Európai hiánycikk lett a nagy formátumú politikus

Európai hiánycikk lett a nagy formátumú politikus

Mi az oka annak, hogy hiányoznak a nagy formátumú politikusok, akik éppen most, Európa legválságosabb időszakában tudnának új irányt szabni a politikai folyamatoknak?

Konrad Adenauer, Robert Schuman, Charles de Gaulle, majd később Willy Brandt, Helmut Kohl, Jacques Chirac, Margaret Thatcher, Helmut Schmidt és Francois Mitterrand – kiemelkedő, karizmatikus államférfiak és nők, akik személyesen alakították és formálták Európa sorsát. Hová tűntek az utóbbi évtizedekben a hozzájuk hasonló karakterek az európai politikai térképről? Mi az oka annak, hogy hiányoznak a nagy formátumú politikusok, akik éppen most, Európa legválságosabb időszakában tudnának új irányt szabni a politikai folyamatoknak, s meg tudnák állítani az egyre gyorsuló leépülést?

A dolgok közepébe vágva: azért hiányoznak a karizmatikus államférfiak immáron húsz-harminc éve, mert a megváltozott európai politikai környezet nem tart igényt rájuk. Kiszűri azokat, akik nem kívánnak az európai politikai főáramlat igényei és követelményei szerint cselekedni a politikai porondon, hanem ehelyett önálló és szuverén politikát akarnak a saját országuk élén megvalósítani. Ezekre az emberekre nem pusztán nem tart igényt a rendszer, hanem kifejezetten veszélyesnek tartja őket a status quo fenntartása szempontjából. Vagyis, ha ilyen típusú politikus a központi hatalom közelébe kerül, a legváltozatosabb eszközökkel – nyilvánosság előtti lejáratás, karaktergyilkosság, titkos zsarolás, magánéleti zűrök feltárása, kényszerítés, fenyegetés stb. – eltávolítják onnan.

A világháború utáni európai politikatörténet két szakaszra osztható: az első szakasz a két ideológiatábor, a kapitalizmus és a kommunizmus-szocializmus szembefeszülésének és sajátos egyensúlyának az időszaka, a második pedig a kelet-európai kommunista blokk felbomlásával, a Szovjetunió szétesésével kezdődő egypólusú, vagy másképpen globális világrend időszaka.

Az első szakaszban – 1945-től a nyolcvanas évek végéig, tehát negyven-negyvenöt éven át – a két világrend küzdelme arra kényszerítette Nyugat-Európát és tágabb értelemben a Nyugatot, hogy a lehető legjobb és leghatékonyabb rendszert építsék fel gazdaságban és politikában, társadalomban és kultúrában egyaránt, amellyel bizonyítható a kapitalizmus és a parlamenti demokrácia felsőbbrendűsége a kommunizmussal-szocializmussal szemben. A versenyt meg kellett nyerni, s ehhez kreatív, nagy átlátóképességgel rendelkező, a napi politika igényein túl látó, átfogó víziókkal rendelkező politikusokra, államfőkre, miniszterelnökökre volt szükség. A cikk elején említett személyiségek – Adenauertől Helmut Kohlig – nem véletlenül kerültek országaik élére; rájuk volt szükség Nyugat-Európa nagyságának bizonyításához, s egyben a két politikai-ideológiai tábor közötti, a béke megőrzéséhez szükséges minimális egyensúly megteremtéséhez.

Ez volt az erős nyugat-európai nemzetállamok kora, erős és karakteres politikai vezetőkkel és államférfiakkal, akik országuk szuverén irányítói, vizionáriusai, elkötelezett honpolgárai voltak, akiket a világpolitikai helyzet adottságain kívül nem tudott gúzsba kötni semmi, még akkor sem, ha törekedett rá. Nos, ez az állapot változott meg gyökeresen a kommunista tábor felbomlásával és a Szovjetunió megszűnésével. Nyugat-Európa és a kommunizmus bukását kikényszerítő Egyesült Államok kiterjesztette befolyási övezetét Kelet-Európára is, s ettől kezdve Európa egypólusúvá vált. Azt hihetnénk, hogy ez a változás, a demokrácia és a kapitalizmus totális győzelme még inkább kedvezett a karizmatikus politikai vezetők megjelenésének.

Ennek azonban az ellenkezője történt: kikoptak a nagy formátumú politikusok a politikai színpadról.

Miért? Két okból. Egyfelől, mert a világ vezető nagyhatalma és főként a mögötte álló világelit a kommunista tábor bukásával lehetőséget kapott arra, hogy Európát a globális hatalom ellenőrzése alá vonja, amelynek megvalósulási formája az egyesült Európa lehetne. Másfelől, a globális pénzügyi-gazdasági hatalom a nemzetállamok legyűrésére, megszüntetésére szánta el magát, azért, hogy a profit érvényesülésének még útjában álló legutolsó akadályait is felszámolja. Immáron más miniszterelnökök kellenek.

1. Fogott emberek, akik a globális tőke markában vannak, akiket irányítani lehet, mert korábban busásan megfizették őket és ma is privilegizált helyzetben vannak. Ilyen politikus többek között Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, korábban Luxemburg korrupt, a nemzetközi tőkét kiszolgáló miniszterelnöke. Ilyen Martin Schulz, aki nem éppen a megszerzett diplomáiról híres, és sajnos ilyen Angela Merkel. Utóbbi nem csupán fogott, hanem fontos feladatokkal megbízott személy, akit ráadásul úgy próbálnak eladni az európai közvélemény számára, mint igazi, szuverén politikust, holott a legkevésbé sem az.

2. A globális pénzelit közvetlen tagjai, akik a demokrácia megkerülésével és megcsúfolásával kerülnek döntéshozói pozíciókba. Erre példa Mario Monti, akit az EU-s elit egyszerűen delegált Olaszország miniszterelnöki pozíciójába, erre példa Lucas Papademos, akit Görögország kormányának élére helyeztek, szintén választások nélkül, még 2011-ben… Bizony, akkoriban még fel sem figyeltünk ezekre a jelenségekre. Monti, Papademos, illetve Mario Draghi, az Európai Központi Bank kinevezett elnöke egyaránt a Goldman Sachs nevű, brutálisan befolyásos amerikai befektetési bank vezetői voltak, mielőtt a politika rögös pályájára eveztek volna. Nem régi hír, hogy Barroso, az EB korábbi elnöke is a Goldman Sachsnál talált állást, talán nem véletlenül.

3. Ügyeletes idióták, akik a globális pénztőke által irányított folyamatok alátámasztására kidolgozott neoliberális és political correct-elméleteket magukévá tették és még el is hitték azokat. Ilyen miniszterelnökből számos van Európában, példaként említhetem – a teljesség igénye nélkül – Stefan

Lövfen svéd, Charles Michel belga, Mark Rutte holland, a leváltott Werner Faymann osztrák miniszterelnököket. Ők azok, akik például a menekültügyben is pontosan azt teszik, amit az EU-s elit elvár tőlük.

Így jutottunk el röpke hetven év alatt Adenauertől Matteo Renzi olasz miniszterelnökig. A klasszikus, nemzetállamokra épülő politika felszámolása zajlik, nem csoda tehát, ha Orbán Viktor ebben a rendszerben veszedelmes ellenségnek látszik, mert a demokratikus, nemzeti alapokon nyugvó, hagyományos európai politikát kívánja megvédeni.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »