Európa esélye

A hajó elment. Elvitt magával sok dolgot. Illúziókat, beépített fékeket és gazdasági erőt egyaránt. Integettünk, búcsúzkodtunk, ám most már ideje előrenézni, és esélyként tekinteni a történtekre. Főként azt látva, hogy a búcsúztatók ugyan már elhagyták a stéget, a hajóról azonban sokan még most is szomorkodva integetnek a távolodó part után vágyakozva. A kontinensen láthatóan gyorsan felszáradtak a könnyek, a többség inkább előretekint. Még a londoni távozókkal lélekben érezhetően együtt érző magyar diplomácia vezetője is gyorsan elrepült Azerbajdzsánba.

Feladat most van bőven! Mindenkinek el kell például gyorsan dönteni, hogy a britekhez hasonlóan tovább billegteti a hajót, avagy hajlandó végre összefogni az Európai Unió megmentése érdekében kicsi és nagy, északi és déli, keleti és nyugati. Ha ez megtörtént, akkor már most Brüsszelben értésére kell adni a kétes történelmi hírnevet szerző David Cameronnak, hogy minél gyorsabban el kellene hagyni a klubot, hiszen a további lépések már nem rá tartoznak. S nem szabad meginogni akkor sem, ha a britek megpróbálnak visszatáncolni. Az elmúlt évtizedek együttlétéből ugyanis egyértelműen kiderült, hogy ez a házasság nem igazán működik. Finoman fogalmazva is túlságosan egyoldalú. Míg az egyik fél csak a jogokat és az előnyöket látja benne, addig a másik a családi béke kedvéért még a nyitott házasságba is belemegy. Ráadásul még ezek után is a jól fésült „angol gentleman” borítja az asztalt. Ha Európában egy kis tartás van, akkor ezt a történetet keserűen, ajtócsapkodás nélkül, a jövőbeli együttműködés lehetőségét meghagyva, de lezárja. Ezzel az Európai Unió a furcsa táncot járóknak is értésére adhatja, hogy együttműködni csak azzal lehet, aki nemcsak a tortából kér az ünnepi asztalnál és az apanázst teszi el a hétköznapokon, hanem rossz időkben is kitart. Nem elfelejtve, hogy ez az összetartás nemcsak a kontinens békéjének, biztonságának a záloga, de az uniót összességében, benne a tagországokat is versenyképesebbé teszi. Ám, hogy ez a közösség ne essen szét, ahhoz az is elengedhetetlen, hogy az erősek ne csupán piacként, szegény rokonként tekintsenek a nemcsak gyengébb adottságokkal rendelkező, de egyben még súlyos történelmi terhet is cipelőkre. Át kell gondolni azt is, miért méregetik az úgynevezett magországokban és a félperiférián is sokan bizalmatlanul Brüsszelt; miért lassan csak a tehetetlen és elhízott bürokráciát látják az unióban, nem pedig a lehetőséget. Át kell gondolni az elmúlt évek hibás – a gazdasági és a menekültválság kezelésében tetőző – politikáját, a leltár gyors elkészítése után pedig még gyorsabban le kell vonni a tanulságokat. Egyszóval helyre kell állítani a mára elolvadt bizalmat! S ha esélyként fogjuk fel a jelenlegi sokkot, akkor valójában köszönetet kell mondanunk a brit pofonért. Mert kijózanít, rávilágít a jogos félelemre alapozott populizmus és a demokrácia, valamint a szuverenitás demagóg értelmezése és a nemzeti érdekek valós védelme közti különbségekre; jó esetben megerősít.

Ebben a helyzetben elfogadhatatlan a kint is vagyok, bent is vagyok hozzáállás. Színt kell vallani mindenkinek. Nem megy az sem, hogy hirdetésben buzdítjuk a briteket a bent maradásra, majd néhány nap múlva a magyar belpolitikára lefordítva és a történteket némiképp szabadon értelmezve, magyarul eltorzítva igazat adunk a brexit híveinek. Közben pedig azt vizionáljuk, hogy mindez Közép-Európát erősíti. Nem, mert ha Európa többsége összefog, a kétértelmű beszéd a perifériára tol. Ha pedig nem lesz képes összefogni, az egyébként is egy új, más történet…

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 29.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »