Értékválság

Értékválság

E hét csütörtökön vált nyilvánossá az, amit egy politikához valamennyire is értő ember azért már jóval ezelőtt is sejthetett. A budapesti főpolgármester-választáson indulni kívánó Puzsér Róbert mögé az LMP mellett a Jobbik is besorolt. Leírhatnánk hatvanhatodszorra is, hogy mekkora árulás ez a Jobbik részéről, és, hogy nem erre számítottunk stb-stb. De őszintén, van erre szükség? Éppen elégszer végigzongoráztuk már, s megvallom őszintén, ez a lemez már nekem is unalmas. Persze nem azért, mert időközben revideáltam volna a Jobbikról alkotott véleményemet, és úgymond megbocsájtottam nekik, hanem azért, mert már annyira sem érdekelnek, hogy a fejükhöz vágjam a szavazóik elárulását.

Az utóbbi néhány hónapban, a Jobbikkal kapcsolatban, egy új érzés ütötte fel a fejét a gondolataimban. Legjobban talán úgy tudnám aposztrofálni, mint a mérhetetlen sajnálat egy érdekes válfaját. Akik képesek magukat ilyen szinten kiherélni, mint ez a társaság, rájuk már nem igazán lehet haragudni. Mirkóczkival kapcsolatban már írtam a héten, így nem akarom ismételni önmagam. A főpolgármester-választással kapcsolatban szeretnék egy-két gondolatot megejteni.

Puzsér Róbert azon kevés politikával foglalkozók egyike (szándékosan nem politikust írtam), akinek van valamiféle víziója. A mai magyar közéletben már ez alapjaiban is ritkaságszámba megy. Van egy elképzelése, a Sétáló Budapest, amely a főváros átalakításának zöld koncepcióját rejti magában. Egy egzakt elképzelés, amivel vitába lehet szállni pro és kontra. Úgy gondolom, ez bőven több annál, minthogy valaki pofátlan módon program nélkül álljon rajtvonalhoz. Az LMP zöld pártként pedig teljesen érthető, hogy beállt a kezdeményezés mögé. Na, de a Jobbik mégis hogyan jön képbe?

Hírdetés

Az önfeladásnak és a kóros megfelelési kényszernek van egy elég kellemetlen mellékhatása, amivel hosszútávon nem szoktak foglalkozni. Ez pedig az értékválság, vagy langymeleg posványvíz, ahogy én nevezni szoktam. Ez már az a szint, amikor az ember egyetlen józan, építő stratégiát sem tud létrehozni, hiszen gúzsba kötik azok a gondolatok, amit ők Vona nyomán „lövészárok-betemetésnek”, én viszont csak kóros megfelelési kényszernek nevezek. Biztos, hogy egy „nemzeti néppártnak” (megvallom őszintén, én, aki napi rendszerességgel több órát olvas politikai tartalmat, sem tudom már, hogy most épp hogyan hívják magukat) az a helyes út, hogy egyszerűen beállnak egy szerintük szimpatikus ember mögé? Ennyi lenne? Ráadásul az ország központjában? Ez az a nagy terv, amiért a Jobbik az ellenzék vezető ereje állítólag? Ennél még azt is többre becsültem volna, ha legalább előállnak egy koncepcióval, amit aztán elemezni, értékelni lehet…

Igazából mindegy is. Bármennyire is furcsa, ez a cikk, már csak a cím alapján is, nem a Jobbikról, vagy nem csak a Jobbikról szól. Egy 21. századi közéleti jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, ami a mozgalmas 20. századhoz képest elég sivárrá és unalmassá teszi a jelen politikai légkörét. Ezt én értékválságnak, vagy vízió nélküliségnek neveztem el. Manapság, kevés üdítő és ritka kivételtől eltekintve, már nem a nagy gondolatok, vagy politikai elképzelések, hanem az unalmas, a szó legrosszabb értelmében politikusok korát éljük. A mainstream által megálmodott, papírmassé politikusokét. El kell ismerni, hogy Puzsér Róbert nem ilyen, de egy valóban erős Jobbiknak az lett volna a feladata, hogy a saját holdudvarából neveljen ki ilyen személységeket, nem az, hogy beálljon egy „idegen” mögé. Kell valami ennél, ami jobban bemutatja, milyen gyenge lábakon áll ez a leszerepelt párt?

Meggyőződésem, hogy hosszú távon azok a politikai erők fognak labdába rúgni, akik valódi, hús-vér, a politikai korrektséget élből elutasító, elképzelésekkel, komoly víziókkal rendelkező politikai harcosokat tudnak kinevelni. Ebből kifolyólag természetesen a radikális, vagy általam inkább kedveltebb kifejezéssel élve, a szélsőjobboldalnak is ez a feladata, ha hosszútávon bele kíván szólni Magyarország, s Európa jövőjébe. Ehhez pedig ne féljünk elegendő szellemi muníciót biztosítani fiataljaink számára, hiszen a túloldalon a liberális ellenség is képzi már a csapatait.

A Jobbiknak, s minden eddig leszerepelt pártnak pedig egy Friedrich Nietzsche-idézettel szeretnék kedveskedni. Kár, hogy anno nem ismerték, vagy nem fogadták meg. „Minden gondolatot végül agyonnyomnak törvényei.”

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »