Eltakarító személyzet

A politika nem a felületesen indokolt következtetések terepe, ahol egy politikus szabadságfoka a hatalmi hierarchiában betöltött szerepétől függ. Aki azt gondolja, hogy jól hangzó, félig átgondolt igazságokkal és egy minél nagyobb felületet lefedő irányított média birtokában mindent meg lehet tenni, óriási tévedésben van. Egy politikus minden állítása mögött vitára kész, átgondolt érveknek kell lenniük, akkor is, ha per pillanat nem hangzanak el. Nincs kínosabb, mint ha egy politikust saját szavaival hoznak zavarba. Egy kormánypárt alelnöki pozíciója elég magas poszt ahhoz, hogy ilyen követelményeket támasszunk. Németh Szilárd már a Népszabadság megszüntetésekor is kínos nyilatkozatot tett, miszerint ő nem hullat krokodilkönnyeket a lapért, s ha ez egy pálinkafesztiválon hangzik el, az a helyi környezetben lehet jópofa, de politikusi nyilatkozatként nem éppen a demokratikus elvek tiszteletére utal.

Mostani kijelentése szerint az álcivil szervezeteket a kormánynak el kell takarítania, egyszersmind azok minden vezetőjének vagyonbevallást kell készítenie. Ez majdnem olyan, mintha azt mondta volna: készítsetek vagyonbevallást, hogy eltakaríthassunk titeket! (Bár ha az átvilágítás csak olyan mértékű lesz, mint a politikusok vagyonbevallása, akkor se civilnek, se álcivilnek nincs mitől félnie.) Az eltakarítás indoka az, hogy ezek az álcivil szervezetek befolyásolni akarják a politikát. Ezzel nehéz lenne vitatkozni, de azt azért meg kell jegyeznünk, hogy a politikai befolyásolás nem kizárólag a kormánykritikus álcivileket jellemzi. Amikor Lentner Csaba tavaly májusban azt nyilatkozta, hogy az MNB-alapítványok a 2018-as választás megnyeréséhez kellenek, nyíltan a politikai befolyásolás mellett tette le a garast, csak éppen a kormányzat oldalán. Ha komolyan vesszük a demokráciát, akkor a politikai befolyásszerzésre a kormánytól független, közpénzből működő jegybanknak sincs joga. Az Átlátszó.hu főszerkesztője szerint a civilek vagyonbevallása nem hazai ötlet: tavaly fogadták, el és idén vezették be Izraelben. Az ezt megelőző kampányban pedig részt vett a nem túl rokonszenves elveket valló Arthur J. Finkelstein, aki Orbán Viktort is rendszeresen ellátja tanácsaival.

Éppenséggel lehet követni az izraeli mintát egy demokratikus közép-európai országban, csak akkor néhány kérdést tisztázni kellene. Például el kellene dönteni, hogy ki a civil, és ki az álcivil. Mennyire civil a CÖF, amely most hatalmas plakátokon éppen Vona Gábort üti-vágja, mondhatnánk civil módra, totál politikamentesen? Ügyes-e az a politika, amely a tervezett rendeletével az összes civil iránt gyanakvást kelt, már-már háborút hirdet, holott neki csak bizonyos (ál)civilekkel van baja, és nincsenek érvei arra nézvést, hogy ha már ennyire civilmozgalom-ellenes, akkor miért támogat egyes (ál)civileket? Tán csak nem azért, mert ők viszont roppant hasznos politikai szolgálatot tesznek neki? Egyáltalán: hogyan kapcsolódik egymáshoz az álcivilség és a kormányellenesség? Lehet, hogy az álcivilség elsődleges ismertetőjele a kormánykritikus attitűd? Ki igazodik itt ki? És besorolható-e gond nélkül a kormányellenes álcivilek közé például a TASZ, amely szervezet Gyurcsány országlása idején a 2006-os rendőri atrocitások után számos sértettet képviselt, így az ellenzék akkori vezérét, Orbán Viktort is, aki ellen pert indított az Igazságügyi Minisztérium, mert kimondta, hogy a rendőrség nyílt politikai uszításra cselekedett? Ki tehát a civil, és ki az álcivil? Nem olyasmi ez az egész, mint az álhírek máris szép karriert befutott kategóriájának esete, ahol a biztos fogódzót szintén csak egyetlen tényező, az Oroszországhoz való viszony jelenti?

Az a politikusi nyilatkozat, amely mögött több hatalom van, mint igazság, csak arra jó, hogy rontsa a közérzetünket. A történelem arra tanít, hogy legyünk óvatosak a vehemens eltakarítókkal.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 01. 12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »