Ezen a napon történt

Ezen a napon történt

Általában a napilapokban van ilyen rovat. Július 22-én például emlékezhettünk arra, hogy 1515-ben ezen a napon a lengyel király, a német-római császár és a magyar király örökösödési szerződést kötött. Ma ezt legföljebb már csak a Habsburg-ház ünnepelheti, civilként; a Jagellók kihaltak. Ám az ilyen eseménynaptár csak bevezetője annak, hogy ki született, illetve ki halt meg egy adott napon. Július 19-én például egy olyan történész született valaha, akinek én örököltem a tanszéki Leninjét Szegeden, mert Katona Tamás barátom, úgy is mint a nyugdíjba vonult professzor szobájának örököse, nekem ajándékozta Sztálin elvtárs szintén azon szobában őrzött, magyarra fordított 13 kötetével együtt. Ma is megvannak ezek a kincsek, különösen szeretem Sztálin műveinek első kötetét, amelyben grúzból fordított cikkei olvashatók, például az, amelyben közhírré teszi, hogy Lenin elvtársban elsőre felismerte a kőszáli sast.

Fotó: Wikipedia

Persze én most nem az ő évfordulói kapcsán szeretnék írni valamit. Kedden, július 19-én volt ugyanis Petrarca halálának évfordulója (1374), szerdán, július 20-án pedig születésének 712. évfordulója! Voltam Arezzóban is, ahol született, és ahol már életében is szinte kultuszhelyként őrizték a házát, és voltam Arquában is, ahol meghalt, írás vagy olvasás közben. Sőt még Budapesten is megszemléltem a Bakáts téri plébánia homlokzatán domborművű arcképét, amelyet egy olaszrajongó ferences plébános helyezett el oda valamikor a XIX. században, Dantééval együtt. Ám ez mind nem elég, mert idén szeptemberben lesz viszont kerek számú, azaz 300. évfordulója gróf Székely László születésének; ez az erdélyi arisztokrata pedig mindmáig első és egyetlen fordítója Petrarca legnagyobb szabású latin nyelvű erkölcsfilozófiai könyvének, amelynek címe az ő magyarításában: A jó szerencsének és a szerencsétlenségnek orvosságairól. Kéziratból tavaly adta ki Szegeden Bíró Csilla, Lengyel Réka és Máté Ágnes.

Sok-sok évszázadon át, egészen a romantikáig ez volt Petrarca leghíresebb könyve, amelyet a legtöbbször adtak ki, és a legtöbb nyelvre fordították le részleteiben vagy egészében. Azután elfelejtették, valamifajta késő középkori katyvasznak tartották. Olyan bölcs íróknak és filozófusoknak kellett jönniük, mint például Albert Camus, aki újra fölfedezte, mert megtalálta benne a rendíthetetlen szkepszist, mint ahogy a modern katolicizmus is fölfedezte benne a maga ősét, mint annak idején már egynémely protestáns hitújító is.

Egyszerre a legmélyebben hívő és a legmélyebben kétkedő. Hisz Istenben, ezért elfogadja a világ adottságait és gyönyörködik szépségeiben, de nem adja magát oda teljességgel nekik, mert hisz Istenben, ezért tudja azt, hogy minden múlékony. Azért veszi föl a Fortuna csalafinta istennő és bajkeverő mindkét megjelenésével, azaz a jó- és balszerencsével egyaránt a küzdelmet, mert tudja, hogy nem szabad túlságosan sem örvendezni, sem bánatoskodni. Mert a jó és a rossz abban a formában, ahogyan átéljük, csak csalfa tünemény.

Nem söpörhető le az asztalról azzal, hogy cinikusba hajló sztoikus, aki retorikailag játssza ki egymással szemben a sors ellenkező aspektusait. Hozzunk példát, ha már úgyis születésről meg halálról van szó. Hogyan csillapítja például azt az ujjongót, aki örvendezik annak, hogy híres, nemes családba született? A párbeszéd két résztvevője az Öröm és az Okosság: „– Igen nagy nevezetességben születtettem. – Bolond! Hiszen a nevezetesség nem a születés, hanem az élet által keresettetik, gyakran pedig a halálban is, melyen csudálkozhatunk. – Nagy fényességben születtettem. – Kerüld el a rútságot, gyalázatot, mely a világosságnak elejibe való vettetése által jelesebben kimutatja magát, és tettetesebb szokott lenni. Ha ezt nem cselekeszed, jobb lett volna néked setétségben születtetned.”

Fordítja ezt imigyen Székely László, aki pedig büszke volt a Magyar Királyságból hajdan Erdélybe menekült gazdag és előkelő őseire és arra a grófi rangra is, amelyet később a család kapott.

Persze, leinthetnők azzal is Petrarcát és fordítóját, hogy csak játszanak, hiszen írók. Nem, mert erről is megvan a véleménye, mindkét szerencse szempontjából. Az íróságról ugyanis így vitatkozik egymással az Öröm és az Okosság: „– Sokat írok. – Mennyivel írnak többet mások. (…) Azt írják, hogy a görögök között egy 6000 könyvet írt. Ó, serény elme és indulat, hogyha ez igaz dolog! (…) – Sokat írtam és írok. – Ha a következendőknek akarsz véle használni, semmit jobbat nem cselekeszel; ha pedig csupán magadnak akarsz haszontalan hírt-nevet szerezni, ennél semmibb dolog nincs.”

Fordítja ezt az a Székely László, aki három év szakadatlan munkával készítette el a csodálatos módon ránk maradt és nyomdakésznek tekinthető kéziratot, aki önéletrajzát is megírta, és akinek testvéröccse, Ádám pedig beutazta Nyugat-Európát, és maga is fordított két könyvet, az egyiket az angol filozófustól, John Locke-tól a gyermekeknek, a másikat egy névtelen osztrák szerzőtől a marhák neveléséről.

Nézzük tehát meg, mennyire vehető komolyan, ha immár nem az Örömet ütközteti a Jószerencsével, hanem a Fájdalmat a Balszerencsével. Kezdjük egy versikével, mert hiszen Székely László olyan latin kiadását használta a műnek, amelyben az egyes párbeszédek előtt epigrammák foglalják össze csattanósan a rákövetkező dialógus tanulságát. Lássuk tehát azt a verset, amelyben azon halandókat vigasztalja, akik aggódnak, hogy mi lesz majd hazájukkal, ha ők egyszer meghalnak.

„Majd veszendő és romlandó esetén hazádnak / Ne gyötrődjél s emésztődjél, hagyj békét te annak / Találsz másra és jobb házra, aholott halálnak / Nincs hatalma, országlása semmi változásnak.”

A továbbiakban így beszélget Fájdalom és Okosság. „– Holtom után mit csinál hazám? (…) – Azt akarod megtudni, mint fog dolga lenni, vagy inkább mint fog cselekedni, megmondom. Azt cselekszi ugyanis, amit cselekedett, és amit más hazák is csinálnak, de azt mondod, hogy mit? Zenebonázni fog, egymással ellenkezik, új dolgoknak és a hasonlásoknak tettetésiket követi. Urait megváltoztatja, törvényeit megújíttatja, mindeniket gyakrabban rosszabbra, jobbra igen ritkán. Továbbá a jeles hazafiait letapodja, a méltatlanokat felemeli, akik meg nem érdemlik, azokat elkergeti, a kincses tárház tolvajait tiszteli, a nyájasokat szereti, az igazmondókat gyűlöli, a jókat megveti, a tehetősöket becsüli, a szabadság ellenségit imádja, a közönséges társaság (az állam – Sz. L.) oltalmazóit üldözi, sír, nevet haszontalanul, az aranyat és a drágaköveket csudálja, a virtusokat elveti, a gyönyörűségekhez ragaszkodik, ezek a városoknak szokásai. Mindezeket teneked nincs senki olyan, aki igazán meg nem jövendölhetné, hanem ha aki mindenkor a paraszt majorság mellett lakott vagy pedig füleit bédugja, szemeit béköti, s úgy mégyen bé a városokba.”

Ezt írja az a Petrarca, aki pápákat, királyokat és magát a császárt is erélyesen fegyelmezte, és akinek nem voltak illúziói a történelemről és a politikáról. Ezt fordítja az a Székely László, aki Erdélyben élt, Habsburg-uralom alatt.

Olvassuk tehát!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 23.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »