Európa veszélyes sodródása

Európa veszélyes sodródása

Egyszer majdnem belefulladtam a Tiszába. Hat-hét éves lehettem, és elkeveredtem a szüleimtől. Addig sosem találkoztam folyóval, élveztem hát szelíd sodrását, és egyre távolabb gyalogoltam a sekély strandszakasztól. A víz gyorsan mélyült, ezért amikor már a mellkasomig ért, úgy döntöttem, visszafordulok; azonban a sodrás itt már túl erős volt, és mozdulni sem tudtam a part felé. Sem gyalog, sem úszva. Ezért igyekeztem nem megijedni, és megindultam az egyetlen irányba, amerre a titokzatos erő engedett, sőt vitt: egyre lejjebb, egyre beljebb, hátha jön végre egy sekélyebb rész. De nem így történt: minden lépésnél mélyült a meder, és a végén ott álltam lecövekelve a számig érő vízben, és egy helyben maradni is komoly erőfeszítésbe került. Akkor aztán kitört rajtam a pánik.

A brüsszeli terrortámadások után Európa vezetői is egy hatéves gyerek vak optimizmusával meneteltetik Európát a folyó közepe felé, mondván: nem szabad megijedni a terroristáktól, sem a migránsok áradatától. Hanem tovább kell lépkedni a nyitottság süllyedő útján, csak semmi rémüldözés, és főleg semmi reakciós visszakozás! – mondják. „Wir schaffen es” – megoldjuk – ismételgeti Merkel asszony, és tesz még egy lépést az örvények felé, de titkon már az ő lába is remeg.

Vannak, akik a brüsszeli tragédiát is egy létrehozandó európai egyesült államok melletti érvként használnák fel, mondván, az elkerülhető lett volna egy közös uniós titkosszolgálattal, hiszen akkor a francia és belga hatóságok időben elkaphatták volna a leendő elkövetőket. Mások, mint például Szájer József fideszes EP-képviselő, inkább a tagállami titkosszolgálatok jogköreinek kiterjesztését szorgalmazták a támadások után. Ezeknél rosszabb forgatókönyvet elképzelni sem tudok.

Mi a garancia arra, hogy az első megoldás nem a belga hatóságok hihetetlen impotenciáját és elképesztő felelőtlenségét honosítaná meg immár uniós szinten? Akkor már félmilliárd ember biztonsága múlna olyanokon, akik négy hónapig nem találták meg az eredeti brüsszeli lakhelyétől kőhajításnyira meghúzódó párizsi mészárosvezért, Salah Abdeslamot – majd miután elfogták, elfelejtették kikérdezni, hogy egyébként van-e tudomása készülő merényletekről. Szájer elképzelése pedig szabad utat engedne az alapvetően jogkövető állampolgárok politikai okokból történő hatósági vegzálásának – a Watergate-botrány óta számos példa mutatja: igény igenis volna rá. Tehát erősek a kételyeim, hogy ezt a frissiben kapott felhatalmazást valóban csak a terroristák ellen használnák fel a kormányok. A körmös is sokszor csattant az iskolákban az áldozat esetleges makacssága, különvéleménye miatt, és ma sem az igazi renitensekre sújtana le, ha visszahoznák. Napi tapasztalat, hogy a rendőrség sokszor inkább a sörösdobozzal sétálgató, de alapvetően rendezett életű fiatalokon demonstrálja az erejét, véletlenül sem a közismert utcai maffiózók ellen lép fel.

Arra pedig, hogy sok nyugat-európai biztonságpolitikai döntéshozó hogyan használná fel a pluszjogosítványokat, a karhatalom jelenlegi keretek közötti működése is jó válasszal szolgál. Elvégre a német rendőrség a kölni erőszakoló bevándorló hordákkal, a belga pedig a rendőröket és újságírókat megdobáló brüsszeli marokkóiakkal – sokszor köztörvényes alakokkal – hímes tojásként bánt; néhány nappal később viszont habozás nélkül használt vízágyút és gumibotot a bevándorlás ellen jóval békésebben tüntető – egyébként jellemzően dolgozó, jogkövető – radikális jobboldali aktivisták ellen mindkét városban. Ennek a hozzáállásnak legextrémebb példája a Salah Abdeslam védelmét elvállaló belga ügyvéd kijelentése, aki a párizsi főmészáros előtt is védett már terroristákat, Szíriába harcosokat toborzó hittérítőt, sorozatgyilkost és pedofilt, de kijelentette, hogy szélsőjobboldali csoportok tagjait sosem védené.

Európa fegyelmezetten masíroz a meder közepe felé, de a legijesztőbb, hogy sokan már a partot sem akarják megkülönböztetni a sodró ártól. „Európaiak gyilkolnak európaiakat” – kommentálta Angelino Alfano olasz belügyminiszter az Iszlám Állam híveinek brüsszeli mészárlását. A kirekesztésnek nincs helye Európában – hallhattuk elégszer a Wilkommenskulturt érő bírálatok ellenében, mint afféle végső kinyilatkoztatást, ami ellen fellebbezésnek helye nincs. Akinek nem tetszik a menekültek befogadása, annak nincs helye Németországban – hangzott el egy német városka lakossági fórumán a polgármester szájából. Eszerint tehát a civilizációnk minden értékét megtagadó, marokkói hátterű iszlamisták a nyugati politikai közbeszédben még mindig inkább európaiak, mint a fősodortól eltérően gondolkodó őslakosok.

A kontinens menetel a fulladásos halál felé; lassan elfogy a lába alól a talaj, álláig ér a víz, elragadja a sodrás. Nekem szerencsém volt: édesapám az utolsó pillanatban megtalált, és kihúzott a Tiszából. De Európán ki tud segíteni?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »