuita? Azt hiszem, ugyanolyan földi halandó, mint bárki más, ezzel együtt mégis valaki, akit meghatároz kapcsolata a feltámadt Jézussal, a Megváltóval.

A saját erőfeszítéseim mellett a papságra való alkalmassá válásom az Ő kezében van.

– Évek óta Rómában tanulsz. Az itt töltött időből mi az, ami ebből életre szóló élményé vált?

– A világegyház központjában tanulni megtiszteltetés. Az első szent vértanúk, szent pápák és rendalapítók életének helyszínein otthonosan mozogni áhítatot tud kelteni. Ettől manapság sokan távol állnak, pedig ők azok, akikre az Egyház közössége leginkább büszke lehet.

Egy alkalommal például rendtársakkal elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a Szent Péter-bazilika alatti „nekropoliszt”, ahol az 1940-es években Péter apostol sírjának feltételezett helyét igazolták a régészeti feltárások. Egy sor adminisztrációra volt szükség, előzetes bejelentkezés, ellenőrzés, átvilágítás, bebocsátás a Vatikánba a svájci gárdisták sorfala között, aztán egyszer csak egy jellegtelen kis ajtón beléptünk a nekropoliszhoz vezető folyosóra, ahol egy kedves művészettörténész hölgy fogadott bennünket. Akkor, ott ő lett számunkra az Egyház arca, és a látogatás végén együtt imádkoztunk vele Péter sírjánál. De az Egyház kettős arca mutatkozott meg számomra abban is, hogy nem szabad azt gondolni, hogy a mi kis magyar valóságunk volna a „minden”. Közép-Európán kívül az Egyház sokkal nagyobb és tágasabb.

– A jezsuita rend római főtemplomában szentelnek diakónussá, zárt ajtók mögött, de az internetes közvetítés segítségével a nagyvilág előtt. Egyfelől zártság, másfelől nyitottság. Mit gondolsz erről a nem mindennapi szentelésről?

– Nagyon sokan írtak az elmúlt napokban: nemcsak az otthoni rendtársak, hanem sok régi ismerősöm, akik velem vannak, együtt örülnek, azt hiszem, talán nem is nekem, hanem valójában a Jóistennek. Nagy hála van bennem az itteni rendtársaimért is, akikkel három éven át együtt készültünk: együtt vizsgáztunk a Gergely Egyetemen, végeztük a lelkigyakorlatainkat, osztottuk meg egymással tapasztalatainkat, látogattuk Róma gyönyörű emlékeit és támogattuk egymást a nehezebb pillanatokban. Annak ellenére, hogy nyolc különböző nemzetből vagyunk, nagyon sok minden összekötött minket.

Természetesen hiányozni fognak a vendégek, főként a szüleim és a testvérem, akiket nagyon vártam. Hiányzik az is, hogy szeretett egykori plébánosom, Gyuri atya – Snell György püspök atya – bár nagyon várta, nem érhette meg a szentelésemet. Mindezek ellenére mindnyájuk közelségét érzem, és lélekben velem lesznek a szentelésen.

Forrás és fotó: Jezsuita.hu

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »