Emberhez méltó döntést hozni – A Pázmány Péter Katolikus Egyetem év végi hálaadó szentmiséje

Emberhez méltó döntést hozni – A Pázmány Péter Katolikus Egyetem év végi hálaadó szentmiséje

Szentháromság vasárnapján, június 16-án adtak hálát az elmúlt akadémiai év kegyelmeiért a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) vezetői, tanárai és hallgatói a budapesti Egyetemi templomban. A szentmisét Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem rektor mutatta be. Homíliáját teljes terjedelmében olvashatják.

Homíliáját Szuromi Szabolcs Anzelm az elhangzott evangéliumi szakasz (Jn 16,12–15) utolsó gondolatával kezdte: „…az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek”.

„Ez a mondat a harmadik isteni személyre, a Szentlélekre vonatkozik; kiáradása ünnepét az elmúlt héten ülte az Egyház. A mai napon pedig a Szentháromság ünnepe alkalmával örvend és ujjong a katolikus világ – mondta az egyetem rektora. – Ünneplünk és ujjongunk azért, mert teljessé vált az a kép, amelyet egyszerű halandóként megismerhetünk magáról a tökéletes, háromszemélyű egy Istenről, aki bölcsességgel, szeretettel és gondoskodással alkotta meg a világot, majd megváltotta, és azóta is tovább vezeti.

Minden tanév végén hálát ad a Katolikus Egyház – különböző intézményei által – az eltelt akadémiai évért, a tanévért; azért a szeretetért, azért a szomorúságért; azért az áldásért és azokért a kételyekért, amelyek együtt alkotják azt, amiért mi ujjongó lélekkel a világba kiáltjuk a köszönet szavát. Nem azért, mert szeretjük a szomorúságot vagy a kételyt, hanem mert hisszük azt, hogy amit Istentől kaptunk, az csakis jó lehet, csakis a mi életünk és örök célunk javára válhat.

Az elmúlt hét évben minden Te Deum, hálaadó szentmise a Krisztus győzött, Krisztus uralkodik, Krisztus kormányoz – Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat énekkel fejeződött be, és ma is ezzel ér véget. Áldozás után minden alkalommal végighallgattuk a Panis Angelicus gyönyörű, szívet melengető, szemekbe könnyeket csaló, megható sorait (Emberek étke lett az angyali kenyér…). Azt a dallamot, amely a fájdalmas szívet lángra lobbantja, és olyan tettekre teszi képessé, amelyeket emberi erőből, hit nélkül, az Oltáriszentség vétele nélkül, a Bölcsesség megismerése nélkül, a Krisztussal való személyes kapcsolat nélkül nem tudna megtenni.

Nem vesszük észre, hogy csoporttársunk, évfolyamtársunk, az oktatók és a kollégák nélkül nem részesedhettünk volna azokban a csodálatos pillanatokban, amelyek lelkileg is gazdagítottak minket; bölcsebbekké válhattunk általuk, és ezzel közelebb kerülhettünk a tökéletes isteni Bölcsesség megismeréséhez.

Az első olvasmányban a teremtés kezdetén a Bölcsesség jelenlétéről hallottunk, s arról, hogy mindaz, ami a világban van, gyakran kifürkészhetetlen számunkra. Kihívást jelent minden új generáció részére, hogy beletekintsen a kinyilatkoztatás szövegébe, belenézzen a világ csodálatos, szemet, érzelmet, lelket gyönyörködtető, színes, felemelő szépségébe; majd kutassa, megértse és mások javára fordítsa azt. Talán az első pillanatban nem is tudatosan, hiszen csak a közvetlen célját látja: azt, hogy számára milyen haszon származhat belőle. Azonban ez múló pillanat csupán, amikor ugyanis elragadja az embert a felismerés, a bölcsesség felismerésének az a csodálatos érzése, amely leginkább a szentségek – bármelyik szentség – vételekor a szívébe költözik, akkor megérti, hogy ez a bölcsesség nem pusztán neki adatott. Ez a bölcsesség a teremtésben, Krisztus megtestesülésében, Krisztus tanításában, a kereszthordozásból szerzett és a fájdalom megtapasztalásával megértett Bölcsesség – s ez mindannyiunk számára közös kincs, amely utunkat szegélyezi és vezeti. Hiszen Jézus Krisztus az, aki uralkodik a szívünkben. Jézus Krisztus az, aki kormányoz. Mert Jézus Krisztus győzött. Nemcsak a halálon, hanem a bűnön is. Azon a bűnön, amely meggátolja, hogy az ember a Bölcsesség felé forduljon. A bűn újra és újra felveti a fejét, és a sötétség elválasztó fátylát feszíti ki ember és ember között. Gyűlöletet kelt, hogy megvessék egymást. Ilyenkor örvend a sátán, mert elérte a célját, és mert a gyűlölet őt élteti.

A Bölcsesség azonban a megváltás misztériumában megadta nekünk a lehetőséget, hogy széttépjük a sötétség közénk ékelt fátylát, és áttekintsünk a másik oldalra, ahol a másik embert fogjuk meglátni. Azt az embert, akinek a méltósága, akinek a szeretete, akinek a gyengeségei a mi töredékes létünk visszatükrözői. Aki Jézus Krisztus arcmását hordozza magában, és abban a döbbenetes pillanatban, amikor a másik szemében magunkra ismerünk, a másik szemében – homályosan – meglátjuk a tökéletes Bölcsességet, meglátjuk az Igazságot.

Hírdetés

Erre törekszünk egész életünkben. Ezért nem szabad, hogy azt higgyük, Isten segítsége nélkül képesek lehetünk a tudás megszerzésére. A tudás, az igazság ismerete olyan kincs, amely az emberre bízva mint egy csodálatos láng, újra és újra, egyre erősebben világító fénnyel föllobban számunkra, és ebben a világosságban az igazság darabjait találjuk, amely igazságok számunkra erények, mások számára pedig a részükre adható ajándék lehetőségét hordozzák. Erre épül az oktatás. Ezért van az, hogy senkinek nem kell az emberiség megteremtésének idejétől elölről kezdenie az ismeretgyűjtést, hanem ingyen, örömteli módon, megértéssel és megbocsájtással, készen kapja a tudást azoktól, akik hivatásuknak érzik, hogy az oktatást és a kutatást közel vigyék a másik emberhez.

Az ember teremtésénél fogva hordozza az isteni tökéletességnek, a megváltott életállapotnak a lehetőségét, amely a Krisztus felé történő igen kimondásával elvezet minket arra a csodálatos helyre, ahol kék az ég, tiszta a levegő – nem homályosul el a párától –, ahol jól érezzük magunkat, mert kellemes szellő fújdogál, és ebben a kellemes szellőben megérezzük Isten jelenlétét, megérezzük a Szentlelket, meghalljuk a Bölcsesség szavát, Jézus Krisztus tanítását; és egyúttal megértjük, hogy az Atya tökéletes teremtő akaratával mindez az ember számára készült, azért, hogy művelje, gondozza és óvja azt.

Volt egyszer egy álom, amelyről sokáig csak suttogtak, csak suttogni mertek: a katolikus egyetemről szóló álom. És azután elérkezett az idő, amikor a suttogásból, a csendes – alkotó – szó kimondásával létrejött az az intézmény, amelyet ma már hangosan katolikus egyetemnek mondhatunk. Létrejött az a környezet, amelyben büszkén vallhatjuk, hogy a bölcsességet, az igazságot és a szeretetet szabadon és közösen próbáljuk a legtökéletesebb módon feltárni, és amennyire emberi képességeinkből telik, egymásnak és mások számára átadva megvalósítani. Ezt az értéket hordozza a katolikus egyetem. Tiszteljük ezt az értéket, és ne hagyjuk, hogy elvesszen!

Ne hagyjuk, hogy a kísértő munkája a sötétség fátylait feszítse ki benne, hogy újra és újra szét kelljen szakítani azokat! Ne hagyjuk, hogy ne ismerjük föl a másik emberben azt, akit Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett! Ne hagyjuk, hogy eltávozzon tőlünk a megbocsájtás felemelő szeretete! Az elutasításra mindenki képes, de ezt nem nevezhetjük erénynek. Megbocsátani és alkotni csakis az Istenhez közel álló szív, a szerető szív képes. Aki nem a fájdalomra, nem a kétségbeesésre, nem az önzésre és a másik ember elbukására és nem is a meglévő érték pusztulására épít; hanem meglátja a másik szemében az isteni pillantást, azt az akaratot, amellyel a háromszemélyű egy Isten megalkotta és megváltotta az embert; lehetővé tette, hogy azt a szeretetet, amelyet ő gyakorolt túláradó módon, mi is képviselni tudjuk, evilági, emberi léptékkel.

Olyan korban élünk, amely sokszor a sötétség árnyát fellegek formájában vetíti elénk. Nem olyan felhőkről van szó, amelyeket Isten fölszegezett a menny boltozatára, hanem olyan fellegekről, amelyek árnyékában nem látjuk az új generációknak azt a lehetőségét, amikor saját döntésükkel, felnőttként – elérve azt a kort, amikor nem pusztán tanítóik szavának hitelére –, személyes tapasztalataik alapján igent mondhatnak minden egyes döntésükben és tettükben a megváltó Jézus Krisztusra. Ezért gyakran szomorúan tekintünk a világ egyes jelenségeire, de a szomorúság nem válasz. Isten nem szomorú, hanem szeretni tudó embert teremtett, aki szeretni tudja magát az Istent és szeretni tudja a másik embert. Aki képes megalapozott döntést hozni, vállalva a rá bízott felelősséget, és ennek keretei között beszél. Bármi történjék is maga körül, arról a Jézus Krisztusról beszél, aki nem királyi pompával érkezett közénk, hanem megalázta önmagát, és keresztre feszítve győzött a halálon. Meghalt értünk, de föltámadt, uralkodik, és kormányoz minket.

Imádkozzunk és adjunk hálát minden olyan pillanatért, amikor az elmúlt tanévben felismertük Krisztus akaratát. Felismertük, hogy az igazság keresésében ő kormányozza lépteinket. Az ő orcáját keressük, és meg is találjuk, ha képesek vagyunk alázatot gyakorolni. Az alázat pillanatában pedig könnyes szemmel föltekinteni az Oltáriszentségben jelen lévő Jézus Krisztusra, kimondva, hogy: igen, Uram, itt vagyok, hallja a te szolgád. Ezek azok a pillanatok, amelyekért hálát adunk. Azért is, mert megérhettük a mai napot, és kérjük, hogy minél többször legyen lehetőségünk a hálaadásra; minél többször ismerjük fel, hogy van okunk megköszönni, megbocsájtani és mindezért hálát adni.

Már nem suttogunk, már nem pusztán egy álom a katolikus egyetem, hanem olyan valóság, amelyben feladatunk, küldetésünk, kötelességünk van, amelyben ott lebeg a Szentléleknek az a gyengéd szellője, amely még a mostoha időjárási viszonyok között is hűvös levegővel vigasztalja az ember arcát, hogy ezáltal is megértse: szeret minket az Úr, és mindent meg kell tennünk, hogy sírig tartó módon, újra és újra meg tudjuk hozni az igazi, Krisztus felé irányuló döntést. Azt az egyedüli döntést, amely valóban méltó az emberhez, amellyel Jézus Krisztust elfogadjuk megváltónknak, üdvözítőnknek, uralkodónknak és kormányzónknak. Ámen.”

Forrás és fotó: PPKE Rektori Hivatal

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »