Emelt szintű matek a magyar futballban

Emelt szintű matek a magyar futballban

Ha már egyszer ilyen ügyesen sikerült bejutnunk a legjobb tizenhat közé Franciaországban, akkor talán nyerjük is meg az Európa-bajnokságot? Vagy ennyire mégsem kéne elragadtatnunk magunkat?

Ahogy mindig, a magyar nép most is nagy erőkkel, töretlen odaadással számolgat. De mennyire más ez, mint amilyen máskor szokott lenni! Annyira, hogy eszem ágában sincs hűteni senki lelkesedését sem. A mi dolgunk az, hogy a fellegekben járjunk. Földön maradnia a csapatnak és a stábnak kell.

Az előző évtizedek egyébként dettó számtannal teltek, csak egészen más szinten. Mondjuk úgy, hogy alapfokon. A műveletek mindennapi alkalmazása már az Eb- és a vb-selejtezők sorsolásának megejtése előtt, az úgynevezett kalapok kialakításakor elkezdődött, az első – hol várható, hol meglepetésszerű – vereségeket követően mind általánosabb méreteket és kilátástalanabb karaktert öltött, az utolsó szalmaszálakba kapaszkodásokkor egyre elkeseredetté vált, majd a remények végleges elúszásakor bús legyintéssel dobtuk félre a leckét. Maradtunk az elemiben, újra meg újra, kétévente, kiszámíthatóan. Ahogy a csillag megy az égen. Annyira kiszámíthatóan, hogy a matekozók száma-aránya a balsikerekkel, az eredménytelenséggel párhuzamosan egyre csökkent, rengetegen szálltak ki a buliból, mondván, ebből soha többé nem lesz semmi. Inkább más kedvteléseket kerestek maguknak.

Egy sorozatot, két pótselejtezőt és két Eb-döntős meccset kellett lehoznia a hősies magyar válogatottnak ahhoz, hogy ezek az emberek visszatérjenek. Nem is egyedül jöttek, hoztak magukkal másokat is. Felhevült, boldog és színes tömegek figyelik az eseményeket, amelyek mellett kivételes testméreteik ellenére úgy eltörpülnek az idióták és a gazemberek, hogy nem is érdemes több szót vesztegetni rájuk.

A több milliós tábor pedig számol. De ezúttal tele hittel, reményekkel, célokkal. A torna előtt még kevesen mertek nagyobbacskát álmodni. Én például ezt írtam: „A magyar futballválogatottnak első nekifutásra három meccse lesz. Ezalatt kell begyűjteni a rutint, felvenni a sebességet, megszokni a levegőt. Az eddigiek – a munka, az elszántság, az akarat – alapján talán joggal hihetjük, hogy ezeknek a srácoknak sem a kertek alatt kell majd visszakullogniuk. Ha így nézzük, mindegy is, hány pontunk lesz. Ha több, és megyünk még egy kört, senki sem lesz mérges.”

Nos: több lett. A munkának, az elszántságnak, az akaratnak köszönhetően. Négy pontunk van, várhatjuk nyolcaddöntős ellenfelünket. Őt majdhogynem mi magunk választhatjuk ki utolsó csoporttalálkozónkon. Portugália ellen úgy lépünk pályára, hogy tudjuk, milyen végkifejlet esetén kivel kell összecsapnunk a folytatásban. Ha nyerünk, a belgák, a svédek vagy – extrém esetben – az írek jönnek szembe. Ha a második helyen zárunk – balgaság lenne lebecsülnünk magunkat, de talán ez a legvalószínűbb –, akkor az angolokkal játszunk. Ha harmadikként megyünk tovább, a címvédő spanyolok helyett az őket legyűrő horvátokat kapjuk.

Csoda, hogy mindenki százszor végigzongorázza ezt? Hogy azon merengünk, melyik lenne a legjobb ág ahhoz, hogy minél messzebbre jussunk? A legkevésbé sem csoda. Ez csak egy másik matek, mint ami évtizedeken át volt.

Ez a matek emelt szintű.

Ötven év óta először jutottunk el egy nagy világverseny egyenes kieséses szakaszáig. Ha itt még egy kört tudnánk csinálni – többről ne is beszéljünk! –, az akkora hab lenne a tortán, hogy te jó ég.

Ki kell élvezni ezt a helyzetet. Örülni annak, hogy megadatott. Külön is örvendezni amiatt, hogy nemcsak úgy az ölünkbe hullott, hanem tettünk érte, nem is keveset. Bebizonyítottuk: hiába becsültek le bennünket, a magyar csapat szervezettségben, összeszedettségben, erőben, kiállásban, taktikában különb, mint a döntő jó néhány magasabban jegyzett válogatottja, Ukrajnától Románián, Csehországon át Oroszországig és tovább. Ott vagyunk az európai középmezőnyben – amelyről itt gondolkodtam hangosan –, és ez idő szerint nem az alján, hanem a közepén.

Ugyanakkor ne feledjük, hogy Ausztria és Izland, amelyeket fenti tulajdonságainknak, tudásunknak hála megfogtunk, a mi kategóriánk szereplői. Akik ezután jönnek, másik polcról érkeznek. Az eddig szenvedő portugálok éppúgy, mint a teszetoszának tűnő angolok, a belgák vagy a horvátok. Ám a legjobb az, hogy bármi történik a továbbiakban, mi itt már nem veszíthetünk. Amit eddig tettünk, az kereken 100 százalék. Vagy több is annál. Úgyhogy innentől minden ajándék, méghozzá a szép és jól megérdemelt fajtából.

Minden kilencven perc a mienk, ami volt és ami lesz, ezeket senki sem veheti el tőlünk. Ha kikapunk, akkor sincs baj, és a továbbra is lehetséges – milyen furcsa kimondani: a ránk immár jellemző elszántsággal és összeszedettséggel elérhető – győzelmekről még nem is beszéltünk.

A lényeg ráadásul nem is feltétlenül Franciaországban van. A látottak alapján bizony bízhatunk abban is, hogy a történet nem ér véget az Európa-bajnokságon. Olyat is írtam a torna előtt: a legfontosabb, hogy „ha egy mód van rá, ott legyünk két, négy vagy hat év múlva is. Nem muszáj mindig. Csak amikor lehet, és amikor összejön. Újabb harminc évet ellenben semmiképpen sem szeretnék várni. Arra utaló jeleket szeretnék kapni Franciaországból, hogy ilyesmitől nem kell félnem többé.”

Kockázat nélkül megállapíthatom: a jeleket megkaptam. Megkaptuk. Innen ezt csak elrontani lehet. Vagy még azt sem. Az eufória közepette is világos, hogy lesznek még hullámvölgyeink, nem fogunk kijutni mindenhova, de egyértelmű az is, hogy roppant fontos dolgokat sajátítottunk el ezekben a napokban, hetekben és hónapokban. Aki megtanult dolgozni és hinni magában, és tapasztalta, hogy mi minden jár ezért – az elismerésre és a szeretetre gondolok, nem a pénzre –, az később nem ronthatja el mindenestül.

Hosszú-hosszú, talán húszévnyi szünet után Dárdai Pál színre lépésekor kezdett el ismét érdekelni engem a válogatott. Majd a magyar–görögre ki is mentem. A következő világbajnokság selejtezősorozatának keretében 2016. október 7-én Magyarország–Svájc meccset rendeznek. A stadion kicsi lesz – na ezt nem volt bonyolult kimatekoznom –, de valahogy majd csak beférek.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »