A Budapest-Újpest-Megyeri Nagyboldogasszony plébániatemplomban advent első vasárnapján mutatta be Kocsis Tibor egyházi könnyűzenész unokájának, Mersének írt miséjét. A műről, s pályájáról a szerzővel beszélgettem az ünnepi szertartás után.
Jelképes időben és jelképes szent helyen mutatta be unokája keresztelőjére írt miséjét a szerző, Kocsis Tibor és a Don Bosco zenekar. Jelképes időben, hiszen advent első vasárnapjára, a karácsonyi ünnepkör kezdetére időzítették. Jelképes volt a helyszín is, hiszen az 1933-ban felépült neogótikus Istenháza a Károlyi grófok istállója helyén épült, s így az oltár a betlehemi jászolt is felidézheti bennünk.
„Öt éve írtam a misét kilencedik, Merse nevű unokánk keresztelőjére, s nagyon örültem, hogy fiam is gitározott a szertartáson – emlékezik a mű keletkezésére Tibor. –
Kocsis Tibor pályáját majd’ négy évtizede követem. Annak a generációnak a tagja, akit tinédzserként érintett meg az egyházzenei nyitás az ifjúság felé, az úgynevezett „beatmise” korszak. Erre a megújulásra a kiváló magyar könnyűzene, s a nagy együttesek megjelenése hatott jelentősen. Részt venni benne – a hit gyakorlása mellett – egyfajta ellenállást is jelentett egy feledhető korszakban.
„Tanulmányaim után már nehezebben játszottam mások dalait, így saját darabokkal is megpróbálkoztam. Először profán számokkal kezdtem, majd kamaszkorom vége felé 1973-ban egy egyházi kórusba jártam, s a katolikus könnyűzenével is ott találkoztam. A Béke téri templomban kerültem kapcsolatba az egyházi könnyűzenész Sillye Jenővel, akinek dalai az egész Kárpát-medencében elterjedtek. Feleségemmel, Andreával is ott ismerkedtem meg, így ez a zenei szál egész életünket végigkísérte. Ekkor kezdtem – zsoltár ihletésű – dalokat írni, a gyerekeimmel játszottunk együtt, ez a közös zenélés egyben a nevelésnek is fontos része volt.
Tibor dalait gyakran énekeltük a katolikus közösségünkben. A nyolcvanas években, amikor a Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál dolgoztam, terveket is dédelgettünk kiadásukra, de ezek nem valósultak meg.
A hívők – közöttük nagyon sok fiatal – jókedvvel, mosolyogva léptek ki a szalézi templom kapuján, nekem is sokáig fülemben csengtek a záróének szavai: „Elvisszük a jó hírt, hogy ajtód nyitva áll.”
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
