És akkor 1919-ben megalakult a Rongyos Gárda

A Rongyos Gárda 1919. április 18-án alakult meg az első világháborút megjárt tisztekből és katonákból, szegény napszámosokból, illetve a Székely Hadosztály maradványaiból.

Az önszerveződő (irreguláris) fegyveres csoport célja a tanácsköztársaság ideje alatt a kommunistákkal szembeni ellenállás, a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elvett Sopron környéki területek megtartása volt, de más területeket is vissza akart szerezni Magyarország számára. Megakadályozták az osztrák reguláris hadsereget a vidék elfoglalásában, sőt a mai Burgenland területét elfoglalták, ahol kikiáltották a Lajtabánságot. Ez vezetett az 1921. december 14-16. közötti soproni népszavazás megtartásához.
A felkeléshez mintegy száz bosnyák és albán muszlim önkéntes is csatlakozott Durics Hilmi Huszein vezetése alatt. Közülük egy Ahmet nevű katona elesett az osztrákokkal vívott harcokban, így a nyugat-magyarországi felkelés mártírja lett.
A felkelők amellett radikális nézeteket is vallottak, Szabó József százados irataiból kitűnik, hogy még a félterrorista módszerektől sem riadtak vissza.
1938-ban az első bécsi döntést megelőzően a Rongyos Gárda újjászerveződött. Október első napjaiban mintegy ezer „rongyos” önkéntes szivárgott át a csehszlovák határon, hogy nyomást gyakoroljanak a csehszlovák kormányra és a nemzetközi közvéleményre. A gárdisták telefon- és távírókábelek elvágásával, katonai alakulatok elleni gerillaakciókkal keltettek riadalmat, majd észak felé vonultak és a baráti Lengyelországba mentek át. A Rongyos Gárda tagjai döntő szerepet vállaltak az 1939. január 6-án Munkácsot ért támadás visszaverésében. A gyengén felfegyverzett „rongyosok” ekkor a helyi lakosság és a rendőrség támogatásával verték vissza a Kárpátalján állomásozó csehszlovák haderő páncélosok fedezésével indított támadását.
1939-1940 telén Finnország ellen folytatott szovjet téli háború magyar önkénteseinek jelentős része a gárda egykori tagja volt. A finn közvéleményben rendkívül jó benyomást keltett a magyar alakulat, bár a kiutazás hosszadalmassága miatt tényleges harci cselekményekben már nem vehettek részt.

1918. november 17-én a szociáldemokrata többségű osztrák államtanács etnográfiai elvekre hivatkozva bejelentette igényét Nyugat-Magyarországra. “Vörösausztria” az antant hatalmakkal folytatott, majd egy évig tartó egyezkedése során elérte, hogy az 1919. szeptember 10-i Saint German-i béke a magyar önrendelkezés jogát a hajdani társnemzet viszonylatában is kizárja, és egyoldalú döntést hozva Ausztriának ítélték Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati sávját 4000 négyzetkilométerrel és 50 ezer magyar lakossal (a régióközpontot, Sopront, és környékét is beleértve), azzal az indoklással, hogy ne valósulhasson meg a dédelgetett csehszlovák–délszláv korridor sokat emlegetett terve.

Miután Ausztria mindenfajta külön megállapodást elutasított a magyar kormánnyal, beleértve a nyugat-magyarországi terület kettéosztását, az eseményekbe beletörődni nem tudó magyar hazafiak megkezdték az ellenállás megszervezését. 1921 nyarán több szálon indult meg a fegyveres ellenállás előkészítése. A fegyveres felkelést azonban nem a hivatalban lévő magyar kormány, hanem két elkötelezett hazafi, Prónay Pál és Gömbös Gyula szervezte és irányította. Thurner Mihály soproni polgármester személyesen kereste meg Prónay Pál szolgálaton kívüli alezredest Sopron megmentése érdekében. A szintén soproni Thirring Gusztáv vezette Nyugat-magyarországi Liga önkénteseket toborzott. A Nyugat-magyarországi Szövetség röplapjai hirdették: “Sopron a soproniaké!” A toborzás sikeres volt, hiszen a trianoni békediktátum kegyetlensége Magyarország lakosságát elkeserítette, a volt szövetséges Ausztria területi követelése pedig egyenesen fölháborította.

Héjjas Iván

1921. augusztus 20-án Sopronban tízezer résztvevővel addig soha nem látott tömegtüntetésre került sor a Széchenyi téren. Augusztus 29-e lett volna Sopron város Ausztriának történő hivatalos átadásának napja. A magyar hatóságok — ha vonakodva is — kiürítették az átadásra kijelölt területeket, így Sopront és környékét is. Ekkorra már a város összes hivatala elköltözött Kapuvárra, Csornára és Győrbe, majd a Nemzeti Hadsereg kivonása is megtörtént. Úgy tűnt, hogy itt már csak a csoda segíthet. Az érintett terület átadására a magyar kormány gróf Sigray Antalt mint kormánybiztost küldte ki, a közrend fenntartásával Ostenburg-Moravek Gyula őrnagyot, a II. országos csendőrzászlóalj parancsnokát bízták meg.

Augusztus 29-én az antant szövetségközi tábornoki bizottsága és az osztrák kormány megbízottjai a Széchenyi-palotában pezsgővel a kézben várták az osztrák fegyveres erő Sopronba történő bevonulásának hírét — s magukat a csapatokat. Az “A zóna” Magyarország felöli határán álló osztrák csendőrség 500 fős egysége birtokba vette Ágfalvát, a szomszédos települést, és várták az Ostenburg-Moravek vezette magyar csendőrzászlóalj Sopronból történő kivonulásának hírét, amely után díszlépésben szerettek volna a városba bevonulni.

báró tótprónai és blatniczai Prónay Pál esküvője.

Magyar szempontból a helyzetet bonyolította, hogy ekkor Sopronban állomásozott egy 300 fős francia, olasz és brit katonai kontingens, amelynek viselkedése teljesen kiszámolhatatlan volt, legalábbis a felkelők irányába. A kockázatot nem mérlegelve a magyar ifjúság 1921 augusztusában a hazaszeretetből és áldozatkészségből — nem először a magyar történelem során — ezúttal is jelesre vizsgázott! Soprontól 5 kilométerre nyugatra Ágfalvánál a Prónay Pál és Héjjas Iván által toborzott felkelők mintegy 120 fős csapata Francia-Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor parancsnoksága alatt meglepetésszerű harcálláspont-felvétellel és erős puskatűzzel visszavetették a bevonulásra készülő osztrák csendőrséget. A kibontakozó tűzpárbajban hősi halált halt Baracsi László kecskeméti gazdalegény. Ez volt az első ágfalvi összecsapás, amellyel kezdetét vette a másfél hónapig tartó nyugat-magyarországi fegyveres felkelés. Az ütközet végén a felkelők még Robert Davyt, az osztrákok által “Burgenlandnak” elkeresztelt tartomány újdonsült kormánybiztosát is elfogták.

A felkelőket — a hivatalos magyar állam által történő ellátatlanságuk okán — Rongyos Gárdának nevezték el. Az osztrákok banditáknak, az antant pedig magyar inszurgenseknek (felkelőknek) nevezték a hazafiakat. Soraikban az akkori Magyarország valamennyi társadalmi rétege ott harcolt. Héjjas Iván rongyosai, Budaházy Miklós, Taby Árpád, Prónay Pál felkelői. Egymás mellett küzdöttek szegények és úrifiúk, leszerelt honvéd tisztek, veterán frontharcosok, soproni főiskolások, polgárok, pesti műegyetemisták, mosonmagyaróvári gazdászhallgatók, szombathelyi, felsőőri, soproni vasutasok. A maximum 2500-3000 fős és területenként 20-25 részre osztott felkelő sereg 200 kilométeres határszakaszon a Fertő-parti Nezsidertől a Vas megyei Németújvárig küzdött az 1000 éves határokért. Közel két tucat győztes ütközet során minden egyes alkalommal megállították a négy-ötszörös túlerőben lévő osztrák erőket, akik jellemző módon az igen erős ellenállást a testükön érzékelve, minden egyes alkalommal letettek eredeti szándékukról, és a korábban még ellenállás nélkül elfoglalt területeket is feladva visszavonultak, többnyire egészen az 1000 éves határon túlra.

Az osztrák kormány 1921. szeptember 7-én másodízben is kiadta az utasítást Sopron megszállására. A szocialista Karl Renner vezette osztrák kormány csatlakozásra akarta bírni Sopron német ajkú polgárságát (a lakosság 51%-a német anyanyelvűnek mondta magát az 1910-es népszavazkor). Ágfalváig ezúttal is eljutott a géppuskás szakaszokkal is megerősített félezres osztrák csendőrsereg. A felfejlődésüket megelőzendően a magyar felkelők azonban ezúttal is megelőzték az osztrákokat. A többségében soproni főiskolások az akció előtti éjjel a 48-as laktanyában gyülekeztek. A helyi akadémistákhoz szombathelyi vasutasok és Maderspach Viktor harcedzett bosnyák világháborús veteránjai (ők 20-an voltak) csatlakoztak. Mindannyian civil ruhát viseltek. Fegyvereket és lőszert csak az ütközet napjának hajnalán kaptak Ostenburg csendőrzászlóaljától. A Manlicher karabélyokat tehát “kölcsönbe kapták”, mert a Bethlen-kormány nem engedte a reguláris magyar fegyveres erőknek a felkelésben való részvételt.

A felkelők erejét a korabeli források mindösszesen 110 főben adják meg. Az osztrák túlerő tehát ezúttal is négyszeres volt. A magyar felkelők parancsnokai Maderspach Viktor tartalékos huszárszázados, Gebhardt Pál százados és Székely Elemér tartalékos tüzér főhadnagy, főiskolai karhatalmi parancsnok voltak. Szeptember 7-én éjszaka erdei ösvényeken át indultak el Ágfalva felé. A kicsiny seregnek a kézifegyvereken és a nyeles gránátokon kívül egyetlen Schwarzlose géppuskája volt, amit aztán két tapasztalt bosnyák felkelő kezelt. A haditerv szerint három rajra oszlottak. Nyolcadikán hajnali háromnegyed ötöt ütött az ágfalvi templomóra, amikor az 1. és 2. főiskolás osztag az ágfalvi erdő és a brennbergi vasút között, a 3. (szombathelyi vasutasokból és bosnyákokból álló) rajjal a falu alsó részén előre tört. A megindult támadást az osztrákok az utolsó pillanatban felfedezték, s a falu északi részén, a nagymartoni vasúti töltés mögül tüzet nyitottak a magyar erőkre. A felkelők az evangélikus templom oltalmában bejutottak a faluba, de az iskolaépületből ismét erős osztrák tüzet kaptak. Kénytelenek voltak visszahúzódni a brennbergi úton előrenyomuló csoporthoz. A Kirchknopf-vendéglő felől vezetett erős tűzcsapással azonban sikerült hátba támadni az osztrákok centrumát, akik ezt követően egészen a nagymartoni vasút töltése mögé hátráltak, majd később a töltés fedezékében még hátrább.

A 3. raj aztán oldalba támadta a vasúti bakterház, majd a töltés védőit, majd a Hausbergnél tűzállást foglalva visszaverte a szuronyrohamra induló osztrák csendőröket. A felkelőknek ezúttal három hősi halottjuk volt: Machatsek Gyula erdőmérnök hallgató tartalékos hadapród-őrmestert, Szechányi Elemér bányamérnök hallgató tartalékos alhadnagyot és Pehm Ferenc önkéntest, pénzügyi tisztviselőt. Rajtuk kívül heten súlyosan, sokan könnyebben megsebesültek. A Bécsújhelyig menekülő osztrákok veszteségeiről máig ellentmondóak az adatok. A magyar források 15 és 30 fő köztire teszik elesettjeik számát. Az bizonyos, hogy ebben az ütközetben vesztették a legtöbb embert. Halottjaik zömét és sebesültjeiket magukkal vitték, a csata helyszínén a magyar hatóságok csak két elesett osztrák csendőrt találtak, Arnold Mosch és Karl Heger járőrvezetőket.

Ez az ütközet mentette meg Sopront az osztrák megszállástól. A hősi halált halt magyar felkelők számára Sopron városa dísztemetést rendezett, és őket a jelenlévő sokaság részvéte mellett szeptember 10-én helyezték örök nyugalomra a Szent Mihály temetőben, míg Pehm önkéntes Szombathelyen alussza örök álmát. A második ágfalvi csata után az osztrák erők a történelmi határra vonták vissza csapataikat. Ennek az ütközetnek is köszönhető, hogy Sopron és környéke népszavazással dönthetett hovatartozásáról.

ifj. Sarkady Sándor

magyartudat.com

 


Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »