A 140 éve született Saly László győri egyházmegyés papra, teológiai tanárra, kanonokra, a kommunista diktatúra áldozatára emlékezünk Soós Viktor Attila írásával, mely a Győri Egyházmegye lapja, a Hitvallás honlapján jelent meg.
Számos áldozata van a magyarországi kommunista diktatúrának, köztük sok egyházi személy is. Akiket papként, szerzetesként vagy hívőként a pártállam ellenségeiként tartottak számon és épp ezért el akartak hallgattatni, azokat letartóztatták, börtönbe zárták vagy internálták. Többen életüket is vesztették.
Papp Kálmán győri megyéspüspök 1947. február 4-én kelt beszámolójában tájékoztatta Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket az egyházmegye személyi veszteségeiről, áldozatairól. Még nem az egypárti diktatúra időszaka ez, hanem a II. világháború vége, az azt követő fenyegetett demokrácia évei. Az egyházmegye papjai közül hat esett hadifogságba, egyet elítéltek, nyolcat internáltak. Az internáltak közé számította az egyházmegye vezetése Saly Lászlót, akinek elhurcolása, megpróbáltatása nem egyszerű internálás volt, hanem súlyosabb; szovjet katonai bíróság ítélte el, így került a Szovjetunióba, a Gulágra.
Saly László a Vas megyei Kissitkén született 1881. március 2-án. Teológiai tanulmányait Budapesten, a Királyi Magyar Tudományegyetem Hittudományi Karán végezte. 1903. július 14-én szentelték pappá a győri egyházmegye szolgálatára. Nevelő volt Széchényi Emil gróf családjánál, majd 1904-től káplán Tatán, kisegítő lelkész Rábacsanakon. Ezt követően egy időre a fővárosban végzett elöljárói, tanári feladatokat. A budai Szent Imre Kollégium tanulmányi felügyelője volt 1906-tól, közben 1909-ben teológiai doktori fokozatott szerzett. A Központi Papnevelő Intézet prefektusa lett 1910-ben. Mágocsi címzetes apáti címet kapott 1929-ben. A lelkipásztorkodás-tan története tárgykör magántanára lett 1930-ban. A győri székeskáptalan kanonokjává nevezték ki 1933-ban, és a győri szeminárium rektoraként, főiskolai tanárként tevékenykedett 1940-ig. 1936-ban a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karának nyilvános rendkívüli tanára lett. 1940-ben pápai prelátussá nevezték ki; ebben az évben a Kisfaludy Irodalmi Kör tiszteletbeli tagjává is választották.
Saly László felkészült, képzett, tapasztalt, teológiában, közéletben tájékozott egyházi személy volt, akinek fő szakterülete a lelkipásztorkodás volt. Az oktatásban, a tanításban komoly tapasztalatokat szerzett. Népszerű előadóként, figyelmet keltő közíróként tartották számon. 1946 októberében a győri bencés gimnázium dísztermében a Győri Szabadegyetem keretében előadást tartott A szocializmus fejlődése és a kommunizmus címen. Sajnos beszédét teljes terjedelmében nem ismerjük, de arról beszélt, hogy Lenin csak több millió emberélet árán tudta megszilárdítani a szovjet uralmat. A vörös pogányságról beszélt. A Magyarországot 1945 tavaszán megszálló szovjetek az ilyen megnyilvánulásokat nem tűrték, a Szovjetunió elleni támadásnak titulálták és minden olyan esetben, amikor szovjet személyeket és magát a rendszert érte támadás, kegyetlenül megtorolták. Az ilyen esetek ellen úgy léptek fel, hogy elrettentsék a társadalmat hasonló megnyilvánulásoktól. Az ügyeket kiemelték a magyar közigazgatás, a magyar bíráskodás rendszeréből; a szovjet titkosszolgálat, az NKVD lépett fel ellenük és szovjet katonai bíróság hozott ítéletet. Így volt ez Saly László esetében is. 1946. október 19-én letartóztatták, 1947. február 4-én pedig Budapesten a szovjet hadbíróság nyolcévi kényszermunkára ítélte. Büntetését a Gulágon töltötte; 1950–1954 között az északi sarkkörön túl lévő uszty-vimi fogolytáborban (Ustvymlag, Zimka) raboskodott. A megpróbáltatások miatt agyvérzést kapott, egy lembergi kórházba szállították, innen került vissza a táborba. A nyolc évet kitöltötte, a kínzásoktól félholtan, emberroncsként szállították vissza Győrbe az 1956-os forradalom évében. Ezt követően ágyban fekvő beteg volt, mozogni sem tudott. 1958. szeptember 14-én hunyt el, a győri székesegyház kanonoki kriptájában temették el.
Nemcsak Saly László előadását nem ismerjük, hanem sajnos ítélete, Szovjetunióba hurcolására vonatkozó információk sem kerültek még napvilágra. Ezeket a dokumentumokat a szovjetek valószínűleg Moszkvába küldték, de talán bízhatunk, reménykedhetünk abban, hogy valahol, valamelyik magyarországi közgyűjtemény mélyén lappanganak és egyszer előkerülnek.
Saly László értékelvű, bátor kiállása pozitív példa arra, hogy ki kell állni az igazság mellett, vállalni kell a megpróbáltatásokat, a nehézségeket is. A kommunisták egyház elleni fellépése kezdettől fogva arra irányult, hogy megfélemlítsék a híveket, hogy azokat a papokat, szerzeteseket, világiakat, akik a közösségükben kovászként, szervező személyként tevékenykedtek, kivonják közülük, ellehetetlenítsék őket, és ezzel a szétszéledést, a bezártságot segítsék elő. Saly László különös erővel igyekezett a rá váró nehézségeket túlélni, és bár fizikailag összetörve, sérülten, betegen érkezett haza, mégis lelkiekben megerősödve, hiszen a rá kiszabott büntetést letöltötte, és minden nehézséget leküzdve övéi közé térhetett vissza.
Egykori rabtársa, Keményfi Béla így emlékezett az egyik legfontosabb, legbensőbb, de a Gulág embertelen körülményei közötti legnehezebb eseményre, az 1950-es esztendő szentestéjére:
A fárasztó munka után a favágó brigádok bekapkodták a zablevesből, zabkásából álló förtelmes vacsorát. Ezen a napon is dolgozni kellett, nem volt ünnep, nem létezett a Szenteste. Vacsora után halálosan kimerülve érkeztek a barakkba.
Fenyőgallyal átkötött öt-öt dekányi fekete kenyér, egy-egy horpadt bádogbögre „fekete kávé” (égetett kenyérhajjal színezett forró víz) várt mindenkit. Az evangélikus német tábori lelkész lelket felrázó, bátorító szavakkal emlékezett meg Krisztus születéséről. Az oroszkályhát körbe ülve énekeltük el a szent Karácsony zsoltárait. – Csendes éj, szentséges éj… Stille Nacht, heilige Nacht… dallama töltötte meg a fagerendákból ácsolt barakkot. – Dicsőség Mennyben az Istennek, Földön békesség a jóakaratú embereknek! Ámen.
Az elérzékenyülés és az embertelen, nehéz munka elnyomta a barakklakókat. Szuszogás, horkolás jelezte: valahol messze családjuk körében ünnepelnek álmukban.
Dr. Saly László, a nyolcvanéves győri kanonok, óra nélkül is tudta: eljött az éjféli mise ideje. A hajlott hátú öregúr csendben felült. A négyes priccsen egymás mellett feküdtünk. Elővette a mazsolából préselt bort, a kárpátaljai apácák által csomagban küldött ostyát. Mellé ültem. Keresztet vetettünk: az Atya, Fiú és Szentlélek nevében. Laci bácsi az ég felé emelte tekintetét, karjait széttárta.
– Dominus vobiscum.
Az aggastyán főpapnak nem kellett misekönyv, kívülről mondta a szentmise szövegét. Nap mint nap misézett a barakkban, itt is, a Sarkkörön túl.
– Et cum spiritu tuo.
Suttogtam, hogy az alvókat ne zavarjam. Közben enyéimre gondoltam. Odahaza most duruzsol a kályha, készülődnek az éjféli misére. Vajon van-e még? Tudják-e, hogy élek? Tudják-e, hogy örökre megrokkantam?
Uram irgalmazz!
Kezdte a szentmise könyörgését a főpap.
A levegőtlen, bűzös barakkban ülök zsibbadtan, imára kulcsolt kézzel. Szemeim körbe járnak. Patkányok nesztelenül futkosnak az alvók fején, keresik a végelgyengüléstől védekezésre képtelent, hogy annak füle vagy orra elégítse ki étvágyukat. Itt-ott magasba emelkedő karok űzik el a hívatlan vendégeket. Bezzeg egy évvel ezelőtt hány és hány rab füle vagy orra enyhítette éhségüket. Akinek a fülét vagy orrát e szörnyetegek kikezdték, az nem érezte a lakmározás okozta fájdalmat, annyi ereje sem volt, hogy elhessegesse a szemteleneket. Csak a fiatal szív verése jelezte: él. Másnap felkerült a teherautóra a többiek közé, végcél: jeltelen sír a végtelen hómezőben.
Uram irgalmazz!
Istenem, fohászkodom, Te tanúja voltál, hogy jutottam el a mai napig. Láttad, amikor marékszám szedtük le magunkról a tetveket. Vakartuk véresre összeszáradt bőrünket. Láttad, hogy hullottak el a fiatal magyar leventék a tetvek által terjesztett tífusztól. Hogyan szívták amúgy is kevés vérünket az átkozott poloskák. Szétnyomott poloskákkal rajzoltunk térképet a börtönök falain, a priccsek deszkáin. Még ezek a paraziták is hozzájárultak éhségtől legyengült testünk szipolyozásához. Sokszor eszembe jutottak a költő szavai: „…lelkűk és hátuk alja véres – bőrük tetveknek vacsora s ebédcsontjuk vitriolos és nem velős – e fiúkért valaki felelős!”
Krisztus kegyelmezz!
Sokan nem érhették meg ezt a Karácsonyt. Nem érte meg az a civil felcser sem, akihez reggel a munkába vonuláskor odament egy csont-bőr rab és könyörögve kérte, írja ki betegnek, igaz, nincs láza, de gyenge, alig tud menni. S amikor a felcser a kérést elutasította, a rab a pufajkája alól kirántott szekercével szétvágta a felcser fejét. A felcser mellett álló három tiszt sem tudta a végső elkeseredésében mindenre elszánt rabot tettében megakadályozni. Nem érte meg az a honfitársunk sem, akit az őrök utasítottak a kijelölt munkahelyen kívül az erdőben tűzrakásra, és amikor elindult, hogy a parancsot végrehajtsa, agyonlőtték. Az őrök két hét szabadságot és egy-egy órát kaptak jutalmul, mert meghiúsítottak egy szökési kísérletet.
Krisztus kegyelmezz!
Uram, bocsáss meg a köztörvényeseknek, mert nem tudják, mit cselekszenek! Ki érti tetteiket? Senki. Jajj annak, aki nem adja oda csomagját, aki nem adja oda utolsó falat kenyerét, aki nem veti le ruháját, ha a vor (tolvaj, betörő) kéri! Jajj azoknak a szukáknak (aki megszegte az alvilág íratlan szabályát) is, akiket céltudatosan olyan lágerekbe irányítanak, ahol a vorok az urak. Ott ezeknek nincs kegyelem! Addig gyilkolják egymást, míg egyetlen szuka sem marad élve.
Uram irgalmazz!
Az egyik szakácsnak már csak két éve volt hátra, amikor megtagadta a vorok követelésének teljesítését. A vorok leszúrták, és a konyhai katlanban elégették. Hasonló sorsra jutott a politikai elítélt orvos, aki nem szolgálta ki morfiummal őket.
Uram irgalmazz!
Laci bácsi suttogva mondja: Üdvözítőnk parancsára és isteni tanítása szerint imádkozzunk! Mi Atyánk… és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…!
1950. december 25. Usztvémlág–Gulág
Részlet Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl
(Budapest, 1989) c. kötetéből
Őrizzük a kommunizmus áldozatai, köztük Saly László győri egyházmegyés pap, teológiai tanár, kanonok emlékét!
Szöveg: Soós Viktor Attila
Forrás és illusztrációk: Hitvallás
(Az illusztrációk forrását lásd a galériában.)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
