Ez út hazámba visszavisz

Valaki azt tudakolta az interneten, büntethetik-e őt, ha nem megy el a ballagására. Nem kifejezetten a diákok szabadságjogaira összpontosító válaszokat kapott. Az egyik: büntetést valószínűleg nem kapsz, csak simán idiótának néznek, ha nem mész el a saját ballagásodra. Van valami megejtő abban, ahogy tizennyolc éves lányok és fiúk kezüket egymás vállára téve, vagy csak úgy egymás mögött, virághalommal a karjukban, néha elejtve egy-egy margarétát vagy szegfűt, vonulnak énekelve a langyos tavaszban. El kell engedniük a középiskolában töltött négy esztendőt, nem múló barátságokkal és mulandó szerelmekkel, maguk mögött kell hagyniuk életük első sikereit és nem utolsó csalódásait. Ballagnak derűsen, minden meghatottság nélkül, és ne is várjunk tőlük könnyeket, mert véletlenül sem ők sírnak, hanem az anyukák meg a nagymamák. Ők meg viccelődnek és tervezik az estét, az utolsó szabad estéjüket, mert vasárnap még tanulni kell, hétfőn kezdődik az érettségi.

A város porában, szmogjában úszik utánuk a virágillat, a tisztán csengő hangok összeolvadnak a hamisakkal, mint zsoltárénekléskor a templomban. „Ez út hazámba visszavisz”, de hogy merre vezet az az út, és hogy miért kell a hazába visszamenni, ha egyszer ott vagyunk, azon valószínűleg nem törik a fejüket, minek is tennék, hiszen élő embernek fogalma sincs, mi vár ezekre a feltarisznyázott gyerekekre. Hogy milyen út, és milyen haza. Ha sikerül is tovább tanulniuk, azt már most, tizennyolc évesen tudják, hogy a főiskola, az egyetem diplomát jelenthet, állást nem biztos. Már szüleik ballagása idején is reformok dúltak az oktatásban, igaz, a tanárok akkor még nemigen sztrájkoltak.

A magyarérettségi előtt fél órával összeszűkült gyomorral hirtelen szerveződött országos tanársztrájkról álmodoznak, de hiába. Hétfőtől nincs se ének, se virágillat, kemény tanulás van, vizsgák szóban és írásban, és ez csak a kezdet, a középiskolai érettségi. Még be kell jutni valamelyik egyetemre vagy főiskolára, és ha elvégzik, meglehet, sorozatban nem kapnak választ állás iránti érdeklődésükre. Lesz-e elég erejük maradni mégis, állást vállalni bárhol, bármit, s közülük hány mögött áll megértő család, aki leveszi róluk a megélhetés és otthonteremtés terheit? És jó-e, ha leveszik? S aki nekivág a nagyvilágnak a schengeni övezet szabadságának csalóka illúziójával, annak ki mondja meg, hogy jó, de egy idő után gyere haza, mert te ehhez az országhoz, ennek az országnak tartozol? És mit lehet mondani annak, aki egy londoni kórház éjszakai ügyeletet vállaló ifjú rezidenseként visszakérdez: az úgymond szabad Magyarországon mégis hány évtizednek kell még eltelnie, hogy egy életét, egzisztenciáját megalapozni akaró embernek érdemes legyen itthon maradnia?

Csak azt lehet mondani: maradj kinn, tökéletesítsd tudásod, sajátíts el egy nyelvet felsőfokon, aztán gyere haza, és add át ezt a tudást. Legyél te a változás! Ha pedagógus vagy, csillapítsd, semlegesítsd munkáddal az oktatásban zajló, kormányokon és rendszereken átívelő reformdühöt. Emlékezz legjobb tanáraidra, akik mind személyiségek voltak. Hogy a te diákjaid ne kérdezzék meg soha, miként lehet megúszni a saját ballagásukat. Értesd meg velük, nemcsak a gazdagságnak, hanem a jó lelkiismeretnek is ára van. Tanítsd meg, hogy soha semmit nem lehet megúszni, vagy ha mégis, azon csak veszíteni lehet. A megúszóbajnokok mákgubóként zörögnek közéletben, politikában.

A zsákvászon tarisznyában lehetne konyakos meggy is vagy marcipán. Mégis csak pogácsa van benne, és egy csipet só. Tedd hozzá az életed!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »