Érdekel itt még bárkit is az MSZP?

Érdekel itt még bárkit is az MSZP?

Számít az, hogy a június 25-ei tisztújító kongresszuson kit választanak az MSZP elnökévé? Onnan nézvést igen, hogy akik akkor helyzetbe kerülnek – nemcsak az első ember, a további prominensek is –, azok jó részének a 2018-as választások után is állásuk-fizetésük lesz a parlamentben. Igaz, ez pártbelügy, számunkra inkább az a releváns, hogy az ország szempontjából lehet-e fontos még valaha, hogy mit csinálnak épp a szocialisták.

Látjuk, hogy most sem kíséri elsöprő érdeklődés a pártbeli mozgolódást. Az MSZP országos választmányának hét végi üléséről például, amelyen kiírták a tisztújítást, hírszinten sem számolt be a politika történéseire amúgy érzékeny sajtótermékek egy része. Bő hete, amikor kiderült, hogy Szanyi Tibor EP-képviselő is beszáll az elnöki posztért folyó versenybe, írtam is: néhány évvel ezelőtt nagy visszhangja lett volna egy ilyen nekifutásnak, mostanában azonban már csak az ínyencek kapják fel a fejüket a hasonló fejlemények hallatán.

Ráadásul az érdeklődők közül is sokan úgy érdeklődnek a jelenség iránt, hogy na, akkor ki is lesz az ember, aki a végén leolthatja a villanyt az egykor hatalmas, a magyar valóság alakításában jelentős szerepet játszó, mára ellenben elunalmasodott pártban. Ők az MSZP végső megsemmisülésével számolnak, úgy tartják, idő kérdése, hogy mikor kerül pont a történet végére.

Tény, hogy a 2010-es bukás következményeit a mai napig nem heverték ki a szocialisták. A Gyurcsány-korszak fájdalmas következményekkel járt, egyből nyilvánvaló volt, hogy nehéz lesz felállni, és magától értetődő, hogy elvi és személyi alapon sem maradhat egyben a párt. A szétszakadás után ahhoz sem férhetett kétség, hogy 2014-re nem lesz kormányképes az újratagolt baloldal egyetlen szerveződése sem. Külön sem ment volna, együtt sem sikerült. Hacsak azt nem tekintjük sikernek, hogy az MSZP az ügyes taktikus Mesterházy Attila vezetésével mégis több parlamenti mandátumot szerzett, mint amennyit reális támogatottsága alapján érdemelt volna. Ezzel együtt az újabb Fidesz-kétharmad nyomán egyrészt nem maradhatott a helyén az elnök, másrészt ismét arról kellett beszélni, hogy akkor befellegzett-e szegényeknek.

Két év telt el azóta, hogy Tóbiás József MSZP-elnök lett. A legtöbben azt állítják, Tóbiás nem csinált semmit, nem jutott semmire, nem tudta felrázni a pártot, ott tartanak vele is, ahol azelőtt. Ez mind igaz. Csakhogy ez nem tragédia, hanem eredmény. Az utóbbi két év immár nem azt mutatja, hogy az MSZP számára nincs feljebb. Hanem azt, hogy lejjebb sincs. A felmérések a megsemmisülés helyett világossá tették, hogy a szocialisták továbbra is versenyben vannak a Jobbikkal a második legerősebb politikai alakulat pozíciójáért. A 10 százalék fölötti számok nagyon messze vannak a semmitől, pláne úgy, hogy az egyéb balos-liberális elemek – a Demokratikus Koalíciótól a fokozatosan jelentéktelenedő Együttig, PM-ig, Liberálisokig – is rendelkeznek pár százaléknyi támogatottsággal.

Ezzel együtt sok izgalmas momentum felmerül még. Az, hogy a baloldali különversenyben a jelek szerint legyőzhetetlenek a szocialisták, és hogy az ellenzék egészének pozícióit tekintve a Jobbik nem tud elhúzni mellőlük, önmagában kevés. Egy-két tucatnyi parlamenti mandátumot jelent ugyan, ám kormányképességet természetesen nem. Egyáltalán, ha leírom az MSZP és a kormányképesség kifejezéseket így egy mondatban, az mindenekelőtt mulatságosnak tűnik.

Csakhogy itt jön elő ismét a sokszor emlegetett „igény volna rá” effektus. Ahogy a rezsicsökkentés varázsa nem tartott örökké, úgy a migránsháborús pszichózisé sem fog. Az ilyesminek a tapasztalatok alapján egy-két év a kifutása. Akkor meg, ha nem hullik a Fidesz ölébe egy újabb kommunikációs ajándék – a hasonló súlyú-hatású fajtából –, egyes ügyek is előkerülhetnek. Oktatás, egészségügy, földrablások, sorolhatnánk. Nem csak az MSZP, minden ellenzéki erő szempontjából kérdés, hogy fel tudnak-e készülni erre.

Értékelhető bázisról indulva könnyebb megragadni az esélyt, mint a semmiből. A félcivil politika időszakos sikeressége – a pártstruktúrán kívüli mozgalmak másfél éve is több embert tudtak utcára vinni, mint a hivatalos ellenzék, és ez most is így van – látványos, de fenntarthatatlan. A politika ugyanis munka: szervezet és stratégia nélkül nincs építkezés. Az MSZP-nek szervezete legalább, mint látható, még van. A másik fele persze izgalmasabb: aligha fogadnának sokan arra, hogy a kormányképességhez vezető stratégiát a négy elnökjelölt – Tóbiás József, Harangozó Tamás, Szanyi Tibor, Molnár Gyula – bármelyike képes megalkotni.

Magam sem fogadnék erre – de kíváncsi azért lehetek. Hiszen egy országnak nagy múltú középpártokra is szüksége van. Olyanokra, amelyek akár a mérleg nyelve is lehetnek egyszer. És most egy pillanatra mindenki gondoljon a szlovákiai választásokra és az ottani koalícióra.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 22.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »